Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-07 / 15. szám
CSALÁDIKOR ■8 a Hb £ <8 'I to to I § rendet a szobájában. Renáta — végül is — durcásan megjelenik, fölrántja a szekrényajtót, válogatás nélkül bedobálja a szanaszét heverő holmikat, és ismét kinn van az udvaron. Az anya nem így képzelte el a rendcsinálást. Mit tesz? A holmikat újra kidobálja a szekrényből és fenyegetéssel ijesztgetve felszólítja, hogy rakja rendbe ? Senki nem veheti rossz néven az anyától, ha haragszik és szidja Renátát; másik reakció lehetne a görcsös önuralom, ami szintén nem jó nevelési eszköz. Létezik másfajta megoldás is? A gyermek neveletlen és nem kívánt magatartását sohasem szabad jutalmazni! Igen egyszerű a gyermeket jutalmazni, amíg engedelmes. Ahhoz, hogy lehetségessé váljon szociális jutalmazással a nevelés problémás helyzetekben, meg kell változtatnunk a gyermekkel kapcsolatos beállítódásunkat. Tanuljuk meg észrevenni a pozitívat az arra érdemeset! Még nem beszéltünk arról, hány éves Renáta. A történetet olvasva vagy tizenegy évesnek képzelnénk. Azonban Renáta alig múlt ötéves. Elismeréssel kell nyugtáznunk tehát, hogy bejön és elrakja a holmikat. Az elvárásokat a korához és személyiségéhez kell mérnünk. Örömmel és harag nélkül szemléli tehát az édesanya az ötéves gyerek teljesítményét. És valószínűleg újra kiszedi a holmikat és együtt szépen újra berakják. Az elvárások többnyire úgy alakulnak ki, hogy mások állítólagos teljesítményét fogadjuk el mértékadónak gyermekeink meg-Hogyan lássál sosem voltak gondjaink. Óriási csalódás nekünk, hogy Andrást megbuktatták. Semmi ambíció nincs benne, a modellezésen és a barkácsoláson kívül semmi sem érdekli." Ha a gyermeket erősen és egyoldalúan egy bizonyos irányba erőltetjük, ellenállásba megy át. „Mi mindent megtettünk, mi csak a legjobbat akartuk" — mondja sok szülő. Ez a hozzáállás sok esetben a magyarázata annak, hogy miért is vesztették el a szülők a befolyásukat a gyermek felett. így történik, hogy a túlzott takarékosságra nevelt gyerekek tékozlókká válnak, és így van az, „hogy a tanárgyerekek sokszor a legrosszabb tanulók." „Krisztina elcsavargott otthonról. A rendőrség vissza akarja vinni a szülőkhöz. Krisztina tiltakozik: Torkig vagyok velük. A viselkedését alátámasztó okok megdöbbentően jelentéktelenek: sohasem veheti fel azt a cipőt. amelyiket szeretné; a szobájába felakasztott képet az apja letépte; összeszidják, ha egy könyvvel a kezében behúzódik a szobájába; nem lakkozhatja a körmeit, télen vastag harisnyát kell hordania stb." Talán, mi felnőttek nem látunk ezekben a jelentéktelen dolgokban elegendő okot az elcsavargásra, hiszen Krisztinának mindene megvan. De a gyereknek ennél több kell: alakulnia, fejlődnie kell, és meg kell kapnia az ehhez szükséges szabadságot Ezt nem nyújtották neki a szülők, úgy érezte, nem veszik komolyan. A szülök mindig tudják, hogy számára mi a helyes, így a tudás, tapasztalat és anyagi függőség hatalma elől csak csavargással tudott elmenekülni. Hogy lehetne azt a nevelési hibát, hogy magatartásunkkal gyerekünket oppozicióba kényszerítjük, elkerülni? Kérdezzék meg mindig újra önmaguktól, mennyire lényeges, hogy a gyereknek rövid legyen a haja, hogy szépen írjon, hogy járjon zongorára ? Ha nem lényejutalmazzunk? Krisztián sír a bölcsőben. Az anya fölveszi, és Krisztián újra boldogan gagyorászik. Ezután sokkal gyakrabban fogja kívánni, hogy felvegyék, így az anya elhatározza, hogy nem mindig fogja fölvenni, ha sir. Az első alkalommal sokáig fog sími. de megtanulja: a sokáig sírás nem vezet eredményre. Ha az anya engedett volna, és végül mégis fölveszi, akkor Krisztián azt tanulta volna meg: néha sokáig kell sírnom, amíg anya fölvesz. Tehát az anya rendszeres és következetes magatartása szükséges feltétele a gyermek tanulásának. A gyermek életének első éveiben szinte kizárólag a szülök hatása alatt áll. A szülök szociális odafordulása a gyermek fejlődése szempontjából olyan jelentőségű, amelyhez semmilyen későbbi hatás nem hasonlítható. Azok a viselkedési formák, amelyeknek a