Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-24 / 48. szám

— Mi van veled? — kérdezte nyugtalanul a férfi.

— Tégy meg nekem egy csekélységet — Nágya hirtelen a férje széke mellé térdeit, és óriási, riadt szemekkel nézett a férfira. — Küldd el ezt az Igor Antonovicsot isten hírével, írd alá azt a rendelkezést. Hülye vagyok, a te szerencsétlen, idióta feleséged vagyok, de megéreztem. Ha aláírod, én ... én szülök neked egy fiút. Megéreztem ...

— Nagyusa, drágám! — felemelte az aszszonyt, és magához szorította. — A gyerekre, a gyerekre vonatkozólag van valami jel ? Vagy csak úgy ...

— Igen, igen — Nágya nekikeseredve hazudott, s ezért szinte kiáltva mondta az „igen"-t, mintha minél előbb meg akarna szabadulni tőle. — És én megéreztem, érted? Már nem vagyok olyan fiatal, és ez lesz az első szülésem, az első feleséged pedig szülésbe halt bele, és én megéreztem.

— Nagyusa! — a férfi boldogan nevetett, és csókolta asszonyát. — Te, te kis csodalényem, istennőm...

— Nem! — Nágya a férje szájára tapasztotta a tenyerét. — Ne nevezz így! Soha, soha, hallod ? Ez ... rossz jel.

— Mi van veled, kedvesem? Nyugodj meg...

— Kérlek, nagyon kérlek — mormolta az asszony mintegy önkívületben és könnyektől fuldokolva, s közben a férfi kezét csókolgatta. — írd alá a rendelkezést, ird alá. Én soha semmit nem kértem, de most...

— Hagyd abba ezt a butaságot! — a férfi elrántotta a kezét, Nágya pedig lassan a padlóra ereszkedett. — Ez ... Ez az egész olyan különös. Igen, különös! A termelési kérdéseket nem a konyhában szokták eldönteni, könnyek közepette, kontármunkát protezsálni pedig, már megbocsáss, de erkölcstelen dolog. Igenis, erkölcstelen! És ezt a beszélgetést egyszer s mindenkorra fejezzük be. Azonkívül pedig — és itt gyanakvóan az asszonyra nézett, aki összehúzta magát, és szerencsétlenül nézett ki —, azt hiszem, cigarettáztál?

Nágya hirtelen csuklani kezdett. A szék mellett ült a padlón, szipogott és csuklott. Szergej Alekszejevics felemelte és megcsókolta.

—■ Megfagytál, kedvesem, bújj be az ágyba. Adok egy teát, és felmelegszel.

— Szerjozsa! Szerjozsa! — A férje zakójának hajtókájába kapaszkodott, és elkeseredetten megrázta a férfit. — Elveszítelek, elveszítetek, hallod?

— Ez mind az idegektől van — mosolygott Szergej Alekszejevics. — Feküdj le. takarózz be minél melegebben, adok egy pár csepp valeriánát.

Lefektette Nágyát, bevétette vele a valeriánát, adott neki egy forró teát. Gondoskodó volt, gyöngéd és figyelmes, Nágya pedig úgy fogadta az egészet, mintha ez már egyszer megtörtént volna: az ő könnyei és elkeseredése, a férfi kedves vigasztalása, de ami a legfontosabb, a teljes kilátástalanság érzése is. Felmelegedett, abbahagyta a csuklást és szipogást, ám ez nem megnyugvás volt, hanem fáradt közöny, szinte már dermedtség. Nem jutott el a tudatáig, mit kérdez a férje, úgy válaszolt, hogy nem hallotta a saját hangját, és már semmire sem gondolt.

ergej Alekszejevics elment a gyárba, s akkor, ahogy az lenni szokott, a szobájából kiröppent Lenka. Járt a szája, nyelte a forró kávét, táncolt a türelmetlenségtől. Nágya neki is úgy válaszolt, hogy nem tudta, mit is kérdezett Lenka, és hogy ő helyesen válaszol-e. Azután Lanka elrohant órára. Nágya elaludt, és a telefon éles csengésére ébredt fel. Valamiért azt hitte, hogy Goga telefonál, és már azt is végiggondolta, mit

mond majd a férfi: „Na, mi van, Nagyezsda, jól rászedtelek? Ne haragudj a hülye tréfáért..." — s a takaró alól egyenesen a telefonhoz ugrott.

