Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-04 / 2. szám
/ Színpadon legutóbb a galántai (Galanta) Kodály Zoltán Daloskor jubileumi ünnepségén láttam. Hófehér ruhája csak törékenységét fokozta, ám amikor maga is beállt a kórustagok közé. hogy a vendégegyüttesekkel közösen begyakorolt zárószámot elénekeljék, arcán a mosoly mellett felragyogott tíz a harmónia is, amelyről Kodály álmodozott talán: hogy az éneklés öröm. hogy megszépíti az embert, a mindennapok fölé emeli, a szellem olyan régióiba, ahol öröm, boldogság és bánat egyforma hitellel, megtisztító és megtisztulást hozó őszinteséggel szárnyalhat világgá. Valahol ezt az örök harmónia utáni vágyat hordozza magában karnagyként és kórustagként is Józsa Mónika. S néha oly sugárzóan, hogy egy-egy pillanatra megállítja az embert. gondolkodásra készteti, honnan ez a dalszeretet, s honnan e nem könnyű, nem is túl népszerű műfaj, a karéneklés iránti elkötelezettség... Az ember hajlamos azt hinni, zenészek. zenerajongók gyermekeként kaphat csak ilyen indítást valaki. Aztán amikor kiderül, hogy Mónika szülei különösebb zenei képzettség nélküli, bár énekelni szerető és tudó emberek, visszakanyarodunk a gyermekkorhoz. Mónika mesélni kezd. édesanyját említi, aki mindig énekelt, meg édesapját aki jó kedvét leginkább dalban tudta kifejezni, s egy régirégi szaxofon is szóba kerül, amelyen állítólag játszott is valamikor, bár lánya e hangszert soha nem hallotta megszólalni, csak látta. A komolyzene, a hangversenyek Józsa Mónika életéből kimaradtak, legfeljebb háttér volt a rádióban sugárzott koncert, s ma sem ül le kimondottan azzal a céllal a rádió vagy a lemezjátszó mellé, hogy most zenét fog hallgatni. Ő az éneklés híve. Pedig a zeneiskolában — mert oda szülei beíratták — tizenegy évig tanult hegedülni, s ha éppen úgy hozta volna a sors, ma zenetudomány lenne a szakterülete. De a galántai gimnázium elvégzése után nem vették fel a Kornensky Egyetem zenetudományi karára, így munkába állt — és énekelt. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarában. azután karnagyképző tanfolyamot végzett és maga is kórust, kórusokat vezetett és vezet. — Most egyszerre többet is. és a napi munkám is zenével kapcsolatos. A Csemadok Központi Bizottságán dolgozom, ének-zenei szakelőadó vagyok, a mozgalom szervezése, irányítása tartozna hozzám. Eddig persze nem sokat tettem — mondja —, mert nem sokat tehettem. Amikor a galántai járási bizottságról ide kerültem, már elő voltak készítve a legnagyobb rendezvények, tulajdonképpen most tanultam . . . Hosszútávú terveket meg azért nem szőhetek, mencsak szeptemberig leszek itt, addig szól a szerződésem ... Mégis a tervekről beszélgetünk. Arról, hogy Mónika nehezen vált meg Gálámétól. mert ott vannak a kórusai, amelyekről nem akar lemondani, de úgy gondolta, itt a szlovák fővárosban majd éneket fog tanulni meg nyelveket. — Énekközpontú vagyok, a zenéhez ENEKKOZPONTU VAGYOK mindig az éneken keresztül közelítek, mégsem tudom elképzelni, hogy lemondjak a kórusaimról. Ragaszkodom hozzájuk. mert a gondok, bajok, nehézségek ellenére is jó dolog eredményt elérni velük. A mi iskoláinkban már nyolcadik osztályban sincs zeneóra, éneklés, a középiskolákban pedig egyetlen olyan tantárgyat sem tanítanak, amely a művészetekkel lenne kapcsolatos, tehát esztétikai élményhez juttatná őket. A galántai magyar tannyelvű gimnázium leánykarát is elsősorban ezért nem szeretném elhagyni. Nehéz és fárasztó dolog kórustagnak lenni. Nálunk a zeneiskolát végzettek sem tanulnak meg igazán kottát olvasni, nem tanulják meg élvezni és érteni a zenét. A zenemüvek lényegét látni, hallani, belső szerkezetüket, sajátosságaikat felfedezni és érteni nem tudják. Mit kérhetünk számon akkor az általános iskolai zeneoktatástól?! — Tényleg, mit is? — Nem tőlem kellene megkérdezni, nem vagyok