Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-03-31 / 14. szám
értetlenségéről, ami nekem végtelenül fáj. A legszebb éveimet áldoztam rájuk, és most, amikor végre magamnak is élhetnék ... Más nő ilyenkor sírva fakad, Míra szeme meg sem nedvesedett, csupán kidülledt és forgott. Anyja tudta, mi megy végbe benne, hozzálépett, simogatta. — Majd lesz valahogy, majd lesz valahogy. Csak ne izgasd magad. — Nem értik, hogy én... De ez nem tántorít el... Tudom, mi a kötelességem, és teljesíteni fogom. Félig megnyugodva, Franciska visszaült a helyére. — Én mindjárt az elején mondtam, hogy Lajos jó ember, de nem való hozzád. Nem hallgattál rám. — No, ugye? — vetette közbe Ottó, és derűsen mosolygott. — Új életet akarok kezdeni. — Mira az órájára pillantott, mintha attól félne, hogy lekési az üj élet felé induló vonatot. — És hogy jutott eszetekbe? — érdeklődött az öregasszony csiklandósan. Előre élvezte a választ. — Mindig egymást szerettük. Diákkorunk óta. Minden házasságunk tévedés volt... — És rájöttetek... — Hogy nekem Mira, Mírának pedig én vagyok az igazi. Franciska a könnyeit törölgette, a könnyek fátyolén át visszanézett a múltba, s látta azt a magas, markáns vonású diákot, aki a nagyanyjáéknál lakott albérletben, s akivel csókolódzott a lépcsöházban. Házasságról is szó esett közöttük ... A kép ugyanúgy folyt szét, mint az írás, ha könny hull rá. Homály következett, majd jött Kisiday, vagyis hozták; vastag szálú vöröses bajsza minden mást kiszorított az emlékezetéből. Hozzá kellett mennie. — Romantikus történet. Igazi szép, romantikus történet... De azért isztok egy csésze teát? Vagy kávét főzzek? — Én teát kérnék... Míra fegyelmezett türelmetlenséggel várt, amíg édesanyja megtöltötte a csészéket teával. — Anyuka, ugye szereti az én drágáimat? Franciskából szinte kicsordult a szeretet: — Hogy kérdezhetsz ilyet! Hiszen tudod, mennyire szeretem őket! — Nohát — szólalt meg Ottó a maga vazelinos módján —, mi annál sokkal, de sokkal kevesebbet kérünk. Mindössze annyit, hogy Mírácska helyett vezesse a Lajosék háztartását. Franciska készségesen bólintott, ami azt jelentette, hogy a kérést kész teljesíteni, ugyanakkor kérdőn nézett egyikükről a másikukra: — Szívesen. De hogyan ? — Hát úgy, hogy anyuka átköltözik Lajosékhoz, az én megüresedett szobámba. Vagyis... — Lajoshoz?! — visszhangozta hitetlenkedve. — Mi megértjük egymást Lajossal — folytatta aztán —, de hát hogy veszi az ki magát? És éppen, amikor elváltok. És mit szól hozzá ö? — Lajosnak szüksége van anyukára. Örülni fog, ha odamegy. — Voltaképpen nem Lajos itt a probléma — vette ót a szót Ottó —, ö alig tartózkodik otthon, hivatalba jár, túlórázik. Tehát nem tud foglalkozni a gyerekekkel, akik bizonyos tekintetben nélkülözni fogják az anyai gondoskodást, hacsak... — A véremet adtam értük! — tőrt ki Mírából az anyai szeretet. — És adom ezután is, de hát mit csináljak, ha nem akarják követni anyjukat az új életbe. Inkább az apjuk mellett maradnak, aki két szalmaszálat nem tett keresztbe, aki... — Majd én ... — szólt közbe Ottó simán és ugyanakkor állatszelídítöi pillantást vetett méltatlankodó jövendőbelijére. — Az első és legfontosabb dolog, hogy a drága Ciska mama, ha szabad így szólítanom, világosan lássa a helyzetet. Mírácska beadta a bontókeresetet ... — És nekem nem is szóltál! — Én már régebben elváltam. A lakáskérdést