Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-03-31 / 14. szám

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

öreg Kisidayt nehezen vitte el a halál. Felesége — Franciska — önfeláldozón gondozta négy éven át. Soha nem szerette az urát, de kitartott mellette. Miután felnevelte három gyermekét, öt unokáját, a beteggondozás kötötte le reggeltől estig s nyúlt bele az éjszakájába.

Több mint negyven év telt el szolgálatban, megszakítás nélkül, pihenés nélkül, szusszanás nélkül. Most, hogy a megrázkódtatás után magához tért, a temetés lezajlott, Franciska az idő kimeríthetetlen folyásával találta magát szemben, zúgó ürességgel, egymásra hullámzó órákkal. Tévetegen járt ide-oda a századforduló táján épült bérház magas.

család, többnyire vendéglőben. Amíg a beteggondozás elfoglalta s értelmet adott életének, Franciska beérte ennyivel: az öreg Kisiday mellett nem jutott idő többre.

Szívós szervezete lassankint kiheverte a csapást, jó kedélye visszatért. „Kis kör" alakult ki körülötte, mint maga nevezte. A központi figura ebben a köröcskében Erzsók, a gyermekkori barátnő volt, osztályos társa egész sereg, a régi időkbe visszanyúló élményben.

Sajnos, Erzsókkal bajosan sikerült nyélbe

elbűvölő lénye egyre parancsolóbban éreztette vonzását, a szomszédasszonyoktól a magányosan tengődő hajdani méltóságos asszonyokig.

Helyzetén nagyot lendített, hogy a fia két személyre érvényes színházi bérletekkel ajándékozta meg az Operába, a Vígszínházba, az Operettszínházba. A havi programnak a színházi látogatások vetették meg az alapját, megannyi fix pont a tagolatlanul áramló időben. Amellett a kétszemélyes bérletek jóvoltából Franciska azzal mehetett színházegyébként arányos, sőt szép vonásait, kimozdította a helyéről a szemét, s valami sajátságos homállyal vonta be. Még le sem ült, már beszélni szeretett volna, egyelőre azonban csak az ajkai remegtek.

Szöges ellentétben vele, a férfi ráérősen lépkedett, megfontoltan ült le, kényelmesen helyezkedett el:

— Nem tetszik emlékezni rám ? — kérdezte szinte kacéran. — Mi már találkoztunk, igaz, hogy én akkor még kurta nadrágot hordtam. Sánc Ottó vagyok.

— Ja — kapott homlokához az öregaszszony —, annak a vörös mérnöknek a fia. Annak a svábnak?

tágas szobáiban, s keresett magának elfoglaltságot. Rakosgatta a fehérneműt egyik szekrényből a másikba, aztán vissza, számba vette a porcelánt s ami ezüst meg ékszer maradt. Felhívta az ószerest, de sehogyan sem bírta rászánni magát, hogy a férje ruháit eladja. Mindig csak egy darabtól vált meg, öltönytől vagy felöltőtől.

Valójában a családján kívül senki, vagy igen kevés ember érdekelte. Unokái tanultak, gyerekei hivatalba jártak, ritkán értek rá, ritkán látogatták meg, akkor sem hosszan. Voltaképpen csak vasárnap jött össze a

ütni a találkozásokat. Fiatalabb volt ugyan Franciskánál, aki már évekkel maga mögött hagyta a hetvenet, feledékenységben viszont fikarcnyival sem maradt el mögötte. Keddre beszéltek meg randevút a közeli presszóba. Erzsók beült hétfőn, két-három óra hosszat türelmetlenül várt Franciskára, aki ugyanezt tette szerdán. Csütörtökön kimagyarázkodtak, s ha minden jól ment, aznap vagy másnap találkoztak.

Kültagjai is voltak a „kis körnek", ahogy az ismeretségek felújultak, egyre több. Most, hogy a beteg eltűnt a lakásból, Franciska

ba, azt hívhatta meg, hogy kísérje el. akinek a társaságát kedvelte: gyerekeit, unokáit, barátait. És persze kellemes eseményt jelentettek a vasárnapi családi összejövetelek. A régi helyett az öregasszony új életformát teremtett magának.

Egy napon megszólalt a telefon, Mira, a legidősebb lány kereste édesanyját. Egymaga a telefonálás ténye jelezte az ügy fontosságát. Mira ugyanis éppúgy idegenkedett a telefontól, mint egy frissen Pestre került tanyasi parasztlány.