szülők figyelmet szentelnek, a gyereknél fejlődni fognak, amelyekre pedig nem figyelnek, gátlás alá kerülnek és elsatnyulnak. Az a mód, ahogyan a gyerekkel naponta viselkednek, nagyobb nevelési hatást jelent, mint az egyszeri események és a nevelési eszmények. Nyilvánvaló, hogy a dicséret és elismerés szociálisjuta/omformák. Mikor nem valódi a dicséret? „Te jó fiú vagy. — Menj gyorsan aludni!" Vagy: „Te nagy vagy, erős vagy, minden, ami lenni szeretnél, de üritsd ki nekem gyorsan a szemétvödröt!" Láthatjuk, itt a dicséretet trükként alkalmazták, nem valódi, mert valamely cél elérésére használták fel. Nem lenne csoda, ha a gyerek hirtelen azt mondaná: Nem is akarok jó lenni! A gyerek felismerte a dicséret célra irányuló voltát, a gyerek számára csak annak jelzésévé vált, hogy valamit akarnak tőle, manipulálják. A dicséret itt nem szociális jutalmazás valamiért, amit teljesített! Sohase kapcsoljunk össze dicséretet felszólítással vagy taktikával; a dicséret ne váljon valami kellemetlen dolog jelzésévé. Ismertem egy kisfiút, aki sokat törte a fejét, mit vehetne az apjának születésnapjára. Végül vett neki egy kalapot. A kalap a szekrény mélyére került, az apa nem hordta. Legközelebb a fiú már nem törte a fejét! Mi tehát a szociális jutalmazás? Azt mondhatjuk: érdeklődni a másik iránt! A gyermek finom érzékkel ismeri fel, hogy a szülő odafordulása benső magatartás kifejeződése, vagy csak üres udvariassági forma. Azzal az egy szóval, amit sokszor elmulasztunk, megtakaríthatnánk sok későbbi szeretetbizonygatást! • A negatívat ne jutalmazzuk! Az anya szól Renátának, hogy csináljon ítélésére. Hogy az a módszer milyen igazságtalan lehet láthatjuk Gabi esetében: Gabi nem tud helyesen írni, harmadikos. Az anya panaszolja, hogy alig lehet rávenni, hogy nekiüljön a házi feladatoknak, dekoncentrált, folyton a WC-re jár, ceruzát hegyez. Naponta két-három órát gyakorolnak. Megállapodtunk, hogy az anya jutalmazza meg Gabit, amikor dolgozik, nem szabad többé szidni öt a hibákért, a lassú Írásért, rossz testtartásért! Egyheti gyakorlás után az anya igen elégedett volt. Régebben lépten-nyomon csak szidta a fiát. „Nem jutalmaztam, mert hibásan dolgozik. Öccse, pedig fiatalabb, sokkal kevesebb hibát csinál." Bármilyen erőfeszítést nyújtott Gabi, az anya nem vette észre. Az elvárások vakká tették fiának a valóságos teljesítményei iránt! A gyereket csak saját teljesítményei alapján lehet bírálni. El kell ismernünk a legkisebb előrehaladást is, és akkor könnyű lesz szociális jutalmazással a teljesítményt fokozatosan emelni. A nevelőnek döntő szerepe van a gyerek fejlődésében! Ha ez nem így volna, nem kellene a fejünket tömi a helyes nevelésen. Ez a lehetőség mindig arra fogja csábítani a szülőket, hogy a gyermekeket saját vágyaik szerint neveljék. „Mindketten diplomások vagyunk, a tanuges, mondjunk le az elvárt dologról! „A szülök nagy súlyt fektetnek András iskolai teljesítményére. Elképzelhetetlen lenne számunkra, ha nem gimnáziumba menne." Nem mulasztják el, hogy iskolai teljesítményét ne jutalmazzák dicsérettel és sok odafordulással. A tanuláselmélet jegyében jártak el, András mégis bukásra áll. Hol lehet a hiba? Ott kezdődik, hogy a szülök zabolátlan becsvágyukat átviszik a gyerekre. Az iskolai eredmény mindent jelent számukra, csak az iskolai teljesítményekért jutalmazzák Andrást. A játékot, a baráti kapcsolatokat nem veszik figyelembe. Ezért a gyermek számára az iskolai teljesítmény, a jegyek válnak egyedüli céllá, az iskolai rossz eredmény pedig totális kudarccá. Az a gyermek, akinek önbizalma egyetlen területen fölmutatható eredménytől függ, folyamatos vizsgastressz állapotban van, s teljesítménye ingadozik! Ezért támogassuk lehetőleg a gyermek többféle aktivitását érdeklődésünkkel és részvételünkkel. Nem kell attól félni, hogy ezáltal romlani fog az iskolai teljesítmény. (Inkább az eltiltások eredményezik ezt.) Fontos, hogy lényegtelen dolgokban tudjunk visszakozni, és lehetőleg t sokféle aktivitást serkentsünk, hogy a gyermekben egészséges önbizalom fejlődjön ki. P. I.
