Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-04 / 2. szám

ALBERT MALTZ 2.

ceeNitf KACAtfö

Connie csak ült meredten. Kissé lihegett, szemhéja csak félig fedte el sötét szemét.

— Connie — rebegte Tom nyugtalanul —, ez csak három perc volt.

Az asszony felnyitotta a szemét. — Biztos ez?

— Biztos.

— Rövidebbnek tetszett. — Aztán heves aggodalommal: — Istenem, csak nem születik nekem is taxiban a gyerekem?

— Ne próbáljunk gyorsabban hajtani?

— De próbáljunk.

— Walt....

— Igen, hallottam — felelte a barátjuk. Még egyre a külvárosban jártak. Walt hatvanas sebességre kapcsolt. — Connie, ki lehet számítani, hogy mennyi időd van még?

— Talán a következő fájásnál. — Az asszony feszesen ült.

— Mit csinálunk, ha ... úgy gondolom ... az út még vagy huszonöt-harminc per.

— Talán megállíthatunk egy motoros rendőrt — szólt Tom izgatottan. — Ha egy rendőr hajtana előttünk, a jelzőlámpákat mindenütt szabadra állítanák. Fele idő alatt odaérnénk.

— Majd nyitva tartom a szemem.

Tom leplezetlen aggodalommal fordult a feleségéhez.

— Mi lesz, ha nem érünk idejében a kórházba ?

Connie egy pillanatig nem válaszolt. Lelki egyensúlya hirtelen akkorát billent, hogy képtelen volt a gondolkodásra. Fel se tudta fogni, hogy segítség nélkül maradhat. Szörnyűség, de mégiscsak számolni kellett vele. Rettenetes. Anélkül hogy gondolatait tudatosan csoportosította volna, hevesen és nyersen felelte: — Majd a természet elvégzi a magáét. Megállítjuk a kocsit, és megszülök.

— Orvos nélkül?

— Te leszel az orvos!

— Vigyázz arra a teherkocsira! — ordította Tom. — Bekanyarodik.

— Látom — felelte Walt, és lefékezte a kocsit. — Nyugalom, pajtás. Ma este nem lesz baleset.

— Hogy érted azt, hogy én legyek az orvos? Hogy tudnám én ...

— Tudod, ha szükséges! — felelte Connie határozottan. — Ha rákerül a sor, te leszel a bába.

— Mit kell tennem?

Connie megfogta Tom kezét.

— Mindent elmondok, szívem ... mindent elmondok, amit csak tudok.

De ide hallgass... ne légy izgatott, mert különben tényleg bajba kerülök. Bíznod kell magadban, és akkor, bármilyen ideges leszel is, tudsz majd segíteni.

Tom hatalmas teste megfeszült, és darabos arca elkomolyodott.

— Oké, szívem. Ne aggódj. Mondd csak — jól haladunk — szólt Walt. — Hyen tempóban talán nem is tart huszonöt percig.

— Jól van — felelte gyorsan Tom —, de most ne beszélj. Connie-nak ki kell oktatnia, mit kell tennem, ha mégsem érünk oda idéjében.

— Bíznunk kell benne, hogy nem lesz semmiféle komplikáció — kezdte Connie feszülten. Gyorsan körülnézett a kocsi belsejében. — Ó, istenem, nincs elég hely itt bent. Valamiben meg kell fogódznom mind a két kezemmel... és ha te segítesz ... nem tudom ... talán megállhatunk egy háznál, ahol rendes emberek laknak ... Nos, szembe kell néznünk vele, hogy akárhol állunk is meg ...

— Mennyi időnk lesz? Fogjuk majd tudni ?

— Én majd tudom, lesz időnk.

Új görcs szakította félbe a párbeszédet. Tom fellobbantotta az öngyújtóját, stoppolta az időt, és állkapcsát összeszorítva várt, míg Connie ismét kinyitotta a szemét.

— Megint három perc.

Connie bólintott és sóhajtott, aztán, míg közben az arcát törölgette. rámosolygott Tómra. — Jól megy. Olyan, mint egy kiadós hascsikarás ... egyáltalán nem elviselhetetlen. Csuromviz ez a zsebkendő. Nyisd ki, kérlek, a táskát, és vegyél ki egy pelenkát. Felszentelem a baba számára.

Tom szélsebesen kivette és odaadta. Aztán sürgette Connie-t:

— Mondd csak tovább, hogyan kell majd bábáskodnom.

— Nos ... lássuk csak. — Az asszony szomorkásán felnevetett. — Hat éve, hogy a terhes anyák tanfolyamára jártam. Hát... azt hiszem, semmit sem tehetsz addig, míg a baba feje nem látható. Addig várj, és ha lármát csapnék ne gondold, hogy valami baj van. Minden asszonynak joga van ilyenkor sikoltozni egy kicsit.

Tom megszorította Connie kezét.

— Folytasd.

— Egyvalamire jól emlékszem, Tom. Mikor már annyira kint van a baba feje, hogy meg tudód fogni, két oldalról támaszd meg a kezeddel. — Kis mozdulatot tett. — így.

— Oké.

