Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-10 / 7. szám
A -y-4- a hétfőt, azt a hetet még sokan és t sokáig,fogjuk emlegetni! Pedig látszólag úgy kezdődött, ahogy azt már megszokhattuk volna tél idején. Mindenfele havazott, csfpős hideg volt és szüntelenül tombolt a szél. Januárban van ilyen! Az útkarbantartók és a közlekedési vállalatok fel is készültek a tél támadására — mint azt minden évben teszik. Csakhogy a tél most újra bebizonyította, milyen edzett, sőt kiszámíthatatlan harcos. A „lerohanást" most nem közönséges szőnyeghavazással kezdte, hanem azonnal bevetette csodafegyverét a széllökéses hótorlaszokat, amelyeket ravaszul a mindent csonttá fagyasztó, nagyon kemény mínusz fokokkal (—C°) fedezett, szinte tökéletesen. Nem csoda hát hogy e sokk hatására kezdetben fejetlenség támadt néhol sorainkban. A mit sem sejtő munkába sietők — akik vakon bíztak „hóelhárító" rendszerünk tökéletességében — úgy hullottak (ki az orrára, ki a nemesebb felére) a hótéren, mint a legyek a Biolittól. De a szerencsésebbek sem jutottak tovább a buszmegállók végvárbódéinál. Ott aztán a hó ellen hatásos lapátfegyver híján tétlenül bíztak a buszkocsik mentő seregének megérkezésében. Nem tagadom, lakótelepünk egyik ilyen nyitott tetejű mentsvára mellett többszázmagammal igyekeztem didergéssel ijeszteni a telet én is, legalább egy óra hosszat. Miután nemhogy busz, de még nehézpáncétzatú hóeke sem közelített meg bennünket, türelmetlenkedni kezdett mindegyikünk. Az élelmesebbek a szemközti élelmiszerboltot rohamozták meg és vették meg szinte minden alapvető portékáját. Akik már egészen kihűlni érezték magukat, a bolt melletti kávéházat ostromolták meg, hogy tüzes vizet szerezzenek. Azt, hogy ez sikerült-e nekik, nem tudom. Mindenesetre mi, a sehovabenemférők a hidegtől lehűlt hó ellenes harci tüzességünkkel együtt visszavonultunk lakásainkba. Bármennyire is hihetetlen, engem mégis védett, meleg otthonomban ért a tél első nagy találata. Azt hiszem, néhány pillanatra meg is bénultam. A rádió-vevőkészülékemen ugyanis azt a hirt kaptam a városi tömegközlekedési vállalategységünk egyik parancsnokától, hogy bár a tél első rohama megszorított bennünket, a főváros főbb közlekedési vonalait már felszabadítottuk a hó rettenetes nyomása alól, s azokon már közlekednek az autóbuszok. Meg azt is mondta, hogy a pozíciójukat még mindig tartó hóbuckák órái meg vannak számlálva, hiszen alig tíz centiméteresek. Ekkor kezdtem félni attól, hogy már hóvakságban is szenvedek, mert nekem — amikor reggel munkába, majd helyette haza igyekeztem — az volt a meggyőződésem, hogy az átfúvások magassága több helyen eléri az egy métert is. Igaz. nem mértem! A közlekedési szakember biztató szavai azért mégiscsak felbátorítottak, hogy megpróbáljak átjutni a front másik oldalára, munkahelyemre. A megállónál már csak őrjáratot tartottak az utasok. Legtöbbjük szolgálata csak addig tartott. amíg átadták egymásnak a jelszót: Még nem közlekednek az autóbuszok. Elindultam újra kis lakáserődítményem felé. Útközben találkoztam egy felderítőegységgel, melynek vezetőjétől megtudtam, hogy ha szemfülesebb lettem volna, már rég a munkahelyemen lehetnék. Ugyanis a megállótól alig ötszáz méternyire meghúzódó pékség előtt már nem egy, városközpont fele tartó autóbusz vett fel utasokat. Már indultam is volna, de a felderítök visszarántottak és tudatták velem, hogy már elkéstem, mert időközben már ott is három autóbusz kényszerült hóban veszteglésre. S hogy a buszok nem is készülnek onnan egyhamar távozni, mert már újabb társuk is van. Az a nagy Tátra tehergépkocsi, amelyik a megfeneklett tömegszállitó eszközök kiszabadítására érkezett eredetileg. Könözsi István felvételei Az elszalasztott utazási alkalom miatti lelkiismeret-furdalás súlyosbította amúgy sem éppen rózsás helyzetemet. A felderítő barátom barátja ezt észrevételezte és nyomban lelki elsősegélyben részesített. Elmondta, hogy úgysem lett volna esélyem, a buszra való feljutás vérre menő akció volt. Ezek után végképp leteszek arról, hogy még hétfőn eljuthatok munkahelyemre. Ezt viszont legalább tudatni illik főnökeimmel. Kerestem egy telefonfülkét. A készülék persze nem működött Sebaj! A másik alig van odébb háromszáz méterrel. Célt értem. Csak éppen onnan sem tudtam telefonálni, mert az a telefon is süket volt. Otthon bekapcsoltam a rádióvevőm, hátha van új harci hír. Volt. Híradósaink, vagyis a posta illetékese jelentette, hogy a kedvezőtlen események ellenére jól működik távközlési hálózatunk. Még az interurbán vonalak is. Ha akkor úgy visszaszólhattam volna neki...! Kikapcsoltam a készüléket, és biztos vagyok benne, hogy az illető csuklani kezdett. Később mégis bekapcsoltam. És már hallottam is a gyerekeknek örömöt, szüleiknek gondot okozó hírt. Az SZSZK Oktatásügyi Minisztériuma elrendelte, hogy a főváros alap- és középiskoláiban kedden meg szerdán szüneteljen a tanítás. Biztosan megértette mindenki, hogy miért. A hírt többször megismételték. Délben már némi módosítással: a rendelkezés csak az alapiskolákra vonatkozik. Este, a tévé magyar adásában az eredeti hirt utána szlovák nyelven a déli módozatot ismétli. Úgy éreztem, lázam van. Megmértem. Nem nekem volt. A bratislavai tévé belpolitikai műsorában láthatta, hallhatta az ország lakossága, micsoda ember feletti munkával tisztítják a befagyott vasúti váltókat és síneket, hogy milyen erőfeszítésbe kerül a hőerőművekbe eljuttatni, a vagonokból kifagyasztani a szenet, hogy mennyi többletmunkát okoz az élelmiszerellátást is akadályozó hó és hideg. Akkor hozzánk hasonló helyzetben volt Európa, sőt az egész világ számos országa. Számunkra azonban ez nem lehet vigasz. A kárt talán még a szakemberek sem tudták felbecsülni. A főváros közlekedési viszonyairól azt mondták, hogy javult. Szinte minden buszjárat megindult, s ha minden jól megy, keddre már egy viliamosvonal is feléled téli álmából. Bizonyára sokan fellélegeztek. Aztán egy érthetetlen hír következett. A hóeltakarító gépek nagy része elromlott, de az ilyen helyzetben kisegítő gépeket kölcsönözni, a hóeltakarításban részt venni köteles vállalatok nem segítettek. Hát mire terjed ki a kalamitás okozta bajok felszámolását irányítani hivatott számtalan koordinációs bizottság hatásköre? Lakónegyedünk legnagyobb élelmiszerboltjába még kedden délutánig sem kaptak tejtermékeket. Este, a tévések a főváros központjának legforgalmasabb élelmiszerboltja példájára utalva el akarták hitetni velem, velünk, hogy az élelmiszerellátás a fővárosban már zökkenőmentes. Mindenki tudta, hogy ez nem igaz. De nem volt aki ne értette volna meg, ezért csakis az időjárás a felelős. Ami sokkal inkább bosszantott mindenkit az. hogy önmagunk szeme elé próbáltunk rózsaszínű szemüveget erőltetni. Vagy talán a televízió stábja nem jutott volna el a yáros valamely, peremterületen található élelmiszerboltjába is? Kinek volt jó, hogy a két legrugalmasabbnak számító tömegtájékoztatási eszköz, a televízió és a rádió hírei valamint a valóság között az első napokban rések keletkeztek? Vagy talán meg akarták győzni a nagy nyilvánosságot arról, hogy a hó nem is olyan fekete? Esetleg fáztak a valóságtól? BARANYAI LAJOS (nőis)
