Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-19 / 51-52. szám
„Az együttélés időszakában alakul ki a kölcsönös elkötelezettség, mikor a házaspár összeilleszti a két különböző családból hozott szerepeket.. Eddig csak a saját családuk szokásai adták az alapot ahhoz, hogy „hogyan viselkedik egy férj, egy feleség". Ebből a szempontböl nagyon fontos, hogy a fiatalok külön kezdjék életüket. S ha csak érzelmileg, intellektuálisan kitapasztalják egymást, akkor gondoljanak gyerekre." föl sehova, végül elmentem a hajógyárba. Hegesztettem, a hajók fenekén lyukakban mászkáltam, szóval az érettségi fölösleges volt. Végül fölvettek könyvelőnek, de mivel nem volt már keretük, más rezsibe raktak, így magasabb lett a fizetésem, ezerhatot is megkaptam havonta tisztán. Őszi: Mikor összeházasodtunk, fölmentünk Bratislavába, kerestünk egy albérletet, mert kollégiumot nem kaptunk. Az mindjárt ötszáz volt, a stipim rá is ment. — Éva, te hol találtál munkát? Éva: Hát az aztán egy jó cirkusz volt! Négy hónap után — protekcióval — süketnémákhoz vettek föl mosogatni a konyhára; harminckilós dézsákat cipelgettem. De azért megmutattam, hogy legény vagyok a talpamon! Hiába mentünk bárhova, böngésztük a hirdetéseket, az én szakommal csak férfiak kellettek. A nemzeti bizottságon egy pasas például azt mondta: Minek jövök ide? Menjek haza dolgozni! Segédmunkásnak érettségivel meg nem akartak alkalmazni, de aztán — protekcióval — sikerült. — Miért házasodtatok össze? Éva: Öt évet kellett volna várnom, míg Őszi befejezi a sulit. Biztosan szétment volna a kapcsolatunk, nyolcvan kilométerre laktunk egymástól. Hétvégén Őszi mást se csinált, csak utazgatott. Ez Így nem mehetett tovább, tanulni is kellett neki. Elég sokáig jártunk együtt. Állandó lakhelyre az Osziékhoz jelentkeztünk be, mivel hétvégére az albérletben nem maradhattunk. Csak már akkor az Őszi nővére férjhez ment, szóval heten laktunk ebben a két és fél szobás lakásban. — Mennyi jövedelmetek volt? Éva: Amit az esküvőre kaptunk, hét-nyolcezret, azt a munkanélküliségem alatt teljesen föléltük. Őszi: Mig meg nem nősültem, a szüleim adtak pénzt. Szombaton megnősültem, hétfőn már nem adtak. Aztán megegyeztünk, hogy a családi pótlékot ideadják. így kapunk ötszázötvenet tőlük havonta. Éva keresett hozzá ezemégyet. Ebből gazdálkodtunk. — A terhességet terveztétek? Éva: Annyit rágtam Őszi fülét, hogy végül aztán ö is akarta. Mikor szüljek, ha nem most? Ha a kedvező anyagi helyzetet akarjuk kivárni, akkor talán csak harminckét évesen gondolnék gyerekre. Szülés után aztán ide jöttünk, Oszíékhoz, a növéréék épp akkor kaptak lakást. Ők elmentek, mi jöttünk! Koszt, kvártély ingyenes. Azóta költözködünk, hol nálunk vagyunk, M.