Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-07 / 15. szám
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL 2. — Én egyik gyermekemet sem akarom kisemmizni — szólalt meg Franciska. Ezúttal nem szerényen, félénken, mint szokása volt, hanem makacsul és határozottan. — Ha neked adom a lakásom, mit adok Edinának és Gyuszinak? Más semmim sincs. Az utóbbi mondatot bocsánatfélén mondta: — Mit tegyek, ha ügyetlen voltam, s nem szereztem semmit. Mira száját úgy nyitotta ki a csodálkozás, mint a huzat az ajtót. Úgy maradt. Ottót nem érte váratlanul a kérdés: — Mi is úgy gondoltuk, Ciska mama, hogy a három testvér egyformán részesedjék. Én majd gondoskodom róla. ka mama most segít rajtunk. Mikor eljön az ideje, mi segítünk a drága Ciska mamán. Hosszan, bensőségesen, az öregaszszony elmosolyodott. Csupa melegség volt a szeme, mikor feltekintett. — Látom, te jó férje leszel a lányomnak ... — azzal gyöngéden megsimogatta a férfi arcát. Amaz hozzáhajolt, s kétoldalt megcsókolta, majd ugyanolyan mozdulattal, mint előbb az öregasszony őt, megsimogatta Mírát. — Szép pár vagytok — állapította meg Franciska. Szótlanul mentek le a régimódi, fényűzőn széles és korszerűtlenül kényelmes lépcsőn. A kapubejáratból kipillantottak az utcára, a burkolat megsötétedett a szórakozottan szemerkélő esőben. három gyerekét egyformán szereti, valójában Gyulához ragaszkodott leghevesebben, úgy is mint legkisebb gyerekhez, úgy is mint egyedüli fiúhoz. Ottó hallott arról, hogy Gyula — foglalkozása szerint vegyészmérnök — a hivatásának él, már-már remete módra a Rózsadomb egy csendes utcájában, másfélszobás minilakásban. Franciskát ő látta el mindennel, a szükségeseken felül taxijeggyel (akkor még volt), színházi bérletekkel, ruhával. — Félek az exigenciáitól — sóhajtotta Ottó, s tűnődve fürkészte az ajtón a kukucskáló szemet, mely egy másodpercre elsötétült. Mindjárt ezután kitárult az ajtó; középtermetű, barnára sült, koránál fiatalabbnak látszó férfi tűnt fel a keretében. Egymáshoz hasonló arcok — állapította meg Ottó —, viszont mind— Természetesen én! — jelentette ki Mira sértődötten. — Minden el lesz intézve idejében. Kihívón nézett öccse szemébe. Amaz mozdulattal jelezte, hogy eszerint rendben van, s megnyugodva búcsúzott, hogy visszatérjen munkájához. Mihelyt Franciska tudomást szerzett a költözködésről a házfelügyelő feleségétől, mert senki nem tájékoztatta, nyugtalanság fogta el. Eltolta maga elől az üres feketéscsészét, cigaretta az ujjai között, körülhordozta először ijedt, majd egyre rémültebb tekintetét az óriási szobán, amely, miután Edináék elszállították a bútorok egy részét, még sivárabban, még nyomasztóbban hatott. Görcsösen igyekezett felidézni emlékeiben, hogyan bonyolította tfi/'íR&ÍATSSliTT'EK hogy megfelelő ellenértéket kapjanak. Magam fogok beszélni velük ... — De ... — Franciska két kicsi keze nagyon kifejezőn mozdult meg. Mira felocsúdott meglepetéséből. Szája becsukódott, hogy nyomban utána megnyíljon: — Anyukának különben sem a lakás az egyedüli vagyona ... Bútorai vannak, ékszerei... Azokból kielégítheti Edinkát és Gyuszit... Élénken felcsillanó mosoly volt a válasz: — Igazad van. — Amennyiben valami eltérés mutatkozna. én kész vagyok kártérítésről gondoskodni... — Egy két bútort magammal viszek Lajosékhoz ... De a többire csakugyan semmi szükségem ... Eközben kiértek az előszobába. Kezében égő cigaretta — a harmadik vagy negyedik a látogatás folyamán —, Franciska megint megállott, s megint úgy, mint aki az ügyletnek valami újabb nehézségét fedezte föl. Félénk mosoly kíséretében, nagyon szerényen szólalt meg: — Ha lehet, olyan lakást válasszatok, amiben cselédszoba is van. Mira megvetően húzta félre a száját: — Eszünk ágában sincs cselédet tartani. Hiszen nem lehet kapni. Hogy juthat ilyesmi eszébe anyukának? Franciska mélyen elpirult, háromszori nekifutásra mondta ki, ami foglalkoztatta: — Úgy gondoltam ... Hogy persze, később... Amikor a fiaid ... Imre és Jóska megnősültek... Amikor már nem lesz szükségük rám ... Akkor én költöznék oda ... Persze, csak ha nem zavarlak titeket... Hogy ne legyek egyedül... Mert Lajoshoz én csak az unokák kedvéért megyek. — Ez csak természetes. A drága Cis— Minél előbb nyélbe kell ütni az ügyet! jegyezte meg a férfi, mielőtt a gyalogjáróra lépett. Néhány nappal ezután a leendő házaspár Mira húgánál, Edinánál és a férjénél adta elő ugyanazt. Edina, elhízott, közönyösen jóindulatú aszszony, ugyanúgy tanárnak készült, mint nénje, Mira, s ugyanúgy nem sokra vitte. Németül és angolul kitűnően beszélt, hála annak, hogy külügyi tisztviselőhöz ment feleségül, aki Nyugatra menekült a front elől, s viszonylag sokáig gondolkozott, hogy maradjon-e vagy hazatérjen. E néhány év folyamán Edinka németeknél lakott, s az amerikaiak foglalkoztatták. így fejelte meg igen szerencsésen valamelyest már megalapozott nyelvtudását. Mihelyt megértette, hogy osztozkodás a téma, Ervin, a férj, amolyan régi vágású úriember, félrehúzódásával jelezte, hogy az ügy nem érdekli. — Nézzétek — mutatott körül a lakásban Edina, aki most kibújt a közöny hálózsákjából —, ezek itt nem bútorok, ez szemét... — Rendben van, megegyeztünk... — Még nem, Ottó. Én ugyanis az ékszerek egy részére is igényt tartok, az a lakás, ugyebár, komoly érték ... Mielőtt elbúcsúztak, Mira komor ünnepélyességgel kijelentette, hogy: — A költöztetést természetesen én vállalom. — Vigyétek, szívem, vigyétek, nekem nincs szükségem ezekből semmire — biztatta Franciska Edinkát meg a férjét. — De azért máskor is meglátogathatnátok. — Tudja, anyuka, hogy az IBUSZ... — Jól van, szívem. Pénzt kell keresni. Gyuszikáról ne feledkezzetek meg. Én minden gyerekemnek adni akarok. Franciska mindig hangoztatta, hogy egyiken más kifejezés uralkodik. Míráén a dúltság, Edináén a közöny. Gyuláén a derű. És még valami sajátság, az értelmességet sugárzó vonásokat mindegyikük arcán megzavarta valami gyerekes naivság, mely eltompitotta, megtörte az értelem ragyogását. — Tessék, tessék — Gyula mosolyogva invitálta a látogatókat beljebb. Italt, sajtost, cigarettát kínált. A két műszaki néhány mondat után témára talált. Mira néhányszor megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, aztán sajátságosán tétova lépteivel kioldalgott az erkélyre, rágyújtott, s olykor be-belesve a szobába szívott cigarettát cigaretta után. Kitűnt, hogy egyéb találmányaik vagy újításaik között akadt egy, amelyikhez mind az egyik, mind a másik társat keresett: a műanyag kárpit. Ennek a tárgyalásában merültek el. Mira kétszer is bedugta a fejét az erkélyajtón, szárazon égő szemében kimondatlan kérdés. — Még egy pillanat, Mírácskám, még egy pillanat — azzal Ottó ismét közel hajolt Gyulához. Lefelé menet a lépcsőházban, Ottó jövendőbelije kérdésére megvallotta, hogy az osztozkodás témáját nem érintette. — Menjünk vissza — javasolta Mira. — Holnapután találkozunk — intette le a férfi. — Különben is, a műanyag kárpit, amit az öcséddel tervezünk, többet fog hozni, mint amennyit a mama egész lakása ér. Harmadnap, hogy a tárgyat ismét megpendítették. Gyula fanyarul elhúzta a száját: — Örökségi osztozkodásra általában ... — nem fejezte be a mondatot. — Az empire órát kérem. Más semmit. A szoba színültig telt megkönnyebbüléssel. Gyula megkérdezte, hogy a költözködést ki bonyolítja le. le a nagy költözködéseket, húsz-harminc évvel ezelőtt. A részletek megrekedtek valahol a feledés homályában. Újabb cigarettára gyújtott, a másikat később vette észre, mikor a hamut leverte. Egy pillanatig nem értette, miért füstöl egyszerre két cigaretta. Méregbe jött. A következő pillanatban már azon ütödött meg, hogy a szájához emelt cigaretta nem ég, viszont bűzlik. Szétnyomta, s harmadikra gyújtott. Egyiket az elöszobaszekrényből, a másikat a fürdőszobából, a harmadikat máshonnan, előszedte a bőröndöket, táskákat. Portörlövel megtisztította valamennyit. Aztán útra kelt a lakásban ... Délre úgy kimerült, hogy feladta a büszkeségét. Felhívta Mírát, hogy segítséget kérjen, mert egymaga nem boldogul. — Jaj, anyuka, most ne zavarjon, épp a lakásügyben tárgyalok ... Azt sem tudom, hol áll a fejem... Majd visszahívom... De azért csak csomagoljon ... Edináék lakása nem felelt. A házaspár részben az IBUSZ-nak dolgozott, azaz Ervin főleg fordítással kereste a kenyerét. Edina épp a Hortobágyon szervezett „gulyáspartit" két autóbusznyi németnek. Mint mindenkor, ha magányában meg a munkájában háborgatták. Gyula ingerülten válaszolt. — Én nem tudok csomagolni. Ez női munka. Különben is a Mira dolga. — Ő, szegényke, annyit dolgozik, most nem ér rá... Eljöhetnél egy kicsit, hogy segíts... — Megyek. tfolytatjukJ
