Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-19 / 51-52. szám
DINO BUZZATI — Az a vonatod? — Az. Félelmetes volt a mozdony a füstös ető alatt, akár egy megvadult, vad nehetnékében toporzékoló bika. — Ezzel a vonattal mégy? — kérdezők. Csakugyan rémület fogta el az smbert, olyan iszonyú volt a nyílásokon ü'polva kitörő gőz nyomása. — Ezzel — feleltem. — És hova? Megmondtam. Sosem ejtettem ki ezt nevet, még a barátaim előtt sem, ralami szégyenkezés mindig visszatarott. A nagy nevet, a legnagyobbat, a :sodálatos rendeltetési helyet. Nincs látorságom ideírni. Ki így nézett rám, ki úgy; ki haragosan, hogy mit tolakszom, ki gúnnyal, jrültségemért, ki meg ábrándjaim kelette szánalommal. Valaki nevetett. Egy igrással a kocsiban voltam. Kinyitottam így ablakot, baráti arcokat kerestem a ömegben. Senki. Indulj hát, vonat, egy percet se veszítsünk, rohanj, vágtass. Ne fukarkodj szénnel, mozdonyvezető, tüzeld a leriatánt. Kapkodva felzihált a mozdony, negrándult a szerelvény, megmozdulak a peron oszlopai, lassan, egyenként ilcsúsztak mögöttem. Aztán házak izemek gáztartályok tetők házak házak lyárkémények kapuk házak fák kertek lázak dram-dram-dram-dram a rétek a nézők a tágas egen vándorló fellegek! Byerünk, mozdonyvezető, teljes gőzzel élőre. Istenem, hogy rohanunk! Ha így melyünk, gondoltam, nem sok időbe telik, s elérjük az első, aztán a második, a íarmadik, a negyedik, aztán az ötödik, íz utolsó állomást, és akkor győztünk, (edvtelve néztem az ablakon át a vilanydrótokat, ahogy ereszkednek, íreszkednek, aztán meghőkölnek, megint felszaladnak, fel, a következő pózta felé. És egyre gyorsul az ütem. letten ültek velem szemben a vörös lársony pamlagon, az arcukra volt írva, togy ismerik a vonatok minden csínát-binját, minduntalan az órájukra pilantottak, és morogva ingatták a fejűét. Aggályos természetű ember vagyok isszeszedtem hát minden bátorságonat, és megkérdeztem: — Engedelmet, uraim, miért rázzák a éjükét? — Azért rázzuk — felelte az idősebek —, mert ez az átkozott vonat nem így megy, ahogy kellene. Ha így folytata, iszonyú késéssel érkezünk. Egy szót se szóltam, de magamban ízt gondoltam: „Az emberek mindig ílégedetlenkednek. Ez a vonat éppenhogy bámulatra méltó, csupa erő és igyekezet, mint egy tigris, ez a vonat úgy száguld, ahogy talán vonat soha még, s lám, mégis panaszkodnak, az örök utasok." Közben, kétfelől csodás iramodással futottak a mezők, s a messzeség hátunk mögött óriásira nőtt. És csakugyan, az első állomás hamarabb felbukkant, mintsem vártam volna. Megnéztem az órát. Pontosan a menetrend szerint érkeztünk. Itt Moffin mérnökkel kellett találkoznom, nagyon fontos ügyben. Futvást szálltam le, s ahogy megbeszéltük, az első osztályú étterembe siettem. Moffin csakugyan ott volt, éppen végére ért az ebédnek. Köszöntöttem, leültem, de ő szóba se hozta az ügyünket, az időről beszélt meg más ilyesmiről, mintha rengeteg ideje volna még. Jó tíz perc kellett hozzá (alig hét perc volt csak az indulásig), míg rászánta magát, hogy elővegye a bőrtasakból a szükséges iratcsomót. De észrevette, hogy az órámat nézem. — Talán siet, fiatalember? — kérdezte némi gúnnyal. — Én az igazat megvallva, nem szeretem kutyafuttában intézni a dolgom. — Tökéletesen igaza van, tisztelt mérnök úr — kockáztattam meg —, csakhogy a vonatom nemsokára indul, és... — Ez esetben — mondta, határozott mozdulattal összemarkolva a papírokat —, ez esetben sajnálom, igazán nagyon sajnálom, de majd máskor beszélünk róla, ha majd jobban ráér egy kicsit, kedves uram. — És felállt. — Ne haragudjon — dadogtam —, de nem tehetek róla. Tudja, a vonat... — Sebaj, sebaj — mondta mosolyogva, fensöbbséggel. Épp hogy elértem a vonatomat, amely lassan újra megindult. „No majd máskor — gondoltam. — Az a fontos, hogy le ne maradjak." Száguldottunk a mezőkön át, epileptikusán táncoltak le-fel a telefonhuzalok, roppant rétségek fordultak elém, és ritkultak, egyre ritkultak a házak, mert észak földjein jártunk már, melyek legyezösen tárulnak a magány és a titok felé. Az a két úr nem volt már a vonaton. A fülkémben egy szelíd külsejű lelkész ült, sűrűn köhécselt. És rétek és erdők és lápok és nőtt, dagadt mögöttünk a messzesség, akár a lelkifurdalás. Egyszerre, csak mert nem tudtam mit csinálni, megnéztem az órát, s hirtelen, két köhögés között, ugyanezt tette a lelkész is. És megrázta a fejét. De most nem kérdeztem az okát, jól tudtam az okát sajnos magam is. Fél öt múlt öt perccel, egy negyedórája meg kellett volna már érkeznünk a második állomásra, és még fel sem tűnt a láthatáron. A második állomáson Rosannának kellett volna várnia. Mikor a vonat megérkezett, sokan nyüzsögtek a peronon. De Rosanna nem volt ott. Leugrottam a lépcsőről, átvágtam az állomáson, kinéztem a térre. És akkor a fasor végén, messze, nagyon messze megpillantottam Rosannát, amint egy kicsit meggömyedve távolodik. — Rosanna, Rosanna! — kiáltottam teli torokból. De szerelmem már meszsze járt. Vissza se nézett, meg se fordult. Hogy futhattam volna utána, hogy hagyhattam volna ott a vonatot, mindent? Rosanna eltűnt a fasorban, róla is lemondtam hát, visszaszálltam a gyorsra, s rohantunk tovább az északi síkságokon át, a felé a valami felé, amit az emberek sorsnak neveznek. Végül is mit számít a szerelem? Csak mentünk, sok-sok napon át, a villanydrótok a vágány mellett csak járták idegbajos táncukat, de hova lett a kerekek csattogásának szép heve? Mért ácsorognak kedvükszegetten a fák a láthatárban, miért nem szöknek tova most már, mint a megriasztott nyulak? A harmadik állomáson talán húsz ember ha lehetett. A bizottságot, amelynek ünneplésemre meg kellett volna jelennie, sehol se láttam. Kérdezősködtem a peronon. — Nem láttak véletlenül egy ilyen és ilyen bizottságot — tudakoltam —, férfiakat és nőket, zenekarral, zászlókkal? — De, dehogynem. Itt voltak, vártak SZILVA JÓZSEF tusrajza
