Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-03-31 / 14. szám
Vajon mi késztethette az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttest, hogy létrehozzon egy olyan kamaraműsort, amelyben az autentikus néptáncdn és népzenén van a hangsúly? Mi késztethette arra, hogy eltávolodva a nagy együttes zene- és táncszemléletétöl, valami olyasmibe fogjon, aminek alapjaival lényegében a munka folyamán kellett megismerkednie? Az okokat a történelmi félmúltban kell keresnünk. Elsősorban abban, hogy a falu zenei kultúrájára már a századforduló előtt rányomták bélyegüket azok a cigányzenekarok, amelyek, Bartók fogalmazásával élve, még a népdalokra is ráerőszakolták a „bécsi funkciós harmonizálást", a színpadra került táncmotívumok és rendek pedig leszűkültek a parkettcsárdásra. A két háború közt működő táncegyüttesek lényegében ebben, a magyar népzenétől a néptánctól teljesen idegen szellemben dolgoztak, a második világégés után alakult együtteseinkre pedig a nyugateurópai balett, illetve kontinensünk keleti felének legrangosabb táncszínháza, a Mojszejev együttes is hatást gyakorolt. E két különböző táncvilág egy dologban hasonlított csak egymásra: mindkét fölfogás az artisztikus tánc megvalósítására törekedett, amelyben az érzelmek imitációként szerepeltek. Nem véletlen, hogy ezek a táncok nem tudtak közösségi szórakozási formaként szolgálni. Megmaradtak produkciónak. Mivel a néptánc és a népzene a színháztól teljesen különállóan fejlődött, szintézisteremtő feladata van a rendezőnek, esetünkben Katona Istvánnak. És nem is könnyű feladat úgy színpadra vinni a népzenét és a klasszikus színpadi formanyelvtől eredendően különböző néptáncot, hogy miközben színházzá alakul, megőrizze eredetiségét. E téren az első alapvető feltétel a táncosok koncentrálóképessége, vagyis érzelmeik hiteles, őszinte kivetítése e térben. Ennek okán megemlíteném, hogy a néptáncban a párostáncoknál a partnerek egymásért táncolnak, megteremtik önmaguk külön zárt világát, egyéb párokkal nem vesznek fel kapcsolatot, hacsak nem játékosságában közös táncról van szó. Ha a páros táncoknál valaki feladja az egymásért táncolunk elvét, vagyis kilép ebből az érzelmileg zárt világból, átcsúszik a pózolás mezejére. Nyersebb szóval: ripacskodásba. A néptánc nem tűri a közönségnek való játszást, gesztikulációs kiszólásokat, ezért a táncosoknak a kapcsolatot egymással kell keresniük, s az így kialakuló kapcsolat létrejöttével kell hatnia a nézőre. Az Útravaló című kamaramüsor Apor Lázár táncának zenei változatával vette kezdetét, s már ez a zenekari szám előlegezte a műsor magas színvonalát. Ezután kezdődött az utazás etnikumaink táncaiban és zenéjében ; az első részben a Csallóköztől a Bodrogközig tartott az út, a másik részben a A néprajz hatvanas évekbeli reneszánszával közkinccsé avatódott az eredeti népdal és a néptánc, amelyben a táncosok nem artisztikus koreográfiával fejezik ki azt, hogy mit éreznek, hanem az adott táncrend kifejezési lehetőségeivel élve eltáncoíják érzelmeiket. Ennek köszönhetően a csoportok zöme a minőségi differenciálódás útjára lépett, az autentikus müvekre alapozó szemléletmód azonban mindmáig nem hódított akkora teret, hogy elmondhatnánk: táncegyütteseink kivétel nélkül a „csak tiszta forrásból" bartóki elv alapján dolgoznak. Az Ifjú Szivek kamaraegyüttesét ez az egyre jobban helyet nyerő szemléletmód eredetisége, létjogosultsága és népművészetben gyökerező értéke hívta életre. Persze, nemcsak ebben az együttesben, de a kassai (Kosice) Új Nemzedékben, a komáromi (Komámo) Hajósban, a vágsellyei (Sara) Baráti Körben és a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Csallóközben is szép számmal dolgoznak olyan fiatalok, akik nem a cigányzenés magyar nótára és a történeten, mesén alapuló művi koreográfiára épülő táncdaraboknak, hanem tiszta érzelmekkel (vagyis nem mímelt, hanem átélt) autentikus zenei és táncanyaggal hatni akaró táncszínház hívei. Hogy az áttérés, a tiszta táncnyelv és színpadi formavilág keresésének gondja az