Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-03-03 / 10. szám
lobogtatta a tavaszi szél. Csúfolódva beszélt mindenről, de okosan. Csinos, ügyes fiú volt ez a Gyula. Felicia megkomolyodott mellette, de csak annyira, hogy azért bájos maradjon, s eltűnjék belőle minden idegesítő ellenszenvesség. Lám. ezek összeillenek — gondoltam —, amint utánuk néztem a Margit körút poros, vásári forgatagában. Felicia tortákat sütött, eladta az eszpresszóknak, az tán megint vett cukrot, vajat a pénzből. Nem kellett megerőltetnie magát, sokat fizettek a süteményekért. Csakugyan, miért is nem költözött vissza a szüleihez? Láttam, hogy szeret önállóan élni. de gyanítottam, hogy a fiatalembernek is része van a dologban. Már három hete nyaraltunk együtt a Balatonon. de Eleőd Imréről legfeljebb Orsolya beszélt néha, keserű haraggal, Felicia soha. Ő Gyuszival pingpongozott. Gyuszival csónakázott, Gyuszival jött-ment. A fiúnak volt egy mozdulata, bizalmasan megfogta a lány csuklóját, s nem engedte el. amíg csak beszéltek. Felicia tűrte ezt, időnként ugyan kiszabadította a kezét, de aztán szemlátomást nem bánta, hogy Gyuszi megint foglyul ejtette vékony csuklóját Egy este azt mondta Felicia: — Gyerekek, vacsora után fürödjünk egyet, jó? Gyönyörű holdvilág van. Jöttök? — Jó, jó. — Semmi értelme — mondta Kispéter Gyula váratlanul. — Én nem megyek. Felicia, noha sohasem szokta kérlelni a fiút. most elébe állt. — No, jöjjön maga is. — Nem megyek. — A kedvemért! Igen? Varázslatos szemével most olyan szelíden és esengőn nézett a fiúra, hogy magam is megsokalltám a dolgot. De Orsolya megelőzött. — A fene egyen meg benneteket — harsant föl rekedt hangja. — Értitek? Egyen meg a fene benneteket a turbékolásotokkal együtt. Felicia hátravetette a fejét, úgy nevetett. Aztán átült mellém, kicsit hízelkedve, mert érezte, hogy utálom őket. Nyolcán ültünk az asztalnál, valamennyien harminc és negyven között, s véneknek éreztük magunkat a szerelmesek mellett. Nyílt színen, előttünk zajlott le ez a szerelem, s akárhogyan haragudtunk, nem lehetett tagadni, hogy kedvesek voltak. Most torkukra forrasztottuk a civódást, s újra megeredt a szó. Kispéter Orsolya időnként rámordult öccsére: „Te ne beszélj anynyit. Gyuszi. Hallod, ne beszélj sokat.” Aztán esős napok jöttek, kártyáztunk, meguntuk a kártyázást, aztán lassan felszáradtak a tócsák, forró nyár szállt alá, melegebb lett mint valaha. Aztán megszoktuk, hogy Felicia és Kispéter Gyula összetartoznak, aztán nem sokat törődtük már semmivel, csak feküdtünk a napon szótlanul. Aztán egy délután kiáltozás támadt a kerti kapu felől. A napszállat órája volt. a parton lézengtünk, mint ilyenkor mindig. Valaki torkaszakadtából kiabált. — Hé. gyertek! Orsolya. Felicia, gyertek! Hé! Tétován indultunk a kapu felé. Kövér, fürdőnadrágos társunk, aki kiabált, egy poros, vászonruhás férfit tapogatott, ölelgetett, a földön egy felborult kerékpár feküdt. Az idegen hátbacsapta a meztelen őijöngőt. s kiszabadította magát. Eleőd Imre volt. Keresett valakit a szemével. Felicia, aki Kispéter Gyula mellett lépegetett, megtorpant. Gépies mozdulattal nyúlt a fiatalember karja után. Eleőd Imre elvigyorodott, és így szólt: — Adjatok már egy cigarettát. Kiáltozni kezdtünk, s körülfogtuk Imrét. Haja hosszabb volt, mint rendesen és fehérebb. Máskülönben semmit sem változott. Finom tépett füle. bamapolitúrós sebhelye kicsit poros lett az úton, mert kerékpáron jött. Felicia is közelebb lépett, de csak a fejek fölött tudtak kiabálni egymásnak. ^ — Hagytam neked egy dobozt a fiókban — mondta a lány. — Megtaláltam. — Nem vagy fáradt? — De igen! Ezen az estén alig-alig tudtunk lefeküdni, pedig Eleőd Imre már régen aludt, meg sem várta a vacsorát. Kivittük a gramafont a teraszra. Felicia jókedvű volt, mint mindig. Úgy tűnt, ma többet t irtcol Kispéter Gyulával, mint máskor. Másnap tíz óra tájt láttam Imrét reggelizni. Nemrég ébredhetett. Kócos volt és borotválatlan. Felicia nagy tál rántottát hozott fel a teraszra, egyet-mást kérdezgetett a férfitól, aztán otthagyta. Pingpongozni ment Kispéter Gyulával. Fél egy körül a sekély vízben gyalogoltunk befelé a tóba Imrével. Barackot evett egy papírzacskóból. Felicia felénk evezett, a csónakban Gyula hanyatt dőlve cigarettázott. Délután besétáltunk a faluba dohányért, meleg volt. Siettünk vissza fürdőzni. így telt el a nap. Vacsora után Felicia szobájában ültünk hatan-heten. nagy sarokszoba volt, déli és nyugati ablakokkal. Mi az asztalnál beszélgettünk, Felicia Kispéter Gyulával a díványon üldögélt, s a fiú, szokása szerint, kezébe vette a lány csuklóját. Bort töltögettem. Orsolya szerezte valahonnét. másfél literes csatos üvegben. Imre beszélt. Nyugodtan beszélt, hallgattuk. Egyszerre elharapta a mondatát s megfordult, mert háttal ült a díványnak. Mi is odanéztünk. Felicia ott állt Imrére merevedve, mint aki mozdulni sem tud, s láttam, hogy remeg a szája. Imre két lépéssel odaugrott. — Mi az? — szólt valaki. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Kispéter Gyulának még felállni sem volt ideje. A lány átkarolta Eleőd Imre nyakát, feje a férfi vállára hanyatlott, hajának aranyzuhataga végigfolyt az ócska vászonkabáton, s a karcsú testét mélyről jövő zokogás kezdte rázni. Mozdulatlanul álltunk a szobában. Az ablak alatt tücsök ciripelt. Felicia könnyes arcát felemelte, s odaszorította a férfiéhoz. — Egyetlenem — suttogta. * — Te hólyag — mondta Eleőd Emre. Nevetni kezdtek. Abbahagyták, aztán újra elkezdték. Mint a bolondok, lihegve fuldokolva nevettek egymás arcába. Most megint éreztem azt a kellemetlen, idegesítő érzést, amit első találkozásunkkor. Megint mehetnékem támadt. De a többiek is érezték, hogy fölöslegesek. Már kint voltunk, amikor hallottam a férfi hangját: „Hé. hová mentek?” Többször azonban nem szólt. Felicia, amint Kispéter Gyulával a dívány szélén üldögélt, nyilván egyszerre megértette, hogy aki ott velük beszélget, az Eleőd Imre. Akkor értette meg alkalmasint De hogy épségben vissza fog jönni, azt mindig tudta. Eleődöt egy amerikai gépkocsi hozta Budapestre a nyár közepén. Budai lakásuk ajtaján egy cédulát talált kirajszögezve. Ez állt a papíron: „A kulcs a fűszeresnél van. Kikészítettem a vászonruhádat, vedd fel. és gyere azonnal utánam. Vásároltam neked egy biciklit, drágám, mert a vonatok még nagyon rosszak, be van állítva a fürdőszobába. F.” Langslein Erzsébet illusztrációja JURIJ BONDAREV Madonna Litta Minden átsiklik rajtam, és minden egybeolvad bennem — a világos májusi éjszakák, a júliusi záporok, a nyári reggel hűvössége, a szeptemberi szélben zizegő kmb a diílöút kerékvágása mentén, a hold a csupasz őszi erdő fölött, az első hó és egyúttal a hamis mosoly, az ostobaság és az ész, a szépség és a rútság. Már nem emlékszem, a világ melyik múzeumában álltam a „Madonna Litta” előtt, készen arra, hogy imádságot áhítattal térdre boruljak. De mit számit, melyik múzeumban, milyen országban, melyik évben... Mindez nem egy külön országé, nem egy nemzeté, hanem az egész emberiségé. Emlékszem, amikor a forró és zajos Rómából Csingi- Ajtmatov íróval a vidéki csöndbe utaztam; Ugoréin olasz kritikus hívott meg bennünket ebédre, és a helyiérdekű villamoson összezsúfolódó utasok tömegében, közvetlen közelben megpillantottam egy falusi Madonna Littál, egy gyönyörű, telt keblű, kék szemű, fokhagymászagú lányt Hangosan, fesztelenül beszélgetett, nevetgélt a barátnőjével, és ebben a leplezetlen természetességében megéreztem azt a nőt, aki kétezer évvel ezelőtt kedves lehetett volna nekem (de nem volt), gyermekeket szülhetett volna nekem, durva kezével megsimogathatta volna a fejemet, megcsókolhatta volna a poros estén a mezőről a családi otthonba hazatérő, fáradt férfit... Nem, Olaszország, nem pedig a Szahara és a Líbiai-sivatag az emberiség bölcsője. A Madonna Litta valamennyi anya édesanyja, és a térdén ülő gyermek én vagyak, csecsemőkoromban, és nem is én, hanem mindenki, aki tiszteli az anyját, aki emlékszik rá végórájában, mindenki, aki emlékszik az anyamell melegére, a rászegeződő, lesütött tekintetre, a könyörükt, a megbocsátás, az önfeláldozás, a szeretet tekintetére, mivel az anyaság egyetemes érzésének nincsen párja, ezért állok én arra készen, hogy térdre boruljak Madonna Lit tónak, az én anyámnak e szerény és örök szépsége előtt, emlékezetembe idézve a helyiérdekűnek azt a kocsiját és utazásunkat VigoreOi város környéki lakására, ahol az óriási szalonból, amelynek valamennyi ablakán beáradt a citromsárga nap őszi fénye, óriási könyvtárszoba nyílt. Emlékszem beszélgetéseinkre e világ szépségéről, arról, hogy a technokraták megsemmisítik ezt a szépséget, amelyre az emberiségnek szüksége van, és látom a vigorefű feleségének sötét szemében csillogó, szelíd jóságot, megbocsátást valamennyiünknek, a szólamoktól elbutidt férfiaknak, látom Madonna Littának, minden létező anyjának reménységét, meleg szeretetét. Fordította Gellért György
