Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-24 / 9. szám
Utijegyzet a Felkelő Nap országából II. NIPPON SZÍVE Bármerre is jár az ember ebben a távol-keleti szigetországban, ha nem látta a csodálatos, ősi várost, Kiotót, akkor nem látott semmit sem Jápan sok ezeréves múltjából. Kiotó a japán történelem és kultúra kincsestára. A Tokiótól délnyugati irányban vagy ötszáz kilométerre fekvő, másfél milliós városban annyi a műemlék, hogy csak puszta felsorolásuk kitenne egy vaskos könyvet, s ha a turista csak futtában keresné is fel a legérdekesebbeket, akkor is legalább két hétre lenne szüksége. Van itt vagy 1 500 buddhista templom, 200 sinoista szentély, tucatjával az építészetileg rendkívül érdekes régi nemesi porta, nem is szólva a múzeumok felbecsülhetetlen gyűjteményeiről szobrokból, festményekből, írásos emlékekből, fegyverekből öltözékekből, régmúlt korok sokféle kultikus tárgyából. A japánok, bármely országrészben születtek is volt, Kiotóról szólva el nem mulasztanák díszítő jelzőit is hozzátenni: „a japán kultúra kincsestára" ... minden japánok szellemi szülővárosa" stb. A leggyakrabban azonban úgy emlegetik, mint szári udvarnak csak kevés beleszólása volt az ország dolgába, a császárok és a főnemesek mindennél többet törődtek a szórakozással, a művészetek fejlesztésével, a művészek és a tudósok támogatásával. Erre az időre esik a japán kultúrában az a korszakváltás, amikor végbemegy az addig rendkívül erős kínai kulturális befolyás tudatos csökkentése, illetve tompítása, és ennek következtében megszületnek az első „tiszta" japán PETR PRIBYL ban az ipari forradalom kezdetét is jelentette. S mivel az új császár székhelyét Edóba helyezte át — melyet ebből az alkalomból Tokiónak nevezett el — Kiotó több mint ezer év után megszűnt főváros lenni. Tokió jelentése: „keleti főváros". A császár azonban Kiotónak számos kiváltságot meghagyott. Többek között a császár megkoronázásának jogát. És mindmáig megmaradt a japán szellemi élet Mekkájának. „Nippon szívét". Eredetileg kis falusi település volt, Uda. Kammu császár azonban 794-ben székhelyét a régi császári városból, Narából, ide helyezte át, hogy az udvar kikerüljön a buddhista papság hatásköréből, amely intrikáival már a császári hatalmat is kikezdte. Kammu az új császári székhelyet Heian-kió-nak nevezte el, ami annyit jelent, hogy „a béke városa". Később a város neve átalakult Mijakóvá, mígnem elnyerte mai formáját, Kiotót (ójapán nyelven fővárost jelent). A XIII. század húszas éveiben a hatalmat a sógunok — katonai kormányzók — ragadták magukhoz, s Kiotó mint főváros és közigazgatási centrum elvesztette jelentőséget, már csak azért is, mert a sógunok fő fészke Kamakura volt. A sógunok és a császári hatalom viszálykodásai azonban a városnak nem ártottak, sőt, annál akadálytalanabbul és gazdagabban fejlődött kultúrája s a művészetek minden ága. Különösen a Heian-korszakban, amikor a csá(női) irodalmi, képzőművészeti és építőmüvészeti alkotások. Ekkor lát napvilágot a kiotói császári udvarban az első japán regény, a „Gendzsi monogatari", amely Gendzsi herceg és a XI. századbeli udvar szerelmi kalandjait meséli el. Szerzője az akkori udvar egyik udvarhölgye: Muraszaki Sikibu. Kiotó a XVI. század másodi felében éri el fénykorát, ekkor a sóguni kormányzóság is ide teszi át székhelyét. Ezután egy negyed évezreden keresztül innen irányították a japán államot a sógunok közösen a császárokkal. Ez volt az ún. Tokugawakorszak. Tokugawa sógun palotája, amelyet szinte elsőként keresnek fel Kiotóban a turisták, szebb, pompásabb, magasabb és terjedelmesebb volt, mint a császári palota... A sógunok uralma 1868-ban ért csak véget. Macuhito, az akkor trónra lépő fiatal és erélyes császár egy ecsetvonással megszüntette a sóguni kormányzóságot. Ettől számítódik a Meidzsi-korszak, amely Japán-1. Kiotó — a japán kultúra kincsestára. Parkjai világhírűek 2. Egyre több lány tanul a főiskolákon is 3. A fiatalok maguk ismerkednek, csak ezután keresik fel a házasságkötő intézményt, amely a szülőkkel megegyezik a részletekben 4. Vasárnap idősebbje, fiatalja sétára indul Z. Minácová felvételei Kiotóban járva az ember szinte a pórusaiban érzi a történelmet, minden utcája, épülete, akár kicsi, akár nagy egy-egy korszak szellemét árasztja. S ehhez az élményhez egy másik is járul: talán sehol a világon nem tartják oly gondosan tisztán és tökéletesen rendben a műemlékeket, mint itt. Ma sok építményt, főleg a belvárosban, nagyobb kert vagy park vesz körül. Ezek közterületek. S vannak csodálatos műemlékek, amelyekhez valósággal el kell zarándokolni, mert a környező hegyek lankáin sűrű erdők őrzik a kíváncsi tekintetek elől. A várostól keletre, meredek hegyoldalban épült az
