Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-07 / 15. szám
KUCKÓ RADNÓTI MIKLÓS Naptár Egy szellő felsikoll, apró üvegre lép s féllábon elszalad. O április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a fiittyös ég alatt. Aztán feltekintett az égre, s szinte hinni sem akarta, hogy maga a Tavasz röppent felette. De aztán mégis felbátorkodott, és így szólt hozzá: — Köszönöm jóságodat, köszönöm, hogy átmelegítetted dermedt csontjaimat. De engedd meg, hogy megkérdezzem, hol maradt szépséges ruhádról, napsugár-hajadról a hóvirág, az ibolya és a többi virág? S ekkor tekintett végig önmagán a MOLNÁR ANDREA Elszégyellte magát feledékenységéért, és gyorsan hazarohant. Hótakarója alól előbűvölte a hóvirágokat és ibolyákat. A karjába ölelte valamennyit, s a föld fölé lebbent. Könynyű fátyla mint lenge pára úszott-lebegett utána. Amerre csak elrepült, mindenfelé széthintette a hóvirágo-" kát és ibolyákat. Most már bezzeg megismerték a mezőkön a fűszálak, hogy itt a rügyfakasztó, virágnyitó Tavasz. Boldogan integettek neki, s a harmatcseppek úgy tündököltek rajta, mint az örömkönnyek. A fák, Mese a FeteaeKeuy rmom Székely Katalin illusztrációja A Forrás gyémántos vonójával muzsikált egy szikla tetején. Erre a csodálatos dalra ébredezni kezdett a Tavasz. Igaz, még igen álmosan pislogott, de azért elindult a hang irányába. Fel is frissült nyomban, amint meg fürdőit a muzsikáló Forrás habjaiban. Majd gyorsan magára öltötte a ruháját, kibontotta sugárhaját, és mint egy óriási pillangó, kiröppent a rétre. Amint azonban körülnézett ott, kis híján, hogy el nem pityereden, mert a kegyetlen Tél lehelete még ott dermedt a fűszálakon. — Jaj de fehérek vagytok, kedveseim! Vajon most mit tegyek?! — kiáltotta a Tavasz kétségbeesetten. — Hiszen nincs még annyi erőm, hogy lefújjam minden egyes fűszálról, minden ágról a Telet! Már éppen visszaindult nagy búsan, hogy a Naphoz bújva egy kissé átmelegedjen, amikor az erdei ösvényen egy öreganyókát pillantott meg, aki rozsét vitt a hátán, közeli kis házikójába. Olyan árván bandukolt szegény, mint akinek senkije sincs ezen a világon. Erre aztán a Tavasz meleg sugarával máris táncba kezdett az anyóka kendőjén, görnyedt hátán, fáradt kezén. — Nicsak! — örvendezett az öreganyó. — Itt a Tavasz! Talán már nem is kell sokáig fagyoskodnom. S milyen kedvesen simogat, mintha csak mindenki körém gyűlne, mindenki, aki olyan távol van tőlem. Tavasz. Rémülten vette észre, hogy hajnalban a nagy kapkodásban mind-mind odahaza, a hótakarója alatt felejtette hírnökeit, a hóvirágokat és a kökörcsineket. — Milyen bölcs vagy te, nénikém — mondta hálásan. S még egyszer úgy ráborította sugárhaját az anyókára, hogy az egyszeriben elfelejtette, hogy valaha is fagyoskodott. „Most már tudom, miért nem rázta le magáról jégbilincsét fű, fa, bokor!" — gondolta a Tavasz. bokrok is kibontották leveleiket, s úgy lengették feléje, mintha apró zöld zászlókkal üdvözölnék mindenfelől. A jószívű, de feledékeny Tavasz aztán utolsó virágait is odaadta a földnek, de az öreganyóról sem feledkezett meg, aki figyelmeztette a mulasztásra. Olyan csodálatossá varázsolta hálából a kertjét, hogy arról már csak a legszebb mesék mesélhetnek. TÓTH ÁRPÁD Áprilisi capriccio Az átszel: csupa pitypang A bokrok: csupa fütty hang Rigó fuvoláz; rája tíz Zugból is felcsivog a csíz. SZÉP ERNŐ Virágok Nincs nekem kedvenc virágom, melyik szebb, nem prédikálom. Mind szeretem, mind csudálom, tavasszal mind alig várom. Es szeretem én a fákat amennyit csak szemem láthat. Szeretem, ó a fanépei, a fák is oly szépek, szépek. Nem mások ők, nézz csak rá jók: égig érő zöld virágok. (nő 16)
