Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-19 / 51-52. szám
A MILAN RÚFUS Eszmélkedés (azoknak, akiket szeretek) — részlet — Jöttünk (micsoda vaksötétből, micsoda térségekből) megszólalni s elcsendesedni a szigorú amfora előtt. Életet élni jöttünk a földre, napvilágra. Pályák találkozása képletet mutat: oly egyszerű egy-parabolába kötnünk emberszabású vándorutakat, két más-más magányé utat. S hogy a gyümölcs, mit fájdalom érlel árva magánnyá belénk. végül is múltba hull. mint csendbe a bölcs vándorok, ha fátylát hullatja az este, és álom és ajak egybeforr múlhatatlanul. Szál rózsa van a kezemben, töredéke ennek az ünnepségnek, ereimben eleven hit. torkomban maréknyi szó. Fonódik énekem, mint rokkán a fonál, a pillanatról, amikor minden élő örömmel vallja: élni jó. Mert ránk talál a pillanat, s a jó szándékúakra: hogy bölcs legyen az élet. azért küzdenek. És tudom, mint a jók asztalán a kenyér, végezetig megmarad, ami zord pusztaság s magány fölé. emberszívek közé ver hidakat, a mindennapi kenyerünket megáldó Szeretet. Ha felkísért szavamban a vég. s mielőtt elzilálná, mondatomra rontván, énekbe kezdek én, egy utolsóba még, az emberről hogy szólalna a zsoltár. Dudás Kálmán fordítása JURIJ LEVITANSZKIJ A kezdet előtt Nemrégi ez a kalendárium — s lám, róla az utolsó lap is elszáll. Az asztalon a régi piedesztál, új ura lesz, új kalendárium. Még természetét nem ismeri népe. Ki tudja, mit ígér a trónralépte. Alattvalói még nem sejthetik: békés aranykorszak következik, vagy néznek üszkös esztendők elébe. Uram királyom, kalendárium! Te három és félszáz meg valahány nap, te csomó összepréselt halovány lap, reménység és öröm és fájdalom ünnepére belépőjegy-halom, igazolvány, amelynek birtokában beléphetünk az új év csarnokába, ahol a napok kelte-szállta már jelölve van, és pontosan kimérve ennek érkezte. annak visszatérte oda, hol nem a naptár a király, és nincs december és nincs január, s csak egy idő van. nem száll év az évre. Uram királyom, kalendárium! Akármi jön. hálával fogadom minden lapod, ingyen kapott napom, legyen az ünnepnap vagy szürke péntek, abból, amit biztos kézzel kimértek s pártatlanul kifizetnek nekem. Legelső lapodat úgy hajtsam át. mint ki szikláról félelem télén a zajló semmibe veti magát. Rab Zsuzsa fordítása is egy jó darabig. De aztán beleuntak, és elmentek. — Mikor? — Vagy három-négy hónappal ezelőtt — válaszolták. Hosszú füttyszó hangzott, indult a vonat. Fel a fejjel hát, megyünk. Nekifeszült maradék erejével a gyors, bizony nem a hajdani béklyótlan vágtatás volt ez már. A silány szén talán? A másféle levegő? A hideg ? A fáradt mozdonyvezető ? S a messzeség, mögöttünk akár egy szakadék, ha belenéz, szédül az ember. A negyedik állomáson, tudtam, ott kell lennie anyámnak. De hogy megállt a vonat, üres volt a peron. És havazott. Kihajoltam, sokáig nézelődtem, s már éppen csalódottan be akartam csukni az ablakot, amikor végre megláttam: a váróteremben egy pádon kucorgott, nagy kendőbe burkolózva bóbiskolt. Milyen pici lett, irgalmas ég! Leugrottam a vonatról, futottam megölelni. Hogy magamhoz szorítottam, éreztem, szinte semmi súlya, egy kis halom törékeny csont csupán. Éreztem, hogy didereg. — Régen vársz, mondd? — Nem, nem, fiam — és boldogan mosolygott —, négy éve sincs még. Nem nézett rám, ahogy mondta, a padlóra meredt, mintha keresne valamit. — Mit keresel, mama? — Semmit... De hát a poggyászod ? Kinn hagytad a peronon? — A vonaton van — mondtam. — A vonaton? — s vigasztalan fájdalom fátyolozta homlokát. — Nem raktad még le? — De hisz én ... — Nem tudtam, hogy mondjam meg neki. — Azt akarod mondani, hogy máris indulsz tovább? Hogy egy napig sem maradsz? Elhallgatott csüggedten, s csak nézett. Felsóhajtottam. — Jól van. Hadd menjen hát a vonat. Szaladok a pogygyászomért. Határoztam. Itt maradok veled. Hiszen négy esztendeig vártál. Szavaimra ismét megváltozott anyám arca. Visszatért rá az öröm és a mosoly, de mosolya nem sugárzott már úgy, mint előbb. — Nem, nem, ne menj a poggyászért, rosszul fejeztem ki magam — könyörgött. — Csak úgy mondtam, tudod. Hiszen megértelek. Nem maradhatsz ebben a nyomorúságos fészekben. Miattam nem érdemes. Egy órát se veszíts miattam. Sokkal jobb, ha mindjárt továbbindulsz. Mindenképpen. Kötelességed ... Csak arra az egyre vágytam, hogy viszontlássalak. Viszontláttalak, most már boldog vagyok ... — Hordár, hordár — kiáltottam. Tüstént előbukkant egy hordár. — Három bőröndöt kell levenni. — Dehogyis — erősködött anyám. Sohase lesz többé ilyen alkalom. Fiatal vagy, a magad útját kell járnod. Szállj be hamar. No menj, menj — és mosolyt kényszerített az arcára, és erőtlenül a vonat felé tuszkolt. — Jaj Istenem, siess, már csukják befelé az ajtókat. Nem is tudom, hogyan, ott voltam, önzőn, a fülkében, kihajoltam a nyitott ablakon, és utolsó üdvözletét intettem. Ahogy távolodott a vonat, még kisebbre zsugorodott; csüggedt, mozdulatlan alakocska a kihalt peronon a hóesésben. Aztán egy arc nélküli fekete pont, parányi hangya a mindenség sivatagában. És elnyelte a semmi. Ég áldjon. Év évre halmozódik, egyre növekszik a késés, s mi megint úton vagyunk. De hova? Leszáll az este, fagyosak a kocsik, alig maradt itt már valaki. Itt-ott, sötét fülkék sarkában sápadt, merev arcú ismeretlenek, fáznak, de nem mondják. Hova? Milyen messze van az utolsó állomás? Nem érünk oda sohasem? Megérte hát elhagyni ily sietősen a kedves helyeket, szeretteinket? Hol van, hol is van a cigarettám? Aha, a kabátzsebemben. Persze, visszafordulni nem lehet. Gyerünk hát, mozdonyvezető! Hogy hívnak, milyen a képed? Nem ismerlek, sohasem láttalak. Jaj, ha nem segítesz. Tarts ki, jó mozdonyvezető, vesd a tűzre a maradék szenet, hadd száguldjon ez a csikorgó rozoga alkotmány, hajszold nyaktörő rohanásba, egy kicsit hasonlítson legalább hajdani mozdonyunkra. Emlékszel? Vaktában neki az éjnek! De ne lankadj, az Istenért, el ne nyomjon az álom. Holnap megérkezünk talán. LATOR LÁSZLÓ fordítása
