Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-24 / 48. szám
Zagyi József főhadnagy: Valamit tenni kéne! szeti ismeretek szerint semmi sem tartja olyan jól a meleget, mint a vályog.) Egymás szájában vannak! Minden lakással közelebb kerülünk a nagybetűs környezethez. Nincsen már Sereg (putri), ez van helyette! Az anyák mindig mosnak, a gyerekek mégis mocskosak. Aztán van, ahol nem is mosnak. Az ember a börtönben, az aszszony a gyerekekkel. Néggyel-öttel. (Közben beadja a válókeresetet.) Az asszony a börtönben, az ember a gyerekekkel. (Méltányossági kérelme a bíróságon.) Könyökig kotrunk a sárban. A cigánykákat az anyjuk ronggyá veri, mert nem lopnak vagy hazudnak. A gyerekek is viszszaütnek. Mulatságok: a kézben bicska, ökörlánc. Jövedelmek: 1 240, 200, 1 400, 1 800 stb. korona. Ital az éhség ellen, ital a feledésre. Zaj, kiabálás, zaj! A férjek' ütik-verik asszonyaikat, de azok sem maradnak adósok. Kövér, jól fejlett poloskák a sarokban. Tetves fejek. A kocsmában rokkantnyugdíjasok. Részegek, kókadtak, jól fésültek, rosszul fésültek. Idegbajos, révült szemű gyerekek az ágyakon. Tíz év múlva háromszor enynyien lesznek. Azelőtt volt a vajda, most mindenki a maga vajdája. Vannak itt alkoholisták. Vannak itt absztinensek. Vannak itt jó anyák, vannak rosszleányok. Alulképzett gyerekek. Második osztályos viselösök. Mindenfélék. Munkakerülők. Kisnyugdíjas gyerekecskék. Huszonhárom éves ötgyerekes anyák. Gyönyörű cigányasszonyok! Volt vályogvetők. Lóvári cigányok. Akinek tapasztalatai megengedik, hogy az embereket jónak, az emberarcot szépnek, a színeket finomnak, a formákat valósághűnek lássa, az itt elveszik! Vannak persze tisztes, kuporgató szegénységek. Ök a „parasztok" elhagyott házait veszik meg, elég drágán. Jobb életbe készülnek. Megfelelni! Az ágyakon kínosan rendezett csipkék, tubarózsák. A tető mégis beázik! Szárítókötelek úton-útfélen. Az újságárus néni odaint. — Csináljon valamit! — mondja. — Menjen az elnökhöz. Kérdezze meg öt! Kétemeletes, hatalmas téglaház visszafelé, az oláh cigányoké. Azt mondják, a fák hiise alól nézték, hogy építik. Benn állítólag videorecorder, a Svédországba elszármazott rokon ajándéka. — Azelőtt szenvedtünk, most dúskálhatunk — mondja a Pesti, a szintén rokon. — Pénzzel ma mindent el lehet intézni. Vonul a család a vendéglőbe. A fiatalabbak is rokkantnyugdíjasok. „Mindent el lehet intézni" — mondja a Pesti. VyvaSfák Stefan: Konkrétumokra van szükség! Cibuia Terézia ifjúkorában vályogot vetett Szemben, az egymásra tapasztott házak udvarán egymást tépik a csirkék. Először a fejet kezdik ki, aztán a törzset. Megeszik egymást. — Biztosan kevés a vitaminjuk — mondja a gazdaasszony. — Menjen az elnökhöz — biztat az újságárus néni. hogy etesse és nevelje ezeket az elemeket! Kicsit durván fogalmazok, de hát nincs nekem szociális gondozónőm, aki csak ