Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-10 / 7. szám
TÁJOLÓ KALENDÁRIUM 1887. február 9-én született Vaszilij Ivar)civics Csapajev, a polgárháború hőse. legendás szovjet hadvezér. 1837. február 10-én hah meg Alekszandr Szergejevics Puskin orosz költő. 1887. február 15-én született Pierre Sett tárd. a francia és a nemzetközi munkásmozgalom kiváló harcosa. 1907. február 15-én született Emilijan Sztanev neves bolgár író és novellista. KÖNYV A fiam nem tud olvasni Mindig felkapom a fejem, odairányitom a figyelmem, ha gyermekek olvasói kultúrájáról hallok-olvasok. Van miért. A rádió reggeli műsorában a pedagógusnő panaszkodik, hogy harmincfös osztályából jó, ha öten olvasnak. Közülük is az egyik fiú még harmadikban kezdte el olvasni a Csillagok háborúját — most ötödikes, de még nem ért a végére. Közelebbi példa: életemnek társa (bérelszámolóként!) irodalmi szakkört vezet ötödikes lánygyermekünk alapiskolájában. Az első foglalkozás után csendes reménytelenségbe csap át vállalkozó kedve, merthogy gyermekünk és néhány társa kivételével a többiek egyszerűen nem tudnak folyamatosan (fel)olvasni. Mondván: hogyan lehet így a szépen írott szó tárgykörében érdemben és haszonnal buzgólkodni? Vagy tekintse ezt a vállalkozó emberpróbáló kihívásnak? Mindezek után nem csoda, hogy érdeklődéssel vettem kézbe Ugo Pirro A fiam nem tud olvasni c. könyvét, amely az ünnepek előtti hetekben került a könyvesboltokba. Ez a könyv egy dyslexiában (kóros olvasási koordinációs zavarban) szenvedő gyerekről és az édesapjáról szól, aki — más megoldás híján — magára vállalja a gyógyítás gyötrelmesen hosszú és bonyolult, a mindennapi béketürést alaposan próbára tevő munkáját. Ha a valamennyiünk szűkebb környezetében is észlelhető tüneteket (az egyébként nem buta gyermekek olvasási ökögését-mökögé sét s az ennek leplezésére kialakított véde kezési rendszerét: az agresszivitást és hiperaktivitást) nézzük, akár szimpla esettanulmány is lehetne ez a munka. Ha a fongatókönyv- és regényíró főhős a hagyományos férfi-nöi szerep alóli felszabadulás és az elemi őszinteség hitével nem vinné önemésztö győzelemre (azaz pirruszira, ami szellemes utalás az író nevére, hiszen Pürrosz olaszosan) Pirro fölvállalt ügyét. Regénnyé avatja az esetleírást töbek között az is, hogy volt (amerikai) feleséggel, infantilis szeretővel, iskolával, orvosokkal való hadakozása közben az ötven év körüli apa újragondolja saját múltját, gyermekkorát, szüleihez fűződő kapcsolatát. Az egyedi eset Így terebélyesedik lélektanilag, társadalmilag és történelmileg is hiteles regénnyé. A vontatott, szakszerű leírásokkal terhelt részek ellenére úgy vélem, hogy nemcsak pedagógusok és pszichiáterek számára szolgálhat izgalmas és tanulságos olvasmányul ez a könyv. Hiszen megjelenése után Olaszországban is hosszú hónapokig listavezető bestseller volt, és a belőle készült tévéfilm még a könyvnél is zajosabb sikert aratott. A gondos fordítás Schéry András munkája. Bereck József Állatvédő liga A regény cselekményének időpontja szörnyűséges: 1944. A színhely sem mondható éppen mindennapinak: egy gettó. Ott jut eszébe a tizennégy éves Toninak — akire egyébként a szerző rábízta a narrátori szerepet —, hogy állatvédő ligát kellene alapítani. Pedig jól tudja, hogy a gettóban egyetlen állat sincs, amely valamiféle védelemre szorulna. Esetleg az egerek, a tetvek, a svábbogarak — no meg az egyszem kutya. A képtelen vállalkozás számos mulatságos fordulatot tartalmaz. És tulajdonképpen ez a sajátos J. R. Pick alkotásában: hiszen a humoros hangvételű gettóregény nem valami gyakori az irodalmi alkotások közt. Az állatvédelem körüli bonyodalmak csattanója, hogy a védők, vagyis a gettólakók a gettóparancsnok Fifinka nevű kutyáját eledelükké „varázsolják". A gettólakók egyébként Európa minden sarkából összegyűjtött, a nürnbergi törvények értelmében különféle kategóriákba sorolandó zsidók. Van közöttük futballkapus, színész, volt apáca ... J. R. Pick regénye morbidan humoros, ám a háttérben, a sorok között ott van a mélységes emberség. A regényt Varga György fordította. (Európa) Susla Béla TELEVÍZIÓ Álljunk meg egy szóra! A televíziós adások műsorfolyamában sokszor nehéz fölfedezni, kiválasztani azokat a műsorokat, amelyek, bár nem az esti fö műsoridőben sugározzák őket, még nagyobb nézőközönség érdeklődésére is számot tarthatnának, mert olykor értékesebbek, szórakoztatóbbak, mint az esti műsorok némelyike. Mindez annak kapcsán jutott eszembe! hogy január 9-én délután új sorozat indult a Magyar Televízióban, „Álljunk meg egy szóra!" címmel. A rövid — csupán negyedórás — nyelwédő műsor készítőinek célja — mint azt az első adásban Vágó István műsorvezető elmondta —, hogy felhívják a nézők figyelmét nyelvi pongyolaságokra, kisebb-nagyobb nyelvi vétségekre, hibás kifejezésekre. rossz megfogalmazásra, s — Grétsy László nyelvész értő közreműködésével — ki is javítsák azokat, megadják a helyes, pontos szót, megnevezést. A műsor készítői azt várják a tévénézőktől, hogy maguk is besegítenek a szerkesztésbe, vagyis beküldenek olyan utcán, üzletekben, hivatalokban látható feliratokat, tévében, rádióban elhangzott, a sajtóban megjelent szavakat, mondatokat, amelyek megfogalmazói vétettek a nyelv szabályai ellen. Grétsy László és Vágó István könnyeden, szellemes formában adják közre a helyesbítést, szórakoztatón, mégis tanulságosan rávilágítva a hiba lényegére. írott és beszélt nyelvünkben egyaránt bőven akad gyomlálnivaló, s minden anyanyelvét szerető és azt tudatosan használó, tisztaságáért felelősséget érző ember kötelessége, hogy ápolja, védje. Ha arra gondolok, hogy tájainkon — a csehszlovákiai magyarok nyelvében — beszédünkben, a sajtóban, a helyi kiadványokban, hivatalok, üzletek tábláin, feliratain hány hibával, téves megnevezéssel, szóhasználattal, az ép nyelvérzékű ember fülét sértő jelenséggel találkozunk, akkor mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a péntekenként jelentkező új műsort. Talán minket is segíteni fog abban, hogy kritikusabban, nagyobb felelősséget érezve nyelvünk iránt bánjunk vele, hogy tudatosan használjuk, s felfigyeljünk környezetünkben a hibákra. Ehhez ad ösztönzést a Magyar Televízió Álljunk meg egy szóra! című új műsora. Rűr+, = r-SZÍNHÁZ Puccini: Tosca Puccini zenéje gyönyörű muzsika. Élvezhetik azok, akik a „szép" zenét szeretik, hiszen a zeneszerző operáiban tudatosan vallja, és biztosan valósítja meg az elvet: a hallgató az operában elsősorban meghatódni akar. De ugyanezt a zenét szeretik és nagyra tartják a „vájtfülűek" is, azok, akik ismerik és értik Puccini változatos és sokszor újszerű ritmikáját, a kromatikus akkordokat és az enharmóniát, az érzelmek hullámzását gyakran kifejező szinkópákat. Nyilván e két szempontot szem előtt tartva újította fel a Szlovák Nemzeti Színház operatársulata a Toscát, s tűzte műsorára az év első premierjeként. Meglepő, hogy mindezek ellenére a bemutatón nem volt telt ház. Talán a hónap további 4 előadására készült a közönség arra gondolva, hogy minél többször adják elő az operát, annál jobban begyakorolják, s biztosabban éneklik majd a művészek. Ebben van némi igazság, mert tény, hogy a január 3-ai bemutató nem volt épp hibátlan. Szükségtelennek tartom itt felsorolni a hiányosságokat, azt majd megteszik szaklapokban a zenekritikusok, egy szépséghibát azonban nem hagyhatok