Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-19 / 51-52. szám
A hiány szorítása _____/vn/k/uer(£^ A hiány szorítása . Madách Mielőtt első önálló verseskötete megjelent volna, Fambauer Gábor a fiatal szlovákiai magyar írók Próbaút c. antológiájának egyik szerzőjeként mutatkozott be. Az antológia számos olvasójának figyelmét akkor főleg „Az ibolya illata" c. versével hívta fel magára, amely a kötetben is szerepel, s amellyel kapcsolatban éppen arról folytak itt-ott viták, hogy versről van-e szó egyáltalán. Ezt az írásművet ugyanis a címe, a mottója és egy szerves kémiai vegyületnek (az ibolyaillatnak) a képlete alkotja. Értelmezése valóban elgondolkodtató feladat, ami a vers (vagy szerzője) szempontjából már önmagában is siker. A lehetséges jelentések fejtegetése helyett azonban be kell érnem ezúttal annak a véleményemnek a hangoztatásával, hogy „Az ibolya illata" valóban fontos darab, hiszen talán a leginkább sürített (kondenzált) állapotban tartalmazza a fiatal költő írásainak feszűltségteremtő pólusait: kristálytiszta logikáját, valamint annak megkérdőjelezését. Némely versének szokatlansága ellenére Farnbauer nem kísérleti költészetet művel, mégis sokszor jut el a költészet határvidékére. De nem formai, netán grafikai megoldások révén (ahogyan az említett vers alapján gondolhatnánk), hanem a gondolat és a kifejezés dísztelensége, egyenessége és következetessége révén. A dolgokat, a fogalmakat igyekszik megfosztani mindennemű esetlegességtől, rárakódástól, rávetitéstől. Olyan állandókat (értékeket és módszereket) keres, amelyeket még ő sem tud kétségbe vonni. Ezért nevezhető a fiatal nemzedék legintellektuálisabb, ugyanakkor legszkeptikusabb tagjának. Az irodalom barátai, persze, nem kristálytiszta logikát vagy annak ellenkezőjét várják még az ifjú költők köteteitől sem, hanem költészetet, versteremtést, az alkotás csodájának oly sokszor tapasztalt, mégis mindig egyszeri és megunhatatlan beteljesedését. Hogyan tud Farnbauer olyan költészetet művelni, amelyet érdemes elolvasnunk? A válaszhoz — ki-ki saját válaszához — hadd ajánljak néhány szempontot, a kedvcsinálás szándékával. Mindenekelőtt figyeljük meg, mennyire változatosan, milyen sokféleképpen „okoskodik" a szerző, hiszen az egysoros epigrammától az értékezésre emlékeztető gondolatépítményig számos formát felhasznál. Aztán: szüntelenül játszik (!) szerkezet és gondolat egyensúlyával. Leggyötrőbb bizonytalanságait csak a leglogikusabb (már-már logikai) módon tudja előadni, és fordítva: a világról, az emberről alkotott felfogása a legtünékenyebb pillanatok, mozdulatok megragadásában (az erre irányuló igyekezetben) érhető tetten. Továbbá: gondolatmenetei sokszor inkább rohamok, mert szereti rövidre zárni s így felszikráztatni a versek pólusait. S végül: az a jellegzetes „elidegenítő" módszer, amely miatt e verseket talán idegenkedve fogadjuk kezdetben (szó ami szó, Fambauer nem behízelgő költő), az maga is irodalmi eszköz. Megszokott elképzeléseinktől különbözőnek láttatja a költészetet, új nézőpontot, más „rálátási lehetőséget" teremt számunkra — s nemcsak saját verseihez. (Madách, 1987) Bállá Kálmán Hallottátok-e már hírét? A népi kultúránk jövőjéért aggódó, a néprajzi kutatást szorgalmazó etnográfusaink, folkloristáink írásainak jó egy évszázada vissza-visszacsengö refrénje a „tizenkettedik óra" emlegetése, az