azonban még nem rendeztem el... — Ottó nagyon elfoglalt ember. Gépészmérnök, és első a szakmájában ... — Mírácska túloz. Szóval még nem költöztünk külön a feleségemmel, mert a háromszobás lakásban elférünk. Úgy gondoljuk viszont, hogy nem volna sem helyes, sem ízléses, ha Mírácska egy fedél alatt lakna az elvált feleségemmel. — Azt én is ellenezném! — szólt közbe Franciska határozottan. — Örülök, hogy a drága Ciska mamának ez a véleménye. A lakás közös szerzeménynek tekintendő, fele engem, másik fele a feleségemet illeti. Úgy gondoltuk ... Ottó Míra felé fordult: — Talán folytasd te. — Hogy Ottó háromszobás lakását elcseréljük két egyszobásra. Az egyikbe beleköltözik Margit, Ottó elvált felesége, a másik megmarad nekünk. — Egy szobában nem lakhattok. Egy szoba nem elég két dolgozó embernek! — Milyen nagyszerű, hogy mindenben egyezik a véleményünk. Ezért gondolt Mírácska arra, hogy a drága Ciska mama költözzék át Lajosékhoz, Mírácska üresen maradt szobájába — majd kiegészítjük a berendezést, hogy a kényelme teljes legyen. Mi predig az egyszobás lakásért meg a drága Ciska mama lakásáért kapunk egy olyan lakást, ami megfelel az igényeinknek. Franciska elkomolyodott, úgy nézett maga elé, mint aki számvetést készít. Gépiesen nyúlt a cigarettáért s gyújtott rá. Az első szippantás után felnézett a lányára. — Megteszem. Neked adom a lakásom, és a kedvedért átköltözöm Lajoshoz. Úgyis olyan nehéz életed volt. Légy te is boldog. Sok időd úgysincs már rá. Még el sem hangzott az adományozás, Ottó már az öregasszony kezét csókolta : — Köszönjük, drága Ciska mama. Köszönjük, hogy fészket rakott a boldogságunk alá. A formaságokat magamra vállalom. — Én már nem vagyok jó arra, hogy a költözködést lebonyolítsam. — Azt bízza csak rám, anyuka. — Míra elismerést váró pillantást vetett vőlegényére. A jegyespár, mint akik jól végezték dolgukat, szedelödzködni kezdett, a marasztalást azzal hárították el, hogy a kézfogón amúgy is rövidesen találkoznak. — Mírácska! Feleúton az ülőgarnitúra és az ajtó között, az öregasszony megállóit. Amazok sarkon fordultak. Mira arcán a ráfagyott tompa türelmetlenség. Ottóén a derülátón csillogó vazelin. Szemükben kérdés. (folytatjuk)---------- KISCH ANDRÁS Keze kéz Hemzsegnek a mozdulatok. Meddő tömegek hömpölyögnek a mozdulat medrében. Akár a vállrándítás ereje; vállán átdobja a lavinát; gyönge váll, mégis hegyhát-támasztékú. Egyetlen szemöldökhúzás, a cselekvés áttételei mögött, bányaomlás. Akár a pillantás villáma, az ujjcsettintés dübörgése. Képességei megatonnáit ha kezének ujja perce kioldja, maga alá temetkezik? Hemzsegnek a mozdulatok. Magam elé képzelem kezét. Esetlenül tartja, mellmagasságban, megütközve látványa idegenségén. Ujjairól fürtökben lóg a múlt. Virtuóz zongoradarabok csüngenek ujjain. Keze fáklyaként. Kezén lobognak ujjai. Körmével elpöcköl egy elektront. Kezét térbe mártja. Ujjai puhán kúsznak, egy has lankáin az öl mélyébe. Keze angyali, keze. Keze bármerre de hová. Kezében toll. Kezében idő. Kezében kéz.------ M. CSEPÉCZ SZILVIA ----------Nyári szobák (vészkijárat) szeder buggyan a lábam elé fényes íz szedres út vizes ingbe fogódzó gyermek a vágy töredéke hogy nézhessen tisztán helyet akar a veszendők közt a patronrózsa a fehér falon mehetnék — lerázva az időzuhatag cseppjeit szemérmem a nyári szobákat megannyi fehérkedő vászon tipródásom viselője