szó nélkül. Valamennyi szerepet többes szereposztásban játsszák illetve énekelik a Nemzeti Színház művészei. Az első bemutató (mert január 4-én volt második is) Floria Toscáját Elena Kittnarová nemzeti művész, Mario Cavaradossiját pedig Frantisek Livora érdemes művész alakította. Mindketten jó hangtechnikával bíró énekesek, csak éppen kissé korosak már e szerepre. A múlt század közepén Európa-szerte játszott Victorien Sardou-dráma hőse, Tosca ellenállhatatlan, vágyakat ébresztő énekesnő, Cavaradossí festő pedig hösszerelmes. Nos, az előzőekben említett művészpáros nem épp ezt a benyomást keltette a nézőben. (Talán a rendező másik két választása sikeresebb.) Annál nagyobb művészi élményt nyújtott — negativ szerepe ellenére — Frantisek Caban Scarpia báróként. Jó megjelenésével, kellemes hangjával és hibátlan szereptudásával elfogadtatta magát mind szívtipróként, mind a haladó eszméket gátoló, teljhatalmú rendőrfőnökként. Kifejezőek voltak Libor Slovák díszletei, és Dohnányi Olivér vezényletével nagyszerű teljesítményt nyújtott a színház zenekara. A Tosca első bemutatója 87 évvel ezelőtt, 1900. január 14-én volt Rómában. Néhány kellemetlen incidens ugyan megzavarta az előadást (pl. hogy a későn jövőket nem engedték be a nézőtérre, az énekesek pedig még a próbák idején egy készülő bombamerényletről kaptak fenyegető leveleket), de a siker nem maradt el. Puccini azonban elégedetlen volt, mert melegebb fogadtatásra számított, s a kritika sem lelkesedett egyöntetűen a műért. Sokan Verdivel, a nagyhírű, idősebb mesterrel vetették össze Puccinit, s magától értetődően az előző javára dőlt el a mérleg. Ezt a csalódást azonban néhány nagy külföldi siker hamarosan feledtette Puccinivel. Még a római bemutatóval egy évben Párizs és London közönsége tapsolt Toscának, két évvel később Németország következett, s hamarosan a világ nagy színpadain mindenütt megismerték a zenedrámát, amely azóta is a legtöbbet játszott művek egyike. Nagy Ildikó HANGLEMEZ Krimi A hazai popzenei világot néhány hónappal ezelőtt még kétes hírek zavarták meg az Elán együttes kapcsán. A csapatban létrejött változások ugyanis a rajongók ezreiben aggodalmat keltettek, hiszen egyértelmű hírt sehonnét sem kaphattunk, csupán azt tudtuk, hogy egyre kevesebbet koncerteznek, s ha összejönnek, akkor is csak a lemezfelvételek végett. Aztán a csapatot hárman elhagyták, s csak Ráz és Báláz maradt meg, úgyhogy rájuk hárult a feladat, hogy összehozzák az új együttest. A kedélyek megnyugodtak, amikor a nagyközönség előtt is bemutatkozott az új Elán. s megjelent „Krimi" című nagylemezük, mely már az új tagok szerzeményeit tartalmazza. A cimadó dal, az 1986-os Líra második helyezett dala jellegzetes belső feszültsége viszont több számból is visszacseng. Boris Filan szövegíró mint mindig, most is olyan dalszövegeket irt, melynek mondanivalója több generációhoz szól. Nem a rímekre, a verssorok végeinek az összecsengésére törekszik, hanem a központi téma kibontakoztatására, melyre a Detektívnö az egyik legjobb példa. A zeneszerző megőrizve ugyan a melodikus rock jellemvonásait, inkább a felszabadultságra, a túlzott merészségre törekedtek, a „bizonyítani akarás" vált céljukká. A „Klasszika", a „Feró", a „Ne figyelgessen. Lót kisasszony" és a „Táncosnők a Lúcnicából" című dalokat sorolnám a legjobban kidolgozottak közé. Az egyik szám arra figyelmeztet bennünket, hogy a dinamikus technikai fejlődés, ha nem tudunk uralkodni rajta, könnyen az élet pusztulását okozhatja. De a szerelemről, a szürke hétköznapokról, a jókedvről is szólnak a dalok, melyeknek szerkezeti felépítése reménykedésre jogosít fel bennünket az új Elán jövőjére nézve. Koller Sándor
