Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-03 / 6. szám
Vallomása: színuszgörbe A múlt év őszén a kiállítással egybekötött kassai (Kosice) vásáron sok fiatal megállt és megcsodálta az Enama kötött kompiét a Tatrasvit nemzeti vállalat üzemének vitrinjében. A sportos kétrészes kötött együttes az Intermóda '86 nemzetközi versenyen Brnóban Aranyszalag díjat nyert. Tervezője Iveta Molnárová. a Tatrasvit 05-ös számú kassai üzemének dolgozója. A szimpatikus, mindössze huszonöt éves divattervezőből ömlik a szó. mikor munkájáról beszélhet. Hitvallása szinuszgörbéhez hasonlítható. Szakmaszeretete, lelkesedése hamar ..felszökik" a tetőpontra, aztán süllyed, majd optimizmusa újra gyorsan felsegíti a csúcsra. — Tulajdonképpen véletlenül kerültem ide a tervezőműhelybe és egyáltalán a ruházati szakmába. A Michalovcei járásban lévő Pavlovcében szinte senki sem tudott a trencíni ruhaipari szakközépiskoláról. Magam fedeztem fel, szintén véletlenül egy folyóiratban. Szépen öltözködni, mint minden tizenéves lány, szerettem. Ruhatáramat saját ízlésem szerint alakítgattam és a varrónőnél is próbáltam saját elképzelésemet érvényesíteni. Mikor megtudtam, hogy van ilyen iskola, azonnyomban döntöttem. Túlságosan senki sem biztatott, már csak a távolság miatt sem, meg konkrét elképzelésem sem nekem, sem másnak nem volt, mit is fogok majd az iskola elvégzése után csinálni. Végül is elkerültem Trencínbe. Az iskola hamar megtetszett, jól éreztem ott magam. Fantasztikus öröm volt, mikor felöltöttem a magam szabta és varrta ruhát Trencínben nem éppen divattervezőket képeznek, inkább konstruktőröket, részlegvezetőket, népiesen mestereket, gyártásszervezőket Érettségi után minél közelebb szülőfalumhoz kerestem munkát. 1982 volt akkor, és éppen bővült a kassai Tatrasvit. Jelentkeztem és a tervezőműhelyben ajánlottak nekem munkát Gondolkodás nélkül elfogadtam, és talán mondanom sem kell, mennyire örültem neki. Ilyen munkáról — máris a kezdet kezdetén — még álmodni sem mertem. Nagy lendülettel kezdtem a munkához. Éjszakákig bújtam a hazai és külföldi szaklapokat, divatlapokat. Mindig és mindenütt skicceltem, ha eszembe jutott valami. Az utcán figyeltem az embereket, hogyan vannak öltözve. Gondolatban jól megkritizáltam öltözéküket és képzeletben próbáltam átöltöztetni őket olyan szabású és színű pulóverekbe, amelyek szerintem a legjobban illenének hozzájuk. Ezt a játékot még ma is nagy élvezettel játszom, főleg ha valahol várakoznom kell. Bizony sok embert öltöztetnék divatosabb, é/énkebb színekbe. Azt pedig egyszerűen betiltanám, hogy a gyerekek sötét árnyalatú ruhát hordjanak! Hiszen mindenki azt szeretné, hogy életük szép, vidám, békés legyen! A sötét, komor színek pedig semmiképp sem keltenek jó közérzetet, jó hangulatot. Talán praktikusak a sötétbarna pulóverek, mégsem szabadna hogy a gyerekeknél ez legyen az alapkövetelmény. Igaz. a bűnösök elsősorban mi, tervezők-gyártók vagyunk, mert mi adjuk a mamák kezébe ezeket a sötét ruhákat, mondhatná a vevő. Igen, a látszat ez, mégsem így van. Nemegyszer dühöngtem, csapkodtam, mikor a vevő (vagyis a kereskedelem képviselőjének) parancsára a tervezett kötött ruhát más színkombinációkkal, természetesen a színskála sötét árnyalataiból kellett gyártanunk. És sok esetben olyan színkombinációt is követel a kereskedelem, amelyeket egyszerűen képtelenség párosítani, s egyáltalán nem követi a jelenlegi divatirányzatot. Ilyenkor úgy érzem, hogy fölöslegesek vagyunk mi, tervezők. Fölöslegesen dolgoztunk, munkánkat semmibe veszik, divatismeretünkre nem adnak. Tehetetlenek vagyunk, a vevő kívánsága egyszerűen és végérvényesen PARANCS! Nemrégiben jelen voltam modelljeink bemutatásánál. Közelről láttam a kereskedőket. Annyira elöntött a méreg, hogy hangosan megmondtam a véleményemet. Nem is tudom, hogy volt hozzá bátorságom, már csak azért is, mert az egész kereskedő-gyártó-felkíná/ó társaságban én voltam a legfiatalabb. A körülbelül tízéves fiúknak tervezett pulóverem ellen „csak" a színkombináció miatt volt kifogás. Piros-zöldfehérnek álmodtam meg, de ők a sötétbarna és drapp színek mellett döntöttek. Megkérdeztem, miért, hiszen az én színeim vidámak, gyerekeknek valóak. Azt felelték, hogy az én „színeimet" nem tudnák eladni, a vevő nem olyat kér. Szerintem ez nem igaz. Bár én nem csináltam piackutatást, a szűkebb környezetem véleménye és az üzletekben hallott boszszankodások alapján ítélek. Nem tudhatjuk, vennék-e vagy sem, fia meg se próbáljuk felkínálni a merészebb színeket és formákat. A vevőt nevetni is kellene! Az öltözködésben is, mint minden másban meg kellene mutatni az utat a megrögzöttől az újhoz, kifelé a konzervativizmusból. Véleményem szerint a kereskedők választását csupán a saját ízlésük Iveta Molnárová divattervező és két díjnyertes modellje KÖNÖZSI ISTVÁN felvételei határozza meg. Divatirányzatot meg más egyebet, amiről már beszéltem, egyáltalán nem vesznek figyelembe. Lehet, hogy egy icipicit túlzók, elnézést kérek, de nekem ez a benyomásom. Mindenesetre nagyon kellene, hogy mi, tervezők és kereskedők jobban szót értsünk, s mielőbb megtalálnánk a közös utat, mert célunk egy, s eddig sajnos azt tapasztaltam, hogy két úton járunk. Hallottam ugyan, hogy a kereskedőket is hívni fogják a tervezők rendszeres továbbképzésére. Nagyon remélem. hogy ennek eredménye a jobb együttműködés és a divatosabb pulóverek lesznek. Sajnos, eredeti elképzeléseink szinte soha nem kerülnek a vásárló kezébe, egyrészt a kereskedők kifogásai, másrészt az alapanyagok minősége miatt. Fantáziánkat, készségünket, képességeinket csak a versenyekre készített, tervezett modelleken érvényesíthetjük teljes mértékben. Önmegvalósításon túl az árukészlet bővítése. színesebbé tétele is a célunk. Azt hiszem, nincs olyan verseny Csehszlovákiában, amelyre ne neveznénk be. Nemcsak én tervezek szívesen versenydarabot, mind a hat kolléganőm is. Úgy általában mindenütt helyezést (vagy legalább dicsérő okleveletI nyer a kassai Tatrasvit modellje. Még egy mondat erejéig visszatérnék a kereskedőkhöz Már az is megtörtént, hogy a díjazott modellt is kifogásolták, csak tiltakozásunkra, miután az oklevéllel bizonyítottuk a szakemberek egyetértését, voltak hajlandók elfogadni. Bármelyikünk sikerének egyaránt örülünk. Számomra az elmúlt év különösen sikeres volt. Áprilisban Aranyszalag díjat nyert az Enama kompié, októberben pedig a Zenit ifjúsági verseny szlovákiai fordulójában a Diona ingpulóver kapott elismerő oklevelet A díjaknál is nagyobb sikernek tartom, hogy mindkét modell bekerült a sorozatgyártásba. Ezek majd luxuscikkekként jelennek meg az üzletekben. Az Enama kompiéból 2 300 darabot rendeltek, s már az idén, körülbelül márciusban kapható lesz. A másikat, az ingpulóvert viszont csak 1987 harmadik negyedévében fogják gyártani. Úgy érzem, meg kell magyaráznom, miért nem a díjat, hanem a sorozatgyártást tartom nagyobb sikernek. Azért, mert kizárólag az Intermóda Aranyszalag díja kötelezi az üzemet, illetve a kereskedőket egyetemben sorozatgyártásra. A többi díjazott modell esetében csak szórványosan kerül erre sor. A múlt évi Aranyszalag díj már a második ötéves pályafutásom alatt, az elsőt 1983-ban egy kötött miniruha modellem nyerte. Mind a kompiét, mind az ingpulóvert a fiataloknak szántam. A törökminta és a ciklámen szín feketével kombinálva divatos és fiatalos. Szabásában is a világviszonylatban közkedvelt irányzatot követi mindkettő. Divatos? Biztos, hogy divatos volt 1986 elején, mikor terveztem, de hogy 1987 végén is az lesz-e még. nem tudom. Sajnos, a tervezöasztaltól az üzletekig nagyon hosszú az út, csaknem két év. A divat pedig gyorsan változik... Szeretem a munkámat, nagyon szép foglalkozás ez, de még szebb és sikeresebb lenne, ha rugalmasabbak, merészebbek, gyorsabbak lennének a kereskedők és a gyártók. Én nagyon bízom benne, hogy nemsokára enged majd a konzervativizmus, felgyorsul a szervezés és kivitelezés, és a Tatrasvit kötött ruháit, pulóvereit is mindenki szívesen fogja viselni. MILICKY JOLÁN
