Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-01 / 1. szám

arra példa, hogy valaki ebben a szakmában úgy megérte volna a nyugdíjkort, hogy ne rokkant volna bele a munkába, vagy ne hagyta volna azt ott már korábban. Szerettem a szakmám. Talán azért is, mert a kéményseprők általában kedvelt, vidám emberek. Meg azért is, mert — bármilyen furcsán hangzik is — mindig kellett valami újat

tanulnom. Ugyanis az évekkel változtak a kémények, változott a kéményseprő munkája is. Talán nem túlzók, ha azt mondom, a kéményseprő a kémények orvosa, aki segít rajtuk, hogyha ott füstölnek, ahol nem kellene, ha tűzveszélyessé válnak... Az emberek legtöbbje csak azt látja, hogy a kéményseprő mindig piszkos. Igen, munka közben. De utána talán többet és gondosabban tisztálkodik, mint az átlagember. A gyárak füstaknáiban fekve, mászva dolgozni persze nem olyan, mint egy íróasztalnál ülni, de annál több bátorság, ügyesség kell hozzá. Férfias munka ez a javából... — így Kubovic Mihály.

Nos a kéményseprő szakmára ma már inkább csak visszaemlékező mestereket főleg az ötvenes évek elején követték többen. Lehet, hogy azért is, mert akkoriban viszonylag jól fizették ezt a szakmát, meg azért is, mert megnyílt Ligetfalun (Ftetrzalka) Szlovákia első kéményseprő tanonciskolája, ahol magyar nyelven folyt az oktatás. De főleg amiatt, hogy abban az időben nem nagyon válogathattak a pályaválasztás előtt álló fiatalok a továbbtanulás lehetőségeiben.

Ilyen körülmények között választotta ezt a szakmát Lancz Béla, Gál Vendel, Deák József, Duba Miklós, Gál Imre, Jakubec Árpád, Gál József, Gál Lajos és a két Gál István is. Igaz, közülük néhányan jó barátok is voltak, s ily ■ módon remélték fenntartani kapcsolatukat, ami talán sikerült is, hiszen a falu és a környék focirajongói a mai napig emlegetik azt a nagymácsédi futballcsapatot, amelyikben hét kéményseprő is játszott. Az említettek legtöbbje ma is kéményseprőként dolgozik. Gál Imre például a bratislavai tanonciskola mestere is volt tíz évent át, Lancz Béla pedig a hagyományos kéményseprő munka mellett úgy elsajátította a kandalló és a cserépkályha építésének művészetét, hogy ezért is keresett szakemberré vált, s nemcsak a járásban.

Lancz Béláék után még több, a negyvenes és ötvenes években született mácsédi fiatal választotta a kéményseprő szakmát, de már egyre kevesebben dolgoznak közülük ebben a mesterségben. Legtöbbjük inkább gépkocsivezetőként és fűtőként próbál megélni.

Tartott Sándor, a Bratislavai Szolgáltató Vállalat kéményseprő mestere — aki „természetesen" nagymácsédi — még frissen emlékszik tanulóéveire, a hatvanas évekre. Akkor még kilencvenszáz fiú tanulta Szlovákiában a kéményseprő szakmát. Ma, mint azt Karácsony Károlytól, a vállalat kéményseprőrészlegének vezetőjétől megtudtuk, összesen nyolc (S!) tanulója van a szaktanintézetnek. Ez pedig ugye azt jelenti, hogy egyre kevesebben gondozzák, tartják rendben az ország egyre szaporodó kéményeit. Már Nagymácsédról sem volt jelentkező évek óta erre a szakmára. De ezt nem vetheti senki a falu szemére. Nagymácsédon nem apáról fiúra szállt a kéményseprő mesterség, nem volt hagyomány és nem vált azzá e szakma öröklése. Kár, mert nem sokon, nem a falun múlott. Márpedig amíg kémény lesz házainkon, s azokból füst száll az ég felé, kéményseprőre szükségünk lesz. De képviselőinek egyre ritkuló sora bizony nem a szerencse jele.