— Ezután pedig megemeled gyengéden a fejet, szivem. Ezzel segítesz a babának, és nekem is könnyebb.

— Rendben van, ez világos.

— Mi is jön aztán? — gondolkozott Connie hangosan. — Ó, igen... figyelj ... a baba feje arccal lefelé bújik elő. De ha már kint van, át akar fordulni. Ne akadályozd.

— Folytasd.

Egyenetlen útburkolathoz értek, s a kocsi nagyot zökkent. Walt hátraszólt:

— Bocsánat. — De Connie megnyugtatta: — Nem történt semmi.

— Legalább már a városban vagyunk

— dörmögte Tom. — Mit kell még tudnom?

— Gondolkodom ... igen ... amikor a feje kint van. én már túl vagyok a nehezén. De neked akkor kell legjobban vigyáznod, mert aztán gyorsan jön a kicsiny test is.., kicsúszik, Tom, úgy valahogy, mint a cicáknál láttuk. — Elhallgatott, amint a kocsi lelassított egy vörös jelzés miatt. Walt kinézett mindkét irányban, nem látott más kocsit, rálépett a gázra, anélkül hogy megvárta volna, amíg a vörös fény átvált. — Mi van még? — folytatta Connie. — Úgy látszik, nem emlékszem ...

Kezdődött a fájás megint, és keze, amely Tom térdén volt, összeszorult, mint egy vaskapocs.

— Uram istenem — suttogta kimerültén, amikor túlesett rajta —, ez csaknem megbénított. Pokoli érzés.

— Még mindig hárompercenként jön

— állapította meg Tom.

Connie nyakát, homlokát törölgette a pelenkával, az arca sápadt volt.

Kezdek erősen verejtékezni.

— Mit kell tennem, ha már megszületett a baba? Fejjel lefelé kell fordítanom, és meg kell paskolnom ugye?

— Várj csak — suttogta az asszony. Fejét az ülésre hajtotta. Aztán csukott szemmel ismét beszélni kezdett: — Igen, emeld a magasba fejjel lefelé, de ha magától is elkezd sími, nem szükséges megpaskolni. — Megtörölte a homlokát. — A mindenit... azt hiszem, kihagyok dolgokat, amiket tudnod kéne. Igen, még valami... Ha a baba megszületett, két kézzel fogd. Ez nagyon fontos.

— Oké — felelte Tom, és azon tűnődött, hogyan száguldhat fejében annyi gondolat, kép és félelem, miközben egész lényével az asszony utasításaira figyel.

Connie kinyitotta a szemét, és rámosolygott.

— És ne felejtsd el, hogy az újszülöttek nagyon síkosak, és folyton ficánkolnak. Azt hiszem, ezért ragadják meg őket az orvosok a bokájuknál fogva.

— Semmiség az egész — mondta Tom, hogy a rettenetes feszültséget feloldja valahogy. — Futtában elfogni egy labdát sokkal nehezebb. Levizsgáztam? Ez minden, amit tudnom kell?

— A szülés három részből áll — emlékeztette az asszony nagy önuralommal, de hangjában kimerültség érzett. — Ez még csak a második.

— Ó, uram, igazán? De hogy vágom el a köldökzsinórt?

— Hát... azt hiszem, azt nem tudod majd. Pólyázd be a babát, és tartsd melegen. Bízd Waltra, hogy előkerítse a mentőket.

— És te? Nem lesz semmi bajod ilyen állapotban?... És a baba?

— Semmi, ne félj! De Walt mondja el a körülményeket. Akkor a mentők már felkészülve jöhetnek.

— Walt, hallottad ezt? — szólt Tom.

— Nem.

Tom elismételte.

— Oké, de vagy tizenöt perc múlva már ott is leszünk.

Connie mélyet nyögött, és Tom, anélkül hogy az órájára nézett volna, tudta, hogy az ütem ismét meggyorsult. Az öngyújtó fényénél aztán látta is, hogy az előző görcs óta alig telt el több két percnél. Amikor ismét beszélni tudott Connie-val, megmondta neki. Az asszony' lehegve bólintott, és úgy súgta:

— Szólj Wattnak... félek, hogy nincs már tizenöt percünk.

— Ez biztos ? Úgy érzed ?

Connie bólintott.

— Walt — kiáltotta Tom. — Connie azt hiszi, nincs már annyi időnk.

Tom a feleségéhez fordult.

— Azt akarod, hogy megállják?

— Még ne — szólt vissza —, de készülj fel rá.

— Jóságos isten! — kiáltott fel Walt izgatottan. — Miért is vagyok ilyen buta? A Franklin Avenue-n, egy-két sarokra innen van egy kórház. — Lelassított a kanyarhoz. — Oda megyünk.

— Ismered?

— Egy kis felekezeti kórház. Mindennap arra hajtok munkába menet.

—• De tudsz valamit róla?

— Nem, de bánom is én — felelt Walt. A következő sarkon befordult, és sebesen visszafordult abba az irányba, ahonnan jöttek. — Kényszerhelyzetben vagyunk, ugye? Egy perc alatt ott vagyunk.