-on, hol itt. Mikor otthon már tovább nem bírom, akkor jövünk ide. Csak éppen idegileg vagyunk ki egy kicsit. — Lakást kértetek? Őszi: Már negyedik éve, hogy benn van a lakáskérvényünk. Először szövetkezetit akartunk, de azt mondták, tíz évet kell várni. Úgy néz ki, legalábbis az ígéret olyan, hogy év végén kapunk. — Mi történik, ha mégsem? Éva: Hónapról hónapra mondják, hogy majd egy hónap múlva, mert csúsznak az építkezéssel. Ha nem sikerül, akkor nagyon kilátástalan lesz a helyzetünk. Két-három évenként építenek állami lakásokat. Az anyagi konfliktusok, az együttélés teljesen felőrlik a kapcsolatunkat. Mi mindent erre építünk. Négy éve vagyunk házasok, és még nem voltunk külön. Rájöttünk, hogy még az albérletben volt a legjobb. A szülőkkel is más lenne a kapcsolatunk, így túl jól ismerjük egymást. Tavaly télen voltam egy szörnyű hullámvölgyben, belegondoltam, hogy huszonhat évesek vagyunk és lényegében semmink sincs, magunkkal sem tudunk mit kezdeni. Sokszor már alig bírom a feszültséget, az anyósnak nem szólok, inkább bemegyek Oszihoz és neki tálalok ki. Ez persze szép lassacskán megeszi a kapcsolatunkat. Nekem az a családi légkör is teljesen idegen, ami nálunk uralkodik; én egy meleg környezetből kerültem ide. Itt meg minden olyan hideg, már magában az is, hogy Őszi magázza a szüleit. — Mennyi pénzetek van? Éva: A szüleim, ha szórványosan is, de folyamatosan segítettek bennünket egy-egy nagyobb összeggel; ők adtak például tévére is pénzt. Aztán fölvettük a kölcsönt, abból vettünk egy szobabútort. Ami spórolt pénzünk volt, az lassacskán elment, bundát vettünk, Oszinak bőrkabátot. Ez legyen, ha már másunk nincs. Őszi: Letelt a két év anyasági, Évának el kell mennie valahova dolgozni, mert ha nem, akkor egy fillért sem fogunk kapni sehonnan. Akkor ugyanis úgy számítanak bennünket, hogy a szüléink tartanak el. Dehát mindkettőnk szülei már öregek, nyugdíjasok. Éva: Van még tíz-tíz ezer koronánk, azt azért adták a szülők, mert nem volt nagy, esküvő. És majd ha lesz lakásunk, a szüleim adnak még harmincezret, bútorra. Őszi: Vehetünk föl még harmincezer kölcsönt is, de csak három év múlva, ha majd megjövök a katonaságtól. Addig nem adnak. „Kiderült, hogy az elengedő család, a szülők jelentősége sokkal nagyobb afiatalok életében, mint eleinte föltételezték." Harmadik pár Andrea lassan harmadik éve, hogy otthon van a kis Andrissal. A férj, Zoltán, mérnök. Mindketten falusiak. — Mivel indultatok? Zoltán: Az van, amit a szülők adtak. Én négy évi fizetésemből annyit tudtam összespórolni, hogy vettem egy sztereórádiót ötezerért meg egy bundát. Andrea szüleivel egyáltalán nem jöttem ki, pedig csak kevés ideig voltunk náluk. A végén már nem is beszéltünk. Az apja természetét végképp nem bírtam. Minél előbb külön akartunk menni, de „blokkot" nem tudtunk szerezni. Az apámék adtak százhatvanezret, Andrea szülei hetvenezret, így vettük kétszázharminc-ezerért ezt a házat. Ezenkívül az én szüleim is folyamatosan segítettek, például a belső pucolást is ök állták, a festetést, ami lehet még plusz ötvenezer. Az autót is ők vették. — Most mennyi a jövedelmetek? Zoltán: A kölcsönöket leszámítva, úgy kettöezerkettő körül kapok. Ebből élünk hárman. Ez azt is jelenti, hogy még a nyugdíjas apámnak is több a bevétele, mint nekem, mert a nyugdíja mellett még éjjeliőrködik. A szülők még most is támogatnak, hússal, kacsával, miegyébbel; gyümölcs, zöldség megterem a kertben, csak így tudunk megélni. „A segítségnyújtás sok esetben inkább