BARANYAI LAJOS

*99

Tudja-e vajon a kedves olvasó, hogy mi a szerelem ? Valószínűleg azt hiszi, hogy amikor két fiatal, egy fiú meg egy lány, holdvilágos éjszakán, kéz a kézben... Dehogyis! Ez limonádé!

Amikor vadvirágos réten kergetőzve... Ugyan kérem! Giccs! Könnyű csónakban a hullámzó Balatonon ... Olcsó romantika... Szerelem az, amikor férfi és nő — nem kell feltétlenül fiatalnak lenniök — a mozivásznon vagy a képernyőn, meztelenül... Ne mondják, kérem, hogy ez realizmus, vagyis olyan megjelenítő forma a művészetben, mely elvont képet nyújt a valóságról, nem tévesztve össze a naturalizmussal, mely mint tudják, jellemző részletek helyett a teljes kiábrándító egész. A kettőt néha csupán egyetlen szó, ecsetvonás, vagy mozdulat választja el egymástól. Hogy melyik az a szó, mozdulat, cselekvés, azt már a nézőnek kell kitalálnia. Esetleg egy kritikus is megmagyarázhatja. Én is próbálkoztam ezzel, ám én csupán egyetlen kérdéssel jutottam közelebb a problémához. Vagyishogy ahhoz, amit látok, nekem tulajdonképpen mi közöm ? És mi köze lehet hozzá annak a sok idegennek, aki velem együtt ül a nézőtéren ? (A képernyő előtt!) És ha már ilyen intim ügyek elintézését bízta rájuk az író, vagy a rendező, miért nem oltatták el velük a villanyt? (Bár meglehet, hogy eloltották, csakhogy a realizmusban a sötétség is világos! Világos ?!)

Nem — távol áll tőlem —, dehogy is botrány kozom meg, már az is túlzás, hogy egyáltalán szóvá teszem, mert erkölcstelennek egyáltalán nem minősítem. Ha az lenne, apáink, anyáink nem művelték volna, mégpedig hogy művelték, bizonyítja, hogy annyian ülünk a moziban. (A képernyő előtt.) Csak azt nem értem, hogy az ilyesmi mitől művészet, hiszen bármelyik dilettáns legalább olyan meggyőzően tudná alakítani ezt a jelenetet, mint a hivatásos művészek ott a filmkockán.

Bár hát. .. meglehet, mégis művészet, és csakis színművészeti szakiskolában, színiakadémián sajátítható el... De az is lehet, hogy a főszereplő nem is személyesen alakítja ezeket a jeleneteket. Dublőrt alkalmaznak hozzá, mint életveszélyes jeleneteknél szokás, hogy a neves és nagy honoráriumért foglalkoztatott művész (művésznő) testi épségében kár ne essék . . ,

De vannak, akik azt állítják, hogy ezeknek a jeleneteknek a játékban funkciójuk is van. Lehet... Csak szerintem nem az, amit belemagyaráznak. Legtöbbször csupán annyi, hogy becsalogatják a nézőt a moziba, eladhatóbbá teszik a videokazettát, miáltal gyarapodnak az anyagiak, és végeredményben ez sem mellőzhető szempont. Nem is elvetendő, csak — szerintem — azért jó lenne csínján bánni ezzel a „csalétekkel", mert a nagyérdemű közönség, amilyen tanulékony és értelmes, egyszer csak ráeszmél arra, hogy az ilyen jeleneteket tulajdonképpen ő maga is el tudja játszani, a saját ágyában, kedvére választott partnerével. Mert a művész ott a filmkockán esetleg nem is a zsánere. Lábai görbék, izmai vány adtak. És a nők ? Olykor sokkal nagyszerűbb példányok tétlenkednek a nézőtéren. (A képernyő előtt)

Hát igen! Számomra ez a szerelemnek nevezett alakítás a mozivásznon kezd már kissé unalmassá válni. Kitalálhatnának helyette valami mást. Valami érdekeset! -Izgalmasat! Valamit, ami megmozgatja a néző fantáziáját.