elkésettségre való figyelmeztetés. Még ha sok igazságot tartalmaznak is ezek az intő szavak, az egész probléma komolyságát mégiscsak enyhíti az a tény, hogy a sok sirám ellenére még mindig van miért (és — véleményem szerint — egy ideig még lesz is!) aggódnunk, hiszen a hagyományos népi kultúra rohamosan változik ugyan, de kutatnivaló azért mindig akad ... És cáfolja ezt részben azoknak az újabb leíró néprajzi munkáknak a sora is. amelyek egy rég elsiratott kultúra ősi rétegeit tárják fel még napjainkban is. Ezeknek egyik szép, tájainkról származó darabja Csáky Károly „Hallottátok-e már hírét?" című kötete, amely a közelmúltban látott napvilágot. Szerzője ahelyett, hogy a népi kultúra „pusztulása" feleletti elkeseredésében a kezeit tördelte volna, inkább útrakelt, és szűkebb szülőföldjén, a Középső-lpoly menténék szlovákiai magyar falvaiban az idős embereket a naptári év jeles napjainak népi hagyományairól faggatta. Egy évtizedes kutatómunkájának eredménye az a kötet, amelyről az alábbiakban röviden szó lesz. A szerző, a mintegy húsz községből származó adatait a néprajzi szakirodalomban bevált, évszakok szerinti négyes tagolásban mutatja be. Az már az anyag természetéből adódik, hogy a téli és a tavaszi ünnepkör sokszor meglepően gazdag emlékanyagát a jóval szegényesebb konkrét adatmennyiséget felsorakoztató nyári és őszi ünnepkör bemutatása követi. A magyar leíró néprajz klasszikus hagyományait követve, a szerző általában nem vállalkozik a jelenségek értelmezésére, összehasonlító vizsgálatára, „mindössze" azok rögzítésére törekszik. Csak azokban az esetekben fordul (nagyon helyesen!) az általa vizsgált terület szűkebb-tágabb környezetét érintő régebbi szakmunkák eredményeihez, amikor egy-egy jelenség megfelelő szintű rekonstruálása az adatközlők emlékezete alapján már nem volt lehetséges. Ilyenkor, elsősorban Manga János régebbi munkáira támaszkodva egészíti ki saját, terepen gyűjtött anyagát. Azt azonban sajnálhatjuk, hogy Manga munkáját (Ünnepek, szokások az Ipoly mentén; Budapest, 1968), amelynek szlovákiai magyar anyagát az 1930-as években gyűjtötte a szerző, nem elemezte aprólékosabban, nem vetette össze a ma is fölkutatható anyaggal, nem mutatott rá a változások törvényszerűségeire. Ez a vizsgálat pedig mindenképpen tanulságos lehetett volna! így egy „tükörcserepekből" rekonstruált állóképet kap kézhez az olvasó, ami persze nem zárja ki a jövőbeni összehasonlító vizsgálatok elvégzésének a lehetőségét sem! A kötetet, amely nemcsak a szlovákiai, de általában a magyar folklorisztikának is nagy nyeresége, néhány fényképfelvétel, ill. kottamelléklet teszi értékesebbé, a szakkutatás számára sokoldalúan hasznosíthatóvá. Csáky Károly minden sorából érződik a szülőföld s annak népe iránti szeretete. Ezt a könyvet igy, ilyen megbízható alapossággal, ilyen érzelmi alaptónussal csak a „terepen" élő, a nyelvjárást beszélő, az egész hagyományos népi kultúrát sejtjeiben hordozó ember írhatta meg. Nyilván ezt célozza az a tény is, hogy a kötethez nem egy neves, az egész közölt anyagot a magyar népi kultúra egészébe beleágyazó folklorista, hanem a majdnem-földi. Alsó-Ipoly menti Ipolyszalkáról (Salka) származó irodalomtudós, Turczel Lajos írt méltató utószót. Liszka József Bőröndök tartalma Arra kérem az olvasót, ha kezébe veszi Grendel Lajos új könyvét, feledkezzen el kissé