Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-02-03 / 6. szám
voft, valaki csengetett Jankó nem lehet hallotta volna, amint beállt az autóval a garázsba. — Jó estét Marien ka. — Szervusz, Pista. — Ezre járok, gondoltam, benézek. Jankóval van egy kis elintézni valóm, hallod, semmi különös, hallod ? — Janeóko még nincs itthon. — Nem különösebben fontos a dolog, hallod... — Piéta úgy tett, mint aki máris indul, de közben levetette a cipőjét. — Én csak ... tudod el akartam vele valamit intézni, hallod ... Látom, már a nappalitokban is faburkolat van. Nem mondom. Jankó szebben is megcsinálhatta volna. Nagyobb réseket kellett volna a lécek között hagyni. Ilyen közel egymáshoz már nem divatos, hallod. Ajjajj. szakember és így elfuserálja ... Hát van az így ... MaruSa. látva, hogy Pista igyekszik fesztelenül viselkedni, s közben izgatott fújtat, mint a fiatal bika, ha először engedik szabadon az udvarban, nem tudta visszatartani a nevetését. — Ülj le nálunk, Pista. Vizet hozzak vagy bort? — Á, ne törődj velem, Marienka, hallod, nem akartak zavarni, hallod ... — Egyáltalán nem zavarsz, Pista. Igyál nyugodtan, én azalatt megmosom az ablakot Pista nyugodtan ült megivott egy pohár bort töltött magának még eggyel, harmadszor is önteni akart de MaruSka éppen lehajolt kiöblítette a lavórban a rongyot... A kék kartonszoknyája alól kivillant a lábaszára, se nem vékony, se nem vastag, hanem épp olyan férfiszemnek tetsző. Ezt nem lett volna szabad Pistának meglátnia. Úgy nyúlt hátulról MaruSa alá, ahogy a cséplő mellett hajladozó asszonyok alá szoktak a férfiak. MaruSa attól a pillanattól, hogy a faluba költözött és megismerte Pistát tudta, hogy a legényből se doktor, se fiskális nem lesz, de hogy ennyire buta. azt mégsem hitte volna. Ki se csavarta a rongyot hanem egyenesen Pista két szürke szeme közé vágta. — Marienka ... Marienka ... hallod ... én csak jót akartam neked. Hiszen tudod, én olyan férfi vagyok, aki megérzi... Hát úgy gondoltam, ha már az urad Így elhanyagol, hogy amilyen hosszú a hét nem mutatkozik, hallod... ez nem vicc, Marienka. Jól jegyezd meg. ez nem vicc, hallod ... MaruSának sikerült tapintatosan és olyan bájjal kikísémie a vendéget a kapu elé. hogy Pista fórfiúi hiúságában akár azt is hihette: Marienkának minden gondolata ő, s csak tisztességből kéreti magát... Ma este nagyobb szerencse nem is érhetett volna, gondolta MaruSa, amikor a kaput becsukta, és elnevette magát... (folytatjuk) Titta, a harmadik osztályos balettnövendék, az Aura folyó partján bámészkodott. A víz lassan hullámzott az Atlanti-óceán felé, ahol engedelmesen simult a hajók alá. A vitorlázóknak eszébe se jutott, hogy a kis Aura is segít betölteni a nagy óceánt. Szabályos hullámokat vetett egyik parttól a másikig — mint egy jól begyakorolt hadoszlop —, nem törődve azzal, hová mennek, haladnak szervezetten, ünnepélyesen: az első sor, a második, a harmadik ... A lány csinos volt, bár kissé molett arca tűzpiros. Egy idős úr sétált el mellette. Rátekintve az ábrándozó lányra meghökkent, majd szemtelenül az arcába bámult, amely olyan volt, mint a nyíló piros rózsa. Udvariasan kalapot emelt, és odaköszönt: — Jó estét! Micsoda egészséges, dundi kislány vagy! Aztán visszatette kalapját, és szemérmetlenül mosolyogva továbbment. Még képes így mosolyogni! A lány dühösen, villogó tekintettel nézett a tolakodó férfi után. Dühöngött, amitől még pirosabb lett. Dundi! Még hogy dundi! Tűrhetetlen folyton azt hallania, hogy hízik. Annál kellemetlenebb, mert ő leendő táncosnő, primabalerina, a balett királynője. De az emberek ilyesmit egyszerűen nem tudnak megérteni, nem tudnak a felszínnél mélyebbre látni. Titta dacosan összeszorította ajkát, majd rikkantott egyet: ih! Ettől megkönnyebbült. Valódi neve nem Titta volt, hanem Ulla-Maija. Ehelyett osztálytársai Tittának nevezték, ami neki is tetszett. Viszont amikor a fiúk azt mondták rá, hogy piros meg hogy dundi, olyan düh fogta el, hogy sírva fakadt. Most