Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-07 / 15. szám
Varga Szilvia Két fiatal lány. Vagyis az egyikük már fiatalasszony. A Leszállás Párizsban című kasszadarabban mindketten légikisasszonyt alakítanak. Danyi Irén Jacquetinet, a franciát. Varga Szilvia Judithot, a németet. Nincs bennük semmi közös, kivéve szerelmük tárgyát, a szoknyavadász Bernardot, aki kettejükön kívül még az amerikai Janettbe is őrültül „szerelmes", s párizsi háremében menetrend szerint fogadja a kisasszonykákat. A világ színpadain 1960 óta sorozatos sikerrel játszott darabot az bonyolítja élvezetessé, hogy a korábban vagy később érkező, illetve fel sem szálló gépek légikisasszonyai egyszercsak összefutnak a férfi lakásában. Három menyasszony, egyetlen vőlegény. Marc Camoletti, a szerző, a helyzetkomikumra épülő humor nagymestere, s mint ilyen, a figuráit nem lélektanilag, gazdagon árnyalt karakterként, hanem bevált sémák alapján, típusként formálja. Ennek megfelelően a francia hölgy nyájasan cica, szerelmi izgalma jótékonyan borzolja az idegeket, a német kissé realistább, hűvösebb, a szerelmet is racionalistábban kezelő nő. Ugyanakkor mindketten csacskák. Nem úgy az életben, ahol, úgy tűnik, tudják, mire vállalkoztak, amikor a Magyar Területi Színháznál színésznek jelentkeztek. Irén 1983-ban, Szilvia 1985-ben. Mint színészeink zöme, ők is műkedvelőként kezdték. Irén, aki 1982-ben érettségizett Füleken (Fil’akovo), a Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban, kiskorától járta a versenyeket és a fesztiválokat, hol verssel, hol tánccal, hol pedig táncdallal próbálva szerencsét. Az országos hírű Zsákszínházzal pedig, főszereplőként, a Jókai Napokon is elismerést aratott. Érettségi után, 1982-ben úgy érezte, nem is választhatna más pályát, ezért felvételizett a Tháliában, de nem vették fel. Egy évet lehúzott városa jónevű gyárának, a Kovosmaltnak egyik irodájában, majd újból megpróbálkozott: sikerrel. (Időközben a színművészeti főiskolára is jelentkeztem, kétszer is, de egyszer sem sikerült. Először rögtön az érettségi után, majd már a Matesz tagjaként, két és fél éve, de hiába. Pedig másodszor nagyon közel voltam a tűzhöz, nagyon reméltem, hogy sikerülni fog, s a kudarc lelombozott. Csalódtam, amit nem szeretnék újra élni, ezért nem is próbálkozom újra. Tudom, manapság nagyon fontos a főiskola, nemcsak a szakma, a bérkategóriás besorolás miatt is, mégsem durá/om neki magam. Addig maradok a pályán, ameddig bírom. És közben férjhez is mentem, ami ugyancsak meggondoltatja velem, itthagyjam-e ezt a várost. Ráadásul a férjem is a színházban dolgozik, jól megvagyunk együtt.) Az Irénnél három évvel fiatalabb, huszonegy éves Szilvia, legalábbis képleteiben, hasonlóan élte meg a kezdet nehézségeit. Fölnevelő városában, Komáromban (Komárno) érettségizett, verset mondott, öt évig táncolt (nő 12)