— Gyere, szívem. Várlak. Gyere, szívem. Gyere — hívta az öregasszony a lányát.

— Nem egyedül megyek ... — folytatta Mira.

— Aki veled jön, szívesen látom. Csak gyere, szivem. Gyere. Mikor jöttök?

— Hat után.

— Jó, mert akkor készítek valamit.

— Fölösleges, anyuka ...

A fürge mozgású, élénk szemű, mosolygós arcú öregasszony sietve kinyitotta a retiküljét, hogy ellenőrizze, mennyi pénze van, azzal már rohant le a sarki közértbe darált kávét, az édességboltba süteményt vásárolni. Boldogan terített asztalt, s miután megbizonyosodott felöle, hogy minden a helyén van, megkönnyebbülten felsóhajtott, a fotelbe ült, rágyújtott, és élvezettel nézte a füstoszlopot, mely a szeme láttára foszlott bele a szoba levegőjébe.

Megszólalt a csengő, Franciska szétnyomta a félig szívott cigarettát, és hetvenhat évét meghazudtoló könnyedséggel szaladt ajtót nyitni.

— Szervusz, Mírácska szívem!

Csók jobbról-balról, aztán barátságosan fürkésző tekintet Mira kísérőjére. Az elegánsan öltözött, középtermetű, feltűnően fehér bőrű, jóképű férfi nem lépte át a küszöböt, szemlátomást felszólításra várt. Egész magatartása félénkségről tanúskodott. A szeme nem, abból valami víllamosságféle sugárzott, mint a bűvészek, a hipnotizőrök, az állatszelidítök szeméből.

— Kerüljön beljebb — invitálta Franciska. A két látogató behatolt Franciska magányába, a 6X8 méter alapterületű, négy méter magas magányába, amely valahányszor egyedül volt, ránehezedett az özvegyen maradt kis öregasszonyra.

Mira ezúttal is sietett. Az állandó görcsös igyekezet, hogy utolérje önmagát, szétdúlta

— Mi tősgyökeres székelyek vagyunk — mondta a jövevény kissé megbántottam

— Maga jobban tudja ... Csak azért gondoltam ...

— Miért, kezét csókolom?

— Mert az Ottó nem székely név.

— Annak is megvan a története ... — mondta volna, de Mira a szavába vágott:

— Azért jöttünk, anyuka, hogy megkérjük valamire.

— Szivem, mindent megteszek, amit tudok. — Az öregasszony arca ragyogott.

Mira kiegyenesedett ültében, mélyet lélegzett, a hangja drámaivá nehezedett:

— Mi ketten szeretjük egymást.

Franciska szeme megrebbent az igyekezettől, hogy felfogja, nemcsak amit hallott, hanem mindazt, ami következményként hozzátartozik. De hiszen férjed van, két gyereked! Ezt mondta volna, ha ösztönére hallgat. Szemében kíváncsiság, szája körül jóindulatú mosoly, zavartan nézett egyikükről másikukra.

— Megvárom, amíg Mírácska elválik, aztán elveszem feleségül, azaz megkérem a kezét — sietett menyasszonya segítségére Ottó. — Tetszik érteni?

— Hogyne érteném! — felelte az öregasz - szony élénken. — De mi lesz a gyerekekkel?

A hatvanas férfi és az ötvenes nö összenézett. A férfi arcán valami sajnálkozásféle, az asszonyén értetlen döbbenet:

— Felajánlottam, hogy gondoskodom a gyerekekről, mintha én volnék az apjuk. Megvan hozzá a módom. — Pilátusi mozdulattal dörzsölte össze két tenyerét. — De a gyerekek nem akarnak összeköltözni velünk.

— Nem akarnak elköltözni az apjuktól?...

— Nem — folytatta édesanyja szavait Mira, vonásai megdermedtek a rájuk fagyott értetlenségtől. Hangját őszinte, mélyről jövő felháborodás színezte. — Eddig hozzám húztak. Apjuk helyett apjuk voltam, én neveltem őket...

— Meg én.

— Igen — legyintett Mira —, kezdetben anyuka segített...

— Amíg szegény apátokat le nem verte lábáról a betegség, én neveltem őket, hogy te hivatalba járhass.

— Én meg eltartottam anyukát. De most nem erről van szó ...

— Nélkülem nem járhattál volna hivatalba

— makacskodott az öregasszony szelíden.

— Nem azért mondom, mert kémed sem kellett, de Így volt.

— Sosem tagadtam, hogy anyuka segített, de most másról beszélek, a gyerekeim