Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-07 / 15. szám
iayn>*& ól. Hej év is-arss*.-rsr^ ^4 p »«» .ÄS»* «Mé ^ 1. Erdő veszi körbe a telepet, út innen tovább nem vezet! Hat panelház, gyatrán meszelt üzlet, iskola és egy új kultúrház — ennyi az egész! Sivár, csúnya minden, a fehér itt piszkosszinü, az üzlet rózsaszínje az koszszín; görbe ajtók, az ablakok tátongó szemüreggel bámulnak a világba! A házak mellett patak vág utat magának, sötétsárga vájatban csörög, aztán beleveszik az erdőszegélybe. Medre telve mindenféle pléhdobozzal, papírral, egy egész villanysparhedt is hever benne; amúgy is bőségesen akad itt hulladék meg szemét körös-körül mindenfele! Tavasz van, esik az eső; áramló, fullasztó szag járja meg az egész telepet, elkeveredik a megenyhült levegővel. Igen, itt aztán megszagolhatjuk az életszínvonal-különbséget! A szoba-konyhaszag, a zsúfoltság szaga — ugyanezt leheli minden ajtó, ablak! Ugyan, miért szellőztetnének, akárhányszor is tárja ki az ablakot valaki, ez nem tűnik el, a ruhájába, bőrébe ivódik, a csontig elér. Mindhiába! Kellemesebb csak nyáron lesz, mikor az erdő felöl enyhítő szél indul, fűszeres, buja illatot enged a szobákba, az ablakok sarkig tárva, az ajtók nyitva! Ilyenkor az ablakon besüt az enyhe, kedves napocska, kiglancolja a kikerizöld és sárga porcelánfigurákat, a vásári rózsát a tükör sarkában; és azokat az édes-szép fotográfiákat, amiken az egész család ott látható! A telep sivársága fölenged, a benti őrjítő színek kivonulnak a természetbe, a gyerekek az erdőn tekeregnek, megindul az élet, ami eddig a konyhaajtókon belül zajlott, egymás szájában. — Értse meg, nem tudja az anyja igazolni, hogy a nyolcvannégyes évet kifizette! Egy évig nem fizetett lakbért! — Persze, mert abban az évben halt meg az apám, és akkor még nem fogták le a nyugdíjából. Hogyan fizessen háromszobás lakást kilencszázötven koronából? Mert az anyám az ingyenélő! Aki fölnevelt kilenc gyereket, az ingyenélö! — Ne mondjon ilyet, az anyja kap nyugdijat! — Nem kap, azt az apám után kapja! Az anyám az ingyenélő! — Addig nem adhatunk az anyjának egyszobásat, míg a többiek ki nem jelentkeznek. Vagy miért nem segítenek fizetni ? — A többiek nem is laknak ott! — Hol vannak a többiek? — Balogon. — Jelentkezzenek ki Balogra! Akkor elintézem, hogy két hónapon belül az anyja kap egy egyszobás lakást! Az anyja megérti, hogy mit akarunk, csak maga nem akarja megérteni! — Csak vegyék el a nyugdíját! Mindig maguknak van igazuk! Minek az anyámnak háromszobás lakás? Miből fizesse, kolduljon? — Értse meg, addig nem adhatok új lakást, míg ki nem jelentkeznek. Kilencen vannak oda bejelentve. Mi lesz, ha egy hónap múlva jönnek mind, hogy lakást akarnak? — Maga meg azt tudja meg, hogy az anyám nem bírja fizetni a lakást! — Magán nem lehet segíteni, akarok, de nem tudok! Ha a többiek kijelentkeznek, akkor adhatunk csak lakást! — Majd biztosan! Azok is lakást akarnak, azért nem jelentkeznek ki! Elmegyek én mindenhová, elmegyek a bíróságra, majd ott igazam lesz! — Itt ne kiabáljon! Milyen viselkedés ez! — Olyan vagyok, amilyennek neveltek! Az állam nevelt, maguk neveltek! És a fiam is ilyen lesz, az is börtöntöltelék lesz! Mert ott lakunk a Fekete Városban! Miért alszik az a cigány nyugodtan benn a városban, és én miért nem alszom nyugodtan? He, ezt mondja meg! Miért járnak ott naponta a csendőrök? Mi legyen belőle, már most nevelik belé a börtönt! Bartus Rozália, a Rimaszombati járás cigánykérdéssel foglalkozó bizottságának a titkára adatokat rak elénk: — Tizenhétezer-százhuszonnyolc cigány állampolgár él a járásunkban. Az újszülöttek harminckét százaléka cigány. Vannak olyan családok, akiknek bármit adhatunk: házat, egy hét múlva eladják maguk fölül; segélyt: két nap alatt eldorbézolják; tehát akármit adunk, egy hét alatt tönkreteszik! Ha harminc ilyen család van egy járásban, már elég! Hát nálunk nem annyi van! Az összlétszámon belül van egy réteg, amelyikkel szemben tehetetlenek vagyunk. Itt, ahol a gondok felgyülemlenek, rendkívüli intézkedésekre lenne szükség. Sajnos, ezzel szemben az adminisztráció nö csak állandóan, lassan már kijárni sem lesz időnk. A kezünk meg van kötve! — Az a helyzet, hogy a városi nemzeti bizottság nem válogatta