Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-01 / 49. szám
HANS J. STEIN BÚCSÚ DECEMBERBEN Tengerkékszín kosztümjében nagyon jól nézett ki. Mellette a padlón az utazótáskája ; a bőröndöket már elvitette. — Szóval most elmegyek... ^ mondta. A fotel szélén ült, és nézett kifelé, a teraszon át a kertre és a bokros-fás folyópartra. — Szép volt, de már vége.., Igen, eleinte szép volt, de aztán ... Halkan, elfogódottan felnevetett, és cigarettára gyújtott. — Mindig azt hittem, hogy az embernek nagyon nagy fájdalmat okoz az ilyesmi... És végül alig veszi észre a fájdalmat... Egy napon csak megtudja, hogy igen, most vége... És aztán vagy elválik, vagy pokollá teszi a másik életét... Elhallgatott, és várakozóan nézett ram. Nem volt mit mondanom. Szerettük egymást, megházasodtunk, aztán jöttek a civódások, a könnyek és az idegen szenvedélyek... Közben elmúlt a nyár, és minden elromlott, és most már csak valami csöndes, csaknem barátságos gyűlölet maradt, és végül — elválunk... És mindez márciustól decemberig tartott, és mégis egy egész élet volt. Lehetne másképpen is, de nem lesz másként, és nem is nagyon fáradozunk, hogy másképpen legyen. Nincs miről beszélni. Pohár bort öntöttem magamnak, jó nehéz portugál bort: „lacrimae Christi"-t, Tinának is felajánlottam, de visszautasította. Ittam, cigarettára gyújtottam, ismét ittam és ismét töltöttem. — Igyál csak — mondta. — Soha nem sajnáltam tőled, de most már ez is a te dolgod. Bizonyára segít... — Egyáltalán nem segít... — válaszoltam. — De jó bor, és ízlik, és ha egy üveg kiürül, elmegyek Raulhoz, és még egy üveggel megiszom, és kártyázunk, és sültet eszünk, és aztán lefekszem! — Nagyszerű! — mondta Tina —, és ez lesz a minden esti programod ? — Ez az én dolgom. — Persze — mondta —, természetesen, a te dolgod. De olyan oktalan, olyan szörnyen oktalan ... Elfordult. Megittam a második pohárral is. Tina újra megszólalt: — Most elmegyek... Odakinn finom, kövér pelyhekben hullani kezdett a hó. Oda a nyár, az ősz, a folyón nem látszottak most kicsi csónakok, csak sirályok a víz fölött. Láttam az elvadult kertet, amit kezdett belepni az első hó, eszembe jutottak a szeptemberi hulló csillagok... és láttam a tűztövisbokrokat a folyópartra vezető keskeny ösvény szélén, és láttam a teraszon a szalmavirágcsokrot... Láttam mindezt, és tudtam, hogy nem lesz többé az, ami volt, és hirtelen olyan érzés fogott el, ami közel volt a kétségbeeséshez. A kis íróasztali óra megszólalt halk, finom kondulásokkal. Miért süllyedt el minden, ami jó és szép volt? Minden zene elhallgatott, az aranygömbök széttörtek. A folyó szürkén és jegesen folydogált. Hullott a hó, lassan és egyenletesen. Tina felállt. — Itt az ideje — mondta, és felvette a táskáját. Hirtelen az az esztelen kívánságom támadt, hogy jó lenne, ha maradna. De gépiesen utánamondtam: — Itt az ideje ... Kimentünk a teraszra. — Havazik — mondtam. — Bizonyára nem akarod, mégis talán ... — Nem, nem! — vágott szavamba. — Nem lenne jó ... — tétovázott egy pillanatig, aztán hozzátette: — Nem tudnánk tovább viselni... — mondta, és kezet nyújtott. — Látnunk kell, hogy mindketten egyedül maradunk. Minden jót! Azt mondtam: „viszontlátásra", és a hangom olyan volt, mint a repedt pohár hangja. Tina elindult, ki a hóesésbe, nagyon egyenesen, át a havazáson, a pályaudvarra vezető úton. Én álltam, és néztem utána. — „Most..." — gondoltam. „Most még egyszer visszafordul... egész biztos, még egyetlenegyszer..." De Tina ment tovább, nem nézett vissza, és én meredtem utána, amíg teljesen el nem tűnt. Nem, ez az év nagyon rossz volt! Elment Tina ... eladtuk az öreg kocsinkat... Oszkár kutyánk elpusztult... Megfordultam, bementem a házba. Gondosan bezártam az ajtókat, aztán leültem, hosszan meredtem ki az estébe, amely teljesen betelt a finom és nyugodt hóeséssel. Amikor a telefon megcsörrent, egy ideig hagytam, csak sokára emeltem fel a hallgatót. — Természetesen ... van időm ... több mint elég! Egy kis vidám, szerelmes történet? Kérem, mi sem könnyebb ennél! Holnap délben viszem a kéziratot. Egész biztos! Kattant a készülékben, letettem a hallgatót, és elövettem az írógépet. Befűztem az első papírlapot. Mi sem egyszerűbb, mint egy kis vidám szerelmi történetet kitalálni. Különösen, ha az embernek — mint az én esetemben — a honorárium azért is sürgős, hogy kifizethessem a válóperem költségeit... * ANTALFY ISTVÁN fordítása GÁL SÁNDOR versei mivegre felködlik a szemhatáron túli homályból homály nyílik elvész a mozdulat elvész az értelem rezzenése mivégre hát az életünk didergiink verstelenül vére-vett délelőtt uralkodik egy hegyeden ceruza-Cézár mily lebilincselő provincia-szürkület didergünk verstelenül hegye-törött ceruza mezítelen alattvalói lehajolva e csiszolt asztallap magánya fölé remélhet-e még a szem s a kéz meghajolva a nedves föld s a levágott sarjúszéna illatkeveréke egv-két szó bólintás nincs üzenet a történelem betemetett árkai felett ahogy a szél a falombot idehajlított a tehetetlenség KOPÓCS TIBOR rajza (Hrapka Tibor reprodukciója) mindig szárnyatlan erdő vak varjúcskák mennyi az út? egy-két lépés? leginkább sárban latyakban végül sem háborúban sem békében mindig valaminek a szegélyén nyelvnek hazának temetőnek
