Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-07 / 15. szám
ÖRKÉNY ISTVÁN KÉT„EGYPERCESE" Nászutasok a légypapíron Nem mentek sehová. Minek is? Itt ez a szép Budapest, mondta az ifjú férj, van itt színház, mozi, hangverseny, látnivaló elég. Otthon maradtak. Szépen, szerelmesen teltek mézesheteik. Egy délután azonban, úgy fél hét felé, fölakadtak a lámpáról lelógó légypapíron. — Buta egy véletlen! A férj: Szeretsz, angyalom ? Az asszonyka: Nagyon. A férj: Hát akkor gyere. Az asszonyka: Már megint? A férf: Gyeregyere. Az asszonyka: Jaj, hogy te milyen vad vagy. A férj: Gyeregyeregyere. Gyere! Az asszonyka: Mindjárt, csak valamibe bele van ragadva a sarkam. A férj: Rúgd le a cipőcskédet. de siess! Az asszonyka: Akkor ma megint itthon maradunk. Pedig Csajkovszkij-est van a Zeneakadémián. A férj:. Fütyülök Csajkovszkijra. Az asszonyka: Inkább mennél színházba ? A férj: Á. ezek a szájbarágós magyar rendezők ... Mondd, te nem úgy érzed, mintha lengenénk? Az asszonyka: Talán csak bebeszéled magadnak. A férj: Egészen határozottan úgy érzem, mintha madzagon lógnék, és a levegőben himbálóznék ide-oda. Az asszonyka: Ne törődj vele. Nézd meg, mi megy az Operában. A férj: Hol az újság ? Az asszonyka: A konyhaasztalon. A férj: Nem tudok kimenni, mert már nekem is bele van ragadva a lábam valamibe. Az asszonyka: Furcsa ... Nekem úgy rémlik, hogy az Álarcosbál. . A férj: Mondd, kérlek, amibe a cipőd beleragadt, az valami fényes és ragadós máz? Az asszonyka: Olyasmi. A férj: Én már a kezemet se tudom belőle kihúzni. Az asszonyka: Hogy te hogy szeretsz panaszkodni! Az lesz a vége, hogy megint itthon ülhetünk. A férj: Mi ez a rángatózás? Az asszonyka: Megpróbálok kimászni ebből a ragacsból. A férj: Ne vacakolj, mert még leszakadunk. Az asszonyka: Hát te már mindenbe beletörődsz? Pedig azért szerettem beléd, mert olyan vállalkozó kedvű voltál, mindig megnevettettél, és azt mondtad, imádod a zenét... A férj: Hiába imádom a zenét, ha nem tudom a végtagjaimat megmozdítani. Az asszonyka: Mintha te volnál az első. aki beleragadt valamibe! Vannak rokkantak, láb nélkül. De ők is élnek, dolgoznak, még szórakoznak is. A férj: Most mintha forognánk. Az asszonyka: Ez is zavar? A férj: Ilyet még nem is hallottam. Az asszonyka: Akkor megmagyarázom. Befúj a szél a lépcsőházból, az forgatja ezt a ragadós micsodát. Megnyugodtál? A férj: Hogy nyugodnék meg. amikor már hasig vagyok ebben a ragacsban! Az asszonyka: Te csak fújod a magadét! Húsz perc múlva hét. Már csak taxival érünk az Operába. A férj: Semmibe veszed az élet realitásait ? Az asszonyka: Azt mondtuk, hogy ez a házasság nem olyan lesz, mint a többi. Mi nem fogunk kifogyni a szóból, elfásulni, veszekedni, elválni. Én még nagyokat akarok nevetni, és három gyereket akarok, és zenei iskolába akarom őket íratni. A férj: Már a szájamig ér. Az asszonyka: légy szives, telefonálj taxiért. Hárem V. P.-nek nyolc felesége volt. Mindig más kerületben kötötte házasságait, sose csapott látványos esküvőt, igy aztán senkinek se szúrt szemet, hogy szerény, kertvárosi családi házában háremet tart. A dolog véletlenül derült ki, mert az egyik V. P.-né összekarmolta a sarki rendőr arcát, aki a helyes közlekedésre akarta figyelmeztetni. A V. P.-né névre kiküldött idézésre heten jelentek meg a rendörbiró előtt, mégpedig V. P.-né született Maurer Jolán, V. P.-né Titeli Franciska. Szabó Eleonóra, Unyi Mariska. Pipsó Olga Karolina és Ehrlich Júlia háztartásbeliek, valamint Soborkuti Géza autóbuszkalauz. A rendőr a szembesítéskor Maurer Jolánban ismerte föl a karmolót. Tettéért pénzbírságra Ítélték, amiben meg is nyugodott. A bíró fölállt, aztán végignézett a sok asszonyon, és újra helyet foglalt. — Ha meg nem bántom — kérdezte V. P.-töl —. ezek mind az ön feleségei ? V. P. egy karikás ostorral állt az asszonyok előtt, s olykor odadurrantott nekik egyet, ha sugdolóztak vagy összevihogtak, vagy más módon csorbították a bíróság tekintélyét. A kérdésre megfordult, és megszámolta őket. — Melinda hiányzik — közölte a bitóval. — De ha szükséges, igazolni tudom, hogy szülési szabadságon van. — Fölösleges — mondta a bíró. — Én csak mint magánember érdeklődöm, mert kíváncsi vagyok, milyen lehet a többnejüség. V. P. gondolkodott egy kicsit, aztán azt mondta, hogy ennek is vannak jó és rossz oldalai. — És mit csinál ez a sok asszony egész nap? — faggatta tovább a rendörbiró. — Amit már a nők csinálni szoktak — válaszolta a poligám férfiú. — Tisztálkodnak, piperészkednek. pletykálkodnak, összevesznek és kibékülnek. — És ezért érdemes ennyi feleséget tartani? — kérdezte a bíró. — Van azért néhány jó oldala is a dolognak! — mondta V. P. Végignézett a feleségein, és elkezdte elősorolni, melyikük mit tud nyújtani. Lórika balalajkázik. Olga Karolina kardtáncot tud járni. Franci a tenger hullámainak csobogását utánozza, csak egy fűszálat vesz a szájába. Mindegyikük tud valamit, amiben ö a kedvét leli. Melindának (aki most szülési szabadságon van) oly erős málnaszaga van, hogy bejárja az egész lakást. Mily üdítő a zimankós téli délutánokon! — Ez nem hangzik rosszul — ismerte el a bíró. — És mik a többnejüség hátrányai ? — Ez a sok éhes száj, a tömérdek bugyi, cipő, ruha — mondta V. P. — És persze, nem könnyű köztük fegyelmet tartani! Hátranézett, mert szavait halk. de nem kellemetlen vizcsobogás zavarta meg. Mérgesen durrantott egyet ostorával, aztán kihúzott egy fűszálat valamelyik felesége ajkai közül. — Ön azonban — fordult a bíró a háttérbe húzódott Soborkuti Gézához —, ha jól látom, nem nő, hanem férfi. Az autóbuszkalauz fülig elvörösödött. Zavarában elővett egy csomag vonaljegyet, és tépdesni kezdte, mint a virágszirmokat. — Előttem bátran beszélhet! — biztatta a bíró. — Én csak közlekedési kihágásokban vagyok illetékes. — Se férfi, se nő — mosolygott szégyenlősen az autóbuszkalauz. — Én eunuch vagyok. — És ő az egyetlen, aki hazaadja a fizetését! — kiáltott föl V. P. — Nem tudom, hogy boldogulnánk nélküle. — Azért ezt nem értem — mondta a bíró. — Ha szükséget szenved miattuk, akkor minek magának ennyi feleség ? — Mi ezen a furcsa ? — csodálkozott V. P. — Én pont annyit költők a nőkre, mint más. — De egyszerre! — mondta a bíró. — Ami mégiscsak jóval nagyobb megterhelés. — Mit csináljak? — mondta V. P.. és mélázva nézett el a messzeségbe, hét felesége feje fölött. — Szeretem a táncot, a húros hangszereket, a tengervíz ütemes csobbanását. Azt szeretem, ha pezseg körülöttem az élet, ha változnak az arcok, ha minden perc más, mint amilyen az előző volt. Nekem az egyformaság rosszabb, mint a halál. — Milyen szépen mondta! — szólt elgondolkozva a bíró. — Maga tulajdonképpen költőnek született. — Talán igen — mondta V. P., és megdurrantva karikás ostorát, leterelte nagyszámú feleségeit a lépcsőn, és felült velük egy csuklós autóbuszra. A két „egyperces" közlésével a 75 évvel ezelőtt született íróra emlékezünk. (nőÍB)
