Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-19 / 51-52. szám
/ \ tolsó hóembert... ajaj... már meg se tudom mondani, mikor csináltam. Jocó bólintott, közben belerúgott néhányszor a hóemberbe. — Még nem elég kemény — állapította meg szakszerűen—, jobban meg kéne nyomkodni. Lehajolt, és nagy kezével gyúrni, dagasztani kezdte a havat. — Mit bámultok? — fordult hátra a másik kettő felé, akik már szintén ott strázsáltak. — Guritsatok össze néhány hógombócot. Vagy sose csináltatok még hóembert? A két haver egymásra nézett. Káró füttyentett egyet csodálkozva. Füles végigszántott hajkoronáján, ami nála a tanácstalanság jele volt, aztán mentek és görgetni kezdték a havat. gy óra múlva már olyan hóember magasodott a tér közepén, akár egy hirdetöoszlop. Az orrának egy fadarabot faragott ki Káró, a szemének meg két kavicsot tettek. Füles a hóember hóna alá nyomta az üres borosüveget is. — Valami tökfedő kéne az öregnek — mustrálgatta Jocó —, Füles, eriggy, keress valamit. Takács Gábor levette a kalapját. — Tegyük fel ezt. — Na ne marhuljon — nézett rá Jocó. — Akkor maga mit visel ? — Van még otthon egy másik, amit eddig csak ünnepi alkalomkor hordtam. De már úgyis be akartam fogni. Az új kabátomhoz talán jobban is illik majd. És ráigazította a kalapot a hóember fejére. Aztán nevettek, mert a hóemberen igazán jól mutatott. Tekintélyesen komorrá vált benne, mint egy gondoktól gyötört vállalati igazgató. — A kis srácok holnap ... — lelkesedett Takács Gábor—, a kis srácok nem hisznek majd a szemüknek... azt hiszik, a hóember a hegyekből jött, hogy játsszon velük egy darabig ... pedig a hóember nem a hegyekből jött... nem a hegyekből... hanem sokkal távolabbról ... csak én tudom, hogy honnan ... Levette a szemüvegét, és megtörölte a zsebkendőjével. Nézték mind a hárman. És akkor megszólalt Jocó: — Hány óra van most? Meg tudná mondani ? — Hogyne. Nagyon szívesen — tette fel a szemüvegét Takács Gábor, majd körülményesen elővette a zsebórát. Felkattintotta a tetejét. — Negyed tizenegy — mutatta körbe. — Tessék, győződjenek meg róla önök is. — Nem szükséges — dörmögte Jocó —, magának, fater, ... elhisszük. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Karácsony Ezüst esőbe száll le a karácsony, a kályha zúg. a hóesés sűrű; a lámpafény aránylik a kalácson, a kocka pörg. gőzöl a tejsürű. Kik messze voltak, most mind összejönnek a percet édes szóval ütni el, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles. kék jégkörmivel. Fenyőszagú a lég és a sarokba ezüst tükörből bókol a rakott fa. a jó barát boros korsóihoz von. És zsong az ének áhítatba zöngve . .. Csak a havas pusztán, a néma csöndbe sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. • * # DSIDA JENŐ Menni kellene házról házra Nem így kellene hűvös, árnyas szobából, kényelmes íróasztal mellől szólani hozzátok, jól tudom. Menni kellene házról házra, városról városra, mint egy izzadt, fáradt, fanatikus csavargó. Csak két égő szememet, szakadozott ruhámat, porlepett bocskoromat hívni bizonyságul a szeretet nagy' igazsága mellé. És rekedt hangon, félig sírva, kiabálni minden ablak alatt: Szakadt lelket foltozni, foltozni! tört szíveket drótozni, drótozni! RADNÓTI MIKLÓS Téli vers Béke legyen most mindenkivel: jámbor öregek járnak az első hó sarában és meghalnak mire megjön a hajnal. Hó, hó! fekete szemekben sötéten fénylik az ég, rossz bánat sír a lámpák alól és száll elárvult terhes asszonyok foganó átka, holdas pocsolyákból a férfi felé. Tél, tél! fél most a gyerek s fél az üvegesházban markos marokkal nevelt gyönge virág; az anyák gondja kiköltözött az ereszekre és sipog, sipog; leesett már az első hó irgalom és béke, béke legyen már mindenkivel. /