pedagógus, fogalmán sincs a tantervről. a módszertanról, de hogy nem jó, vagy legalábbis nem így jó, az biztos. Volt egy sorozat a magyar televízióban, igaz. zenei általános iskolásokkal csinálták, nagyon jó szakemberekkel, végig ámultam és ájuldoztam a nyolc részt, mint akit odaszögeztek a készülék elé, hogy így is lehet zenét tanítani! Azok a gyerekek játékosan csinálták, értették a zenét, hozzászóltak mindenhez. Tudom, ez egy kiemelt iskola volt, egy kivétel ott is, no de azt is bizonyította, hogy így is lehet csinálni! S ha kottát olvasni nem tanítható is meg mindenki, énekelni azért még szerethet. De nálunk a zeneiskolában is inkább elriasztják a gyerekeket, a legtöbbjüknek kényszer oda járni... Én sem szerettem hegedülni, énekelni akartam. aztán a gimnázium esztrádcsoportjában négy évig prímás voltam, mert nagyon kellett ott az a néhány gyerek, aki tudott valamilyen hangszeren játszani. — Nem égnek romboló tüzek Józsa Mónikában. csak a benne izzó parázs hevíti, annak a hite. hogy másképp is állhatnánk az énekléssel. Mondja és tudja, hogy a karéneklés nem népszerű, nem látványos nnitaj, Kévés a Közönsége is. A kórustalálkozókra nem egy el akárki, s kevesen értik igazán a szép összhangzatot. Ez nem olyan, mint a színház, vagy a versmondás, ahol rögtön lemérhető, hogy van-e siker, s hogy az a siker kié. A karéneklés sikere közös siker, nem olyan ösztönző, mint amikor kimondják, hogy te voltál a legjobb. — Mégis jobban szeretem, mint a versmondást, bár azt is szeretem. A „Szólj, költemény!”-en is részt veszek, csak most már nem nagyon jutok el az országos döntőre, mert mindig választanom kell valamilyen kórustalálkozó meg e között. Hát választhatok mást, mint az énekkaraimat?! Amatőrökkel nagyon nagy siker, ha öt-hat kórusmüvet megtanul évente az ember, ők hát rengeteget dolgoznak. Előénekelek a szólamoknak, míg meg nem tanulják, csiszolgatjuk, gyötörjük egymást, míg összeáll a darab, nem mondhatok le hát egyetlen szereplési lehetőségről sem. S nem is nagyon akarok megválni Galántától. A Daloskor harminc éve működik. Csemez Zsuzsától „örököltem” őket, a leánykart meg kértem magamnak. Gond volt. hogy ki legyen a vezetőjük, mondtam, itt állok kórus nélkül A-kategóriás karvezetői képesítéssel, rám miért nem gondoltok? Persze korában is volt egy kórusa Vágán (Váhovce). Talán két évig énekelt, gyakorolt velük, a szüleivel együtt. Ez volt a próbálkozás kora. ezen méregette Mónika, képes lenne-e egy vegyeskart irányítani, bírná-e erővel, idővel, hanggal.. . Most hetente egy szabad estéje van, szerdán nem próbál egyik énekkarral sem. A két galántai mellé egy időre elvállalta az Ifjú Szívek énekkarának vezetését is, míg Kovács Kálmán karnagyot máshová köti szerződése. Egy kissé hát megint elnapolta önmaga énektanulását. Persze nem egészen és nem örökre. Nem egészen, mert a tanítók énekkarában azért erre is figyelnek, s Mónikának néha megadatik, hogy olyan összejöveteleken is részt vegyen, ahol erről is szó esik, meg szólamot vezethet, vezényelhet itt is. Összhangot, harmóniát teremteni, úgy megvalósítani valami szépet, úgy életre hívni, életre kelteni egy csomó egymás mellé írt hangjegyet. . . Nekem, a laikusnak, mérhetetlen munka, fölfoghatatlan. Csak azt látom, őt magát is átlényegíti. Harmóniára törekvővé teszi mindenben. Nem ismerem őt szélsőségesnek. Vágyait, terveit is lefegyverző nyíltsággal, egyszerűséggel mondja ki: — Családot szeretnék, féijet, gyermekeket és boldogságot. Meg tovább vezetni a kórusaimat. Hogy mindezt együtt lehet-e csinálni, azt nem tudom, még nem próbáltam, de egyelőre nehéz lenne választani. Lehet, hogy a család könynyebbé tenné, hogy lemondjak az éneklésről, a karvezetésről, bár igazán boldognak csak úgy tudom magam elképzelni. hogy egyikről sem kell lemondanom ... N. GYURKOVITS RÓZA Fotó: Könözsi István
