Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-07 / 15. szám
TAKARÍTANI INDUL! sorsot szánják. Ha meg a szülök börtönbe kerülnek, az a kis arany mindig megvan, amivel a nagyanyjuk eligazítja a továbbiakban a gyerekek sorsát. Ezek a dolgok főképp az oláhcigányokra jellemzők! Azok segélyt aztán nem kérnek, üzletelnek, seftelnek, annak, amelyik segélyért folyamodik, már igen „ügyetlennek" kell lennie. Ök a gyerekekről példamutatóan gondoskodnak. — Itt nem lógnak a gyerekek, a járási átlag felét mulasztják, ami, akárhogy nézzük, nem kis dolog! Iskolába azért szeretnek járni! Csak aztán van baj, ha elkerülnek innen! Nekünk, ugye, csak ök vannak, de a Srobár utcán már sokan vannak, nem ismerik annyira őket, meg nem is tudnak velük annyira foglalkozni. Itt az ötödikben tehát törés áll be! De ott se nagyon lógnak, a Srobár utcán, megy gyalog a gyerek, ha lekési a buszt. Iskola után elhelyezik őket, de csak papíron, a gépgyárba inasnak, a konzervgyárba, meg ide-oda; de a többség be sem megy, a zöme kimarad. Csellengenek, mennyi ügyes lányból lett utcasöprő! Ilyen helyeken dolgoznak, utcasöprök, aztán a konzervgyárban, állami gazdaságokban. Ugye, a nagy tumultusban, ami odakinn van az életben, elvesznek. — Hatalmas ugrás volt ez nekik, a putriból az összkomfortba! Nem tudják magukat ebben a világban elhelyezni, zavarban vannak, nagy űrt kell hirtelen átlépniük. A gondolkodásmódjuk teljesen a pillanatnyihoz kötött. Képtelenek távlatokban gondolkozni, a jövőre gondolni. Ha a gondoskodás végig olyan szintű lenne, mint amit nálunk éreznek, akkor lehetne előrelépni. De ha nem érzik, hogy igazán fontosak valakinek, minden hiába! Építhetünk nekik palotákat, segélyezhetjük őket, hiába! 3. Délidö van, szél sem rezdül. Mindenki a melegre bújik, talán csak az öreg Bagrú gazda árnyéka jár-kel, azt mondják, ő volt az utolsó vajda. Nagy lókupec, vásáros ember hírében állott az öreg. Alig hasadt ki a hajnal, már ott ült az erdő alatt egy nagy hasú kövön és szemlét tartott az övéi felett. Jelezte, ha idegen lépett a telepre, vagy veszély közeledett valami idegen autó képében. Hány éve is már ennek? Egy öregember mégis kibújik, kosarat cipel, közben összeszedi az itt-ott eldobott szemetet. Nehezen hajol, nagyokat roppan a dereka, a szemét meg alig fogy! Igaz, rendeznek itt minden tavasszal nagytakarítást, az idén is lesz, akkor szép tisztára kipucolják majd a telepet! Akkor a fű igazi zöld lesz, a patak kristályos, az üzlet rózsaszínű. Lehet, hogy olyankor még az iskola lépcsője sem dönög, szép csendesen siklanak rajta a lábaki Mert dönög; dönög messzehangzón, olyan a hangja, mint egy tüdőbajosnak. Száraz, kongó. Miért van az, hogy olyan emberek ítélkeznek — hivatalból — ezen emberek sorsa felett, akik sohasem jártak kinn a Fekete Városban? Vagy amikor az első följárót meglátták, visszafordultak! Miért van az, hogy az itteniek úgy érzik, csak formális a gondoskodás, miközben pénzek millióit emészti föl, papírok ezreit írják meg róla! Mert ez a legkönnyebb, kiállítani egy gyorssegélyre jogosító utalványt! Az egyik tanító jegyezte meg: egyáltalán nincs kihasználva a koncentráció nyújtotta lehetőség! Élesen a dolgokba belevágni nem mernek! Miért kenődnek el azok a javaslatok, amik a velük együtt élő és dolgozó emberektől erednek? Miért? Mikor a legutolsó panelházat bevakolták, elhangzott egy javaslat, hogy oda a legpéldásabb családokat válogassák be! Ne az oláhcigányokat, mert azok két hónap alatt tönkreteszik! Csakhogy ezzel munka lett volna, papirozás! Beköltöztek az oláhcigányok, s ez a ház a legrondább az egész telepen! Olyan javaslat is elhangzott, hogy alakuljon egy operatív csoport, amelyik minden lépcsőházat ellenőriz, megismeri az itt lakókat, mindenkinek közülük külön kijelölt feladata lesz! Mikor a négy jelentkező mellé embereket kerestek, elhalkult a dolog. Tudniillik, ha működne, akkor már konkrét intézkedésekre és visszajelzésekre volna szükség. Megnyílt a kultúrház. Senkinek sem kellett, így lesz benne tornaterem (az iskolát ugyanis anélkül adták át!); két osztály odaköltözött az iskolából; kisegítő óvoda, és egy szép helyiség is teremtődött mindenféle ünnepségekre. Hivatalos helyen megszületett a határozat; most már élet kell ide, kultúráiét! Havi egy akció, az kevés! Tessék kettőt csinálni! Nem, nem kettőt, havi négyet! A papíroknak rendben kell lenniük! De mit lehet ott csinálni, ahol kilencven darab szék meg tizenhét asztal van? Nincsen egy társasjáték, senki semmit sem biztosit! — Ez nem a hivatal dolga! Ezek után nagyon kíváncsi lennék arra, hogy az iskolaügy és a kultúrosztály vezetője járt-e már kinn a Fekete Városban? Ismeri-e ezeket a gyerekeket, akiket az óvodában tanítanak meg késsel-villával enni, az iskolában köszönni. Akik úgy káromkodnak, mint akármelyik szódáskocsis! Akik életükben először itt láttak élő énekkart. Az asszonyokat, akiknek nem varrott terítő, de semmilyen terítő nincs az asztalán. És miért nem csodálkoznak azon, hogy ugyanaz az öt-hat ember szervez, csinál mindent a telepen? Akiket ezért inkább lenéznek, mint megbecsülnek! És miért van az, hogy erről nem Írnak jelentést? Az öreg összeszedte a szemetet, indul visszafelé. Óh, de milyen hiába munkát végzett, feléledt a szél, visszasodort mindent. NAGYVENDÉGI ÉVA (nős)