önmagáról; kapcsoljon ki, tegyen félre mindent, és így — ahogy egyébként a szerző a novelláit is írta —, „önfeledten" kezdjen olvasásba. Ám, az olvasás előtt se rendezzünk el semmit, az üres kávéscsészét hagyjuk az asztalon, elmosatlanul, hagyjunk mindent a maga összevisszaságában, a maga idejétmúlt idejében, és akkor se lepődjünk meg, ha netán a novellák valamelyik hőse — mint a Cortázar-féle Összefüggő parkok hősei — betoppanna a szobába. Nincs ebben semmi meglepő, inkább az lenne meglepő, ha ez nem következne be. A pazar kis novellák egyenesen vonzzák az ilyen lehetőségeket. De semmi pánik, riadalom, csak semmi aggodalom, meglepődés. A szabadságról van szó csupán, vagy ha így elfogadhatóbban és szebben hangzik, korlátáinkról, bezártságunkról, korcs voltunkról. Nem szükségeltetik tehát harangok félreverése, önmagunktól való megrettenés, csodálkozás, lelkesedés. A recept egyszerű: végy egy épkézláb gondolatot (ötletet, alakot, valóságszeletet stb.) — de ha nem épkézláb az sem baj —, és hagyd a maga szeszélyeit élni: szárnyaljon, lebegjen, lohadjon, elvesszen, feltámadjon, megváltson — hagyd! (ez a lényeg, s mint ilyen, a legnehezebb), mert akármit tesz is, mindig szabadságod határait rajzolja majd ki. Szabadságkisérletezés! Vagy, vedd önmagadat, és légy az, ami vagy. ami lenni szeretnél, ami még ezeken túl is lehetnél. Próbálj meg „szabadon és önfeledten kalandozni a létben", természetesen tudd elválasztani a napi élményeidet az utólag rájuk rakódott kiegészítésektől, de abban már egyáltalán ne légy biztos, hogy mindennapi élményeid azonosak lehetnek veled, azzal, ami egyébként elfojtottan, vagy a kísértés erejéig vagy. Szárnyalj, lebegj, lohadj, vessz el, támadj fel, válts meg! Szabadságmegkisértés! A szabadság eléggé megfakult témája az irodalomnak. Régebbi emlékeink róla a romantika, a legfrissebbek, vagy mondjuk igy, napjainkhoz kötődő élményeink pedig a történelem homályába vesznek. Mindenképpen dohos, pókhálós, gyanús az egész. Grendel sem akar rehabilitálni, megsejtette, bárhogy is tenné, patetikusan sülne el az. „Az irodalomból csak az irodalomba vezethet út. A tükörben nem a valóság van, hanem csupán az irodalom. Ha összetöröm a tükröt, nincs mögötte semmi." — mondja. Témája mégis a szabadság és igazság kérdése lett, csak így, szüntelenül, következetesen az irodalmon belül maradva. A szabadság irodalmasitása. Vagy az irodalom szabaddá tétele — jól hangzik! Teljesen mindegy, hogy az irodalomból azután vezet-e út a valóságba. Az irodalom valósága, valóságunk egy valósága, amilyen még a képzelet, álom, az irreális, a gondolati, az idea, az ideális stb. Mindezek természetesen a novelláknak is szerves elemei, mint ahogy az a bizonyos valóság is, a natúr-valóság, a novellák vérbö realizmusán keresztül. Realitás az irrealitással, álom a valósággal, irodalom a valósággal, igazság a hazugsággal, a hazudozás az igazmondással, realizmus a modem próbatörekvésekkel ütköződnek, hogy bizonyíttassék „irodalmi" és emberi határtalanságunk. (Madách, 1987) Tóth Károly Köngi?c$polcan^ra Kedves Olvasók! Sokáig töprengtünk, mit ajánljunk karácsonyi könyvespolcukra, mígnem — az idei Madách kiadványokat sorba véve — felötlött, hogy az idei esztendő hazai magyar terméséből a kimagaslónak minősíthető vers-, próza-, illetve tanulmánykötetet mutatjuk be. Szerény, de annál értékesebb ajándékként.