kompenzáció, amit a szülők abbéli lelkiismeret-furdalásukban nyújtanak, hogy nem készítették föl eléggé gyerekeiket a házasélet mindennapjaira." Andrea: Az anyám is dugdos néha eztazt, ad kabátra, pulóverre, függönyre. Zoli teljesen igénytelen, csak könyvekre költ. Utazni nem utazunk, színházban ki tudja mikor voltunk ... Az igaz, hogy a gyereket se igen van kire hagyni. — Jobb lett, hogy külön költöztetek? Andrea: Azt el se lehet mondani. Előtte olyan idegesség volt bennem, hogy azonnal robbantam. Most meg nyugodt vagyok. Otthon az apám állandóan ideges légkört teremtett, mi, gyerekek csak menekültünk otthonról. Ezért is mentem minél előbb férjhez. Persze, az is igaz, hogy az anyu meg alájátszott ennek, kiszolgálta az aput. Ha ottmaradunk, már egy idegroncs lennék. — Mennyi kölcsönötök van? Andrea: Harmincezer házassági és még a szakszervezeti. De még így sem vagyunk berendezkedve, csak félig. Zoltán: Én rengeteget dolgozom a házon, hogy valamit megspóroljak. Négy éve. mióta összeházasodtunk, sehol pem voltunk, még nászúton se. De hát telni se nagyon telik rá. Lényegében a szüleim a saját életüket adták oda pénzben, és mégsem követelnek érte semmit. A két kezükkel keresték ezt a pénzt. Én teljesen tisztában vagyok vele, hogy legalább tíz évig kell spórolnom, hogy megvehessek egy szobabútort. Ez persze a napi hangulatot nem befolyásolja, csak hátulról nyomaszt. — Andrea, te nem mész vissza dolgozni? Andrea: Dehogyisnem. De kevés az a hivatalnoki fizetés, ezerkettö. Egy ideig el is öltözködjük, annyira lerongyolódtam. Aztán: Zoli két gyereket akar... A boldog családok mind hasonlítanak egymásra — írja Tolsztoj. Nézegetem a sok ünnepi gyertyát a kivilágított ablakokban. Azt hiszem, Tolsztojnak mégsincs igaza. A boldog családok nem hasonlítanak egymásra. NAGYVENDÉGI ÉVA s4z üfinetiidl Vajda Lászlóné nyugdíjas Egyedül él Kürtön (Ohrady) családi házában. — Hat gyereket neveltem fel, akik közelebbre-távolabbra kerültek a családi fészektől. Már három éve, hogy elvesztettem a férjemet. Mióta egyedül maradtam, sokkal többet jelentenek számomra az ünnepek. Igaz, egy hét sem telik el úgy, hogy valamelyik gyerek vagy unoka ne látogatna meg, de ünnepkor az a szép, hogy mind itt vannak. Ilyenkor nagy a házban a sürgés-forgás, hat gyerek, 14 unoka, 2 dédunoka — és én nagyon büszke vagyok, hogy magam készítem el az ünnepi vacsorát, mert ez az én feladatom, amíg csak bírom. Ünnepnapokon felvidul a ház, de néhány percre el is csitul, mert mikor az asztalhoz ülünk, üres marad egy szék. Ezek a fájdalom percei. Mindannyiunknak hiányzik az apa, s ez a hiányérzet uralkodik az ünnepi vacsora fölött. A fájdalmas perceket a kalácsszelés töri meg, ami igazán ünnepi pillanat. Karácsony előestéjén nagyon sokat gondolok a szomszédomra, aki jó 15 évig mindig nálunk töltötte ezt az estét. Egyedül élt, és legalább ezen az estén akartam, hogy érezze — valahova tartozik ő is. Már öregotthonban lakik, de nekem hiányzik. Ami fontos, hogy nem érzem magamat magányosnak és elhagyatottnak, mert jó gyerekeket neveltem föl, ök nem engedik, hogy ezt érezzem. (kubik) (növi)