az Aura hullámait szemlélve épp ez jutott eszébe. Hóna alatt egy könyvet szorongatott, amelyben egy csíkos füzet lapult. Ez arról volt nevezetes, hogy a fedőlapjára tanárja Titta neve fölé egy vastag, piros ferde Oiva Raloheimo (1910) — finn lírikus, novellista vonalat húzott, amire a valódi nevét irta. Most kivette a füzetet a könyvből, s nagy ívben a folyóba dobta. Az röptében kinyílt, alászállt, mint egy sirály és simán szétterült. Lapjai felülről kékek voltak, alulról fehérlettek. Egy hullámra szállva közömbösen tovaindult, hogy meglássa Turkut. Majd felélénkült, s himbálódzva folytatta útját. Vájjon meddig?... A füzetbalerina lassan-lassan eltűnt a csillogó ezüstfüggöny mögött. Títta mereven, ámulva állt a korlát mögött. Majd megremegett, dereka megfeszült, arcáról eltűnt a pír. Sápadt lett, bájosan sápadt. Hirtelen eszébe jutott valami. Fürgén elindult a városba. Megyek a patikába! Anders bácsi patikája csudajó hely, és emellett az egyetlen, ahol értékelni tudják és nem mondják neki, hogy dundi. Lihegve ért a patikához, s berohant, egyenesen a pult mögé. Egyet pukedlizett Anders bácsinak, levette a polcról a régi orvosságjegyzéket, s újból pukedlizett. — Megkaphatom ezt — kérlelte lihegve —, megkaphatom? Anders bácsi meglepődve kérdezte, hogy ki beteg, és minek az neki. — Nekem kell a baletthez, a tánchoz — felelte huncutkásan. — A baletthez? No, akkor elviheted. Titta, ahogyan jött, olyan gyorsan az utcán termett, és futásnak eredt, csak a folyó korlátjánál állt meg, hogy kifújja magát. Még ott is melléhez szorította a névjegyzékköteget, mint valami kincset. Remeghetett a keze, mert egyszerre csak leejtette a jegyzéket, s az a vízbe esett. A kis balettnövendék utánakapott, de már későn. A könyvet az agyagos víz beszenynyezte, elnyelte. Titta hamarosan lecsillapodott. Miután egy könnyed ugrást tett, két ujjával takarosán megigazította szoknyája berakását, a másik kezével pedig feszesre simította. Majd behajlította bal térdét, lábát egyenesen előre nyújtotta, s perdült egyet. Keskeny, piros ajkát kissé kinyitva egy láthatatlan partner felé fordult. Micsoda bájos, naiv tünemény! Mozgása, mint egy igazi primadonnáé! Titta tapsolt egyet, nem annyira hangosan, csak úgy finoman, jókedvből. Erre a táncosnő különös táncba kezdett: Solveig Cristiansen Keringöjébe. Micsoda csodálatos könnyedség! Ah, Solveig Cristiansen, ön elragadó! A jövő héten elmegyek önhöz. Igen, megegyezünk, és jövő hétfőtől a tanítványa leszek. A jövendő látomás megihlette, szinte a torkát szorongatta. — Micsoda távlatok — kiáltotta hangosan. A nagyelöadás akkor elnémította. Az a pompa, az a könnyedség! Arra nincs szó, azt látni kellett. Ámbár elfogulatlanul meg kell jegyezni, hogy az a szám elsősorban tömegjeleneteivel hatott. Tartalma alig volt, de azt ragyogóan adták elő. Solveig Cristiansen felejthetetlenül tündöklött. A finom zene dallamára alakultak a szivárványszám táncosai. A szivárvány ragyogott, csillogott. A közepén megjelent egy frakkos karcsú férfi. Ő volt a koreográfus, nyilván ő: maga monsieur Jean Jeansöö. Franciás kiejtéssel bejelentette, hogy, Jeanne ad Astra balettcsoportja nevében köszönti Turku közönségét, és hogy közvetlenül a Bermuda-szigetekről érkeztek ide megtartani fellépésüket. Micsoda férfi, és micsoda együttes! Az előadás minden turkui szívét meghatotta és meghódította. Titta is elövette zsebkendőjét, többször belekönnyezett, belezokogott. Most is kivette tasakjából a zsebkendőjét, begombolta blúzát, kissé megigazította haját, és az opera felé indult. A kapuig arca szenvtelen és közömbös volt, de a kapuban elevenebbé vált, könnyedség varázsa vette hatalmába. Balett! A kővetkező hétfőn biztosan belép Solveig Cristiansen prímabalerina tánciskolájába. Az operából könynyü léptekkel sietett haza. Arcáról balerinamosoly sugárzott, ujjaival megigazította haja hullámait. Egész alakja puhán, kecsesen ringott, lába alig érintette a járdát. Fordította Szabó Zoltán (nő 15)