meg a családokat, akik kikerültek a duzsavai telepre, így mindenféle nép odakerült. A törekvőbbek már elköltöztek, maradt az aljaréteg. Aztán kiraktak például olyan anyát négy gyerekkel egy négyszobás lakásba, akinek van kétezer korona jövedelme. Abból fizeti a lakbért és villanysparherton*főz. Miért kellett oda villanytűzhelyeket rakni, mikor az a legdrágább! Nem csoda, hogy nem fizetik a lakbért és a villanyszámlát. Már szinte mindegyiktől úgy fogjuk le! Megcsinálták, mikor kikapcsolták a villanyt, hogy átfúrták a panelokat (nőT) A TELEP és pincéből, a közös óráról lopták az áramot! Megbüntetni senkit nem lehetett, mert ráfogták a gyerekekre. A fűtés télen, ugye olyan, amilyen, csak mint a többi lakásban ; az asszonyok kinyitják a villanysütöt és azzal fűtenek. De hogy néznek ki már azok a platnik! Tizenhárom éve főznek rajta, tíz-tizenkét embernek, és még nem voltak kicserélve. A lakások bévül elég rendezettek, ha egy elkezd meszelni, meszel az egész ház, csak a folyosók, a lépcsöfeljárók, tehát a közös részek néznek ki borzasztóan. — A fiatalkorúak által elkövetett büntettek hatvan százalékát cigányok követik el. Az intézeti elhelyezésekkel is bajok vannak, intézeteink még lennének, csak hely nincsén, mert az egész kerületből ide jönnek a gyerekek, a magunkéit meg képtelenek vagyunk elhelyezni. A sok bába közt elvész a gyerek! Az intézkedések körülötte is inkább komplikálódnak, nem egyszerűsödnek! Különben, azt hiszem, hogy erre az egész kérdésre az jellemző, hogy kerületi és országos viszonylatban a gondok fölhigulnak, aki nem ül a tűz közelében, az nem érzi, milyen forróság van. Ezért szeretnénk hathatósabb intézkedéseket. — Vannak például olyan családok, akik kifejezetten a családi pótlékból élnek, más jövedelmi forrásuk nincsen. Nagyon nehéz ezeket a sokgyermekes anyákat, akik a gyereket sem fölnevelni, sem ellátni nem tudják, a születésszabályozás hasznosságáról meggyőzni. 2. Az iskolán már messziről meglátni, hogy más, mint a többi. Ütött, kopott, lerongyolódott, megszaggatott. Hiába, a gyerekek megtanulták, hogy verni, ütni a legtermészetesebb önkifejezési mód. Verekednek a szülők otthon, verekednek a gyerekek, verekednek egymással a fölnőttek és verik a gyerekeket is. Ha nem is akarják, hat rájuk a „környezet", aztán dolgozik bennük az életösztön és a telep normái szerint az a természetes, ütni! Igaz, tudják, hogy azon kívül, amit látnak, egy másfajta élet is van, amelyben mások az értékek — de ebben a kettős tudatban az életet nehéz élni. Nem csoda, ha könnyebben kifordul a kezükből a sorsuk! — Van itt olyan osztály, ahol tizennyolc gyereknek az apja vagy az anyja ül — mondja Simon Róbert, az iskola igazgatója. — Az elindító környezet tehát ilyen. Az egy főre eső jövedelem ötszázötven korona alatt van. A családok a létminimum alatt élnek. És lakik itt száznyolcvan család, átlagban mindegyik több mint négy gyerekkel! — De ha dolgozunk, akkor nincs probléma! Csak a tanítónak tudnia kell, mit akar és mit tud elérni. Most is van huszonnégy gyerekünk, aki szellemileg visszamaradott, és tizenkét elsős, akik nincsenek kivizsgálva. A járásnak ugyanis nincs pszichológusa! Tanulni otthon nem tanulnak, elég ha olvasnak, nem olyan otthon a miliő, hogy nyugodtan leülhessenek, legtöbbször nincs is hol! A tananyag ugyanolyan, mint más iskolában, csak mi természetesen lassabban haladunk; a purgatórium az első és a hatodik évfolyam, akkor bukik a legtöbb! Itt jobbára férfiak tanítanak. Csakhát mindenki elfárad, idegessé válik, elkeserednek, sikerélmény nagyon kevés van! Most is, négyen jöttek, adjak áthelyezési űrlapot. Meg aztán, nem mindenki tudja ennek a munkának a komolyságát fölmérni! Az iskola azért nyomot hagy a gyerekeken, de éppen az a harminckét-harminchárom család, amelyik példát mutathatott volna, bement a városba lakni! Teljesen más az itteniek gondolkozásmódja, munka által megélni, az nekik idegen, más az ő értékrendjük! A gyerekeket is erre nevelik, volt például egy kislány, aki mindig bepisilt. Kiderült, hogy a nagymamája biztatja, ráparancsol, hogy vizeljen be, így akarja előkészíteni a rokkantnyugdijra! Jó néven veszik, ha a gyerek kisegítőbe megy, hiszen senki sem dolgozik a családban, s a gyereknek is ezt a 93