— Nagyezsda Vasziljevna? Itt Vera beszél. Ideje lenne megmosni az ablakokat. Elmenjek ma?

— Igen, igen, természetesen — mondja Nágya, nem tudván, miféle Vera beszél, és miféle ablakokról van szó. — Jöjjön csak. Itthon vagyok.

Sok-sok év óta először, de talán egész életében először, semmihez sem volt kedve. Se mosakodni, se az ágyneműt elrakni, se reggelizni, de még felöltözni se. Hálóingre felkapott pongyolában ült a telefon mellett, és egyik cigarettát a másik után szívta. S csak akkor tért magához, amikor az óra a nagyszobában tizet ütött. Felvette a kagylót.

és tárcsázott: „Istenem, talán még nem ment el, talán még nem ment el..."

— Halló.

— Goga, kedves, ne tégy tönkre — mondta gyorsan, a szive pedig olyan vadul vert, hogy minden szó után levegőért kapkodott.

— Csak most kezdek élni, érted? Eddig nem éltem, csak megjátszottam, hogy élek, most pedig élek. Élek és önmagam lettem. Szeretek, és gyereket akarok szülni neki, ne tégy tönkre, Goga.

— Ezek szerint nem beszéltél a férjeddel ?

— sóhajtott fel Igor Antonovics. — Sajnálom, Nagyezsda, de én is élek. Én is más ember lettem, normális szakember, és feltétlenül gondolnom kell a saját kollektívámra. C'est la vie ... Vagy a te családi idilled, vagy a társadalom java, harmadik lehetőség nincs.

— Goga!... — Teljes erejéből kiáltotta, de a kagylóból már csak szaggatott búgás felelt. Nágya megszakította a vonalat, de nyomban lázasan tárcsázott is („Istenem, ments meg, Istenem, ments meg ..A másik oldalon senki sem vette fel a kagylót, de Nagyezsda csak fogta, fogta a magáét, és még mindig reménykedett valamiben. Aztán a készülék mellé tette, és ismét rágyújtott, a kagyló pedig egyhangúan búgott. A nagyszobában ketyegett az óra, a kagyló búgott, füstölt a cigaretta, és az idő mintha nem is létezett volna. Mintha megállt volna, s csak akkor indult meg újra, amikor Vera becsengetett. Az idős, magányos asszony, aki azzal egészítette ki a keresetét, hogy hetente kitakarította az igazgató lakását, meg ősszel és tavasszal, az ablaktisztitási hajrá idején. Vera zavartan nézte a cigarettát, a rendetlen lakást és a rendetlen háziasszonyt, de tárgyszerűen csak ennyit mondott:

— A nagyszobában kezdem, Nagyezsda Vasziljevna.

Nágya szó nélkül bólintott. Ma elmaradt a szokásos meghívás, hogy először igyanak egy csésze kávét, beszélgessenek egy kicsit; Vera magára vette a munkaköpenyét, fogta a lavór vizet, a rongyot, a papirt, tisztítószert, és kissé nyugtalanul tekingetve a búgó telefonkagyló felé, a nagyszobába ment. Gyakorlottan kicsavarozta az ablakszámyakat, és kitárta az ablakot — szerencsére, ahhoz képest, hogy októberben jártak, napsütéses és meleg idő volt —. és igyekezett mindent a lehető leghalkabban csinálni, mintha nagybeteg volna a lakásban. Az óra ismét ütött, de a háziasszony nem változtatott a tartásán, és a telefonkagyló is egyre búgott.

— Hogy milyen szép nap van ma, igazán csodálatos! — kiáltotta Vera. mert nem bírta tovább a némaságot. — Hallja, Nagyezsda Vasziljevna? Azt mondom, hogy szép napunk van. Nemhiába mondják, hogy visszatért a vénasszonyok nyara.

— Igen. igen — válaszolta gépiesen Nágya ; rá akart gyújtani, de elfogyott a gyufája, és hiába tapogatta a pongyolája zsebeit. — Nagyszerű nap van. Nagyszerű.

SZILVA JÓZSEF rajza