Ifjú Szivekben is jelen van, erről legékesebben a kamaraegyüttes létrejötte beszél. tágabb Kárpát-medencében kódorolhattunk szlovák, román, magyar, valamint egy Kárpátokon túli, csángó magyar muzsikára. Sajnos, rögtön a csallóközi táncokat műmosolylyal cifrázták a szereplő lányok, mivel azonban a szerkesztés érzelmileg tiszta elemeket is vitt a műsorba, helyenként sikerült elkerülni az érzelmi imitációkat, s az első rész végkifejletében, a borzovai táncokban végleg sikerült az eredeti anyag szellemével való azonosulás. Katona István minden egyes koreográfiájában tudatosan törekedett a közösségi tánc megteremtésére, ám szándékának értékét csökkentették a páros táncok „színházi" tablói, s a rossz hagyományként testálódott „klasszikus" koreográfiák. A legtisztább koreográfiái munkákat a második részben láthatott mind a lúcsi (Lúc na Ostrove), mind a bratislavai premier közönsége. A két fiatal táncos-koreográfus, Morávek Róbert és Kaluz Árpád közös munkája a Méhkeréki férfitánc, amely argyelenuszkóból (erdélyesböl) és minunceluból (aprózóból) állt össze, mind dramaturgiai elképzelésben, mind kivitelezésben egyenértékű volt Katona István példás munkájával, a Bodrogközi cigánytánccal, amelyet Kaluz Árpád — talán az egyetlen, aki sosem lépett ki önkényesen, magamutogatón a koreográfiából, minden helyzetben a tánccal élt, az érzelmeit nem fölös gesztusokkal, kiszólásokkal, hanem átélt tánccal fejezte ki — és Fonod Marianna (aki Lúcson nem a párjával, hanem a közönséggel kezdett kommunikálni) táncolt. Ezt a két koreográfiát bármelyik táncszínház megirigyelhetné, ami egyben igazolja, hogy az Ifjú Szivek kamaraegyüttese minden támogatást megérdemel. A Gímes zenekar Zoboralja egykori hangszeres muzsikáját rekonstruálta a Zoboraljához legközelebb álló zenei világ, a mezöségi szerint hangszerelve. Kár, hogy a hangszerek közül kihagyták a dudát. A következő önálló számukban terchovai muzsikát játszottak, tercben énekelve, a nem énekelt részeket fölgyorsítva, háromhúros kontrán. A zenekar egyik erénye, a közös éneklés, itt domborodott ki a legérzékelhetöbben. A gyimesi furulyaszó című összeállításban két csángó népdalt hallhattunk, Lécpedröl egy pentaton rendszerben felépülő dallamot, valamint egyet Trunkból, amely három kolomejka ritmusú verssorból és a ruthén kolomejkából ismert refrénszerü negyedik sorból áll. Az összeállítás címe, sajnos, nem takarja a valóságot, mivel a gyimesiek az ajkak segítségével és dörmögö hangkísérettel varázsolnak elő egy teljesen különleges hangzást a furulyából. Ezt még meg kellene tanulni. A Szarka Tamás vezette zenekar itt felhasználta még a cserépdobot és a kobozt, valamint a mandolint, amit viszont Gyimesben nem használnak. Ebben és a Zoboralja összeállításban állt fel a zenekar úgy (az említetteket RUSZNÁK GÁBOR Út az Ötraualóual Fotó: NAGY LÁSZLÓ leszámítva), ahogy kell, a néző pedig itt érzékelhette legjobban a zenélő közösség varázsát. A műsor zenei tisztaságában a zenekar mellett jeles zenetudósunké. Ág Tiboré a fö érdem. Arról nem ő tehet, hogy a szólót énekelő Écsi Erzsébet tehetségét csak egy helyen, a „Se nem eső esik” kezdetű dalban kamatoztatta, egyébként éneklésének hiányzott a belső érzelmi indíttatása, s helyenként a szövegét sem lehetett érteni. Az apróbb rendezői melléfogásoktól — világítási zavarok, amelyek összeolvasztották a különálló koreográfiákat és zenei műsorszámokat, a zenekar helytelen, nem félkörben történő felállítása, a „színházat" játszó tablók, s kiváltképp az egyébként alaposan felkészült táncosok fölösleges „kommunikációi" a nézőkkel — eltekintve, egy kiváló produkció magvát tartalmazza az a műsor, amelyen mindenképpen érdemes tovább dolgozni. Érdemes tökéletesre csiszolni, annál is inkább, mert az együttes vezetője, Katona István szerint sok-sok kisebb művelődési otthonunkban is be akarnak mutatkozni. Ráadásul jó iskola ahhoz is, hogy majdan a nagy együttes is levetkezze kettős arculatát, s a kamaraegyüttesben dolgozókra alapozva, eljusson a tiszta forrásig. (nőn)
