Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-04 / 2. szám

— Connie? — kérdezte Tom, feleségét figyelve. — Jól vagy?

— Eddig még igen. — Megragadta a férje kezét. — Remélem, nem lesz baj

Tom nem felelt. Az asszony karját simogatta.

— Itt van — üvöltötte Walt. Lassított. — Felszaladok az irodába, és felriasztom őket. Te meg hozd be Connie-t.

Még új, háromemeletes téglaépülethez értek. Csaknem valamennyi ablaka sötét volt már, de a bejáratnál lámpa égett, és fény szűrődött ki a földszintről is az egyik épületszárnyon; feltehetőleg ott voltak az irodák. Magánintézetnek látszott, amelyben jó felszerelés és jó kezelés remélhető, bár csak húsz-harminc ágyas lehetett.

A kocsi megállt. Walt kiugrott, és a lépcső felé rohant.

— Tudsz járni? — kérdezte Tom izgatottan.

— Igen.

Kisegítette a kocsiból. Connie csendesen mondta:

— Nem számítok rájuk, szívem, de rád számítok. — Fájdalmasan felnyögött, Tom karjába kapaszkodott. Feje elöreesett.

— Ó, szívem, drágám! — mormolta Tom. Az asázony feje a férfi mellére bukott, és Tomot vad vágy fogta el, hogy karjába vegye, és csókjaival vigasztalja, közben arra is gondolt, hogy stoppolni kellene az időt az előző görcs óta ... de semmit sem tett, mert Connie keze markolta a karját, mint két vaskapocs, és ő nem mert megmozdulni.

— Jaj! — sóhajtott Connie. Lihegett, fejét nem mozdította Tom melléről. — Most már nem tart soká. — Nagy igyekezettel kiegyenesedett.

— Menjünk.

— Nem figyeltem az időt.

— Ne törődj vele. — Nehezen lélegzett, nyilvánvalóan szüksége volt a férfi támogatására.

— Fel tudsz menni a lépcsőn? Vagy vigyelek?

— Ne ... de lassan menjünk.

Még csak a második lépcsőfokon voltak, amikor hangos szóváltást hallottak a félig nyitva maradt bejárati ajtó felől. Connie hirtelen megállt. Az ajtó kitárult, ben Walt hevesen magyarázott valamit egy magas, sovány, harmincöt év körüli fehér embernek, aki szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel állt vele szemben.

— De az ég szerelmére! — kiabálta Walt meglehetősen összefüggéstelenül. — Ez egy háborús veterán ... hogy hagyhatnának egy állapotos aszszonyt... ?

— Már mondtam önnek ... nincs szolgálatos orvos — szakította félbe a másik férfi zavartan.

— De vannak ápolónők és maga ...

— Ebben a kórházban vannak bizonyos előírások, és azokat nekem be kell tartanom.

Hirtelen középkorú ápolónő jelent meg mögötte, és felkiáltott:

— De Clark úr, ez kényszerhelyzet, ezzel nem vétünk a ...

— Ne avatkozzék bele — szakította félbe Clark hangosan. — És ne magyarázza nekem, hogyan veszíthetem el az állásomat. Én vagyok az éjjeli felügyelő, pem maga. Engem vonna felelősségre a vezetőség, nem magát.

Tom megdöbbent. Tudta már, miről van szó, bár a szavak értelme még nem jutott el az agyáig. Úgy érezte, megfullad. Felkiáltott.

— Azt akarja mondani, hogy nem engedi be a feleségemet?

— Ez a kórház nem vesz fel színes beteget.

Állati ordítás tört ki Tom torkából, eleresztette Connie-t.

— Hát akkor vigyen el az ördög, te kutya! Nincs időnk. Beviszem a feleségemet, és ezt nem akadályozhatja meg.

— Ha erőszakosan próbál betörni, törvényt sértő cselekedetet követ el — felelte Clark mozdulatlanul. — íróasztalom fiókjában van egy pisztoly és engedély a használatára. Ne kényszeritsen.

— Tom! — kiáltotta Connie. — kérlek, kérlek!... — megragadta a kabátját. — Vigyél vissza a kocsiba.

Tom az asszonyhoz fordult, karjával átfogta, arca eltorzult a dühtől, tátogott. F’éppé taposta volna most ezt az

embert, és erőszakkal is bemegy, ha Connie kiáltása el nem vág mindent. Az asszopy hangjából kiérezte, hogy nincs már vesztegetni való idő.

— Gondolja, hogy ezt szívesen olvassák majd az újságokban ? — fenyegetőzött Walt minden eredmény nélkül. — Azt hiszi, még ma is úgy bánhatnak velünk, mint a barmokkal, és megúszszák szárazon? Szívtelen vadállat, teszek róla, hogy ez nyilvánosságra kerüljön.

Clark most először jött ki a sodrából.

— Csak derüljön ki! — förmedt rá szenvedélyesen. Szeme lángolt, és felháborodásában remegni kezdett. — Mikor hagyják abba a sértegetést? Senki sem hívta ide magukat! Ezt a kórházat fehér emberek építették saját maguknak. Maguk ebben a városban betolakodtak az iskolákba, a mozikba, a vendéglőkbe, de ide nem teszik be a lábukat. Menjenek a saját kórházukba, vagy szüljék meg a néger kölykeiket az átkozott Legfelsőbb Bíróságnál.

— Oda nézzenek! — sikított a középkorú ápolónő az ajtóból. — Oda nézzenek.

(folytatjuk)

Mihályi Molnár László

Anyanyelv

csak mondd ki a szót az árva szavakat támassz fel bennük egy meghalót gyászos csillagzat alatt

birodalmad e nyelv titkos alagútja mitől benépesül az értelmed újra mint kihajtás után otthon a dombvidék szilaj kosokkal s ne félj e nyáj kezes

csak beszélj

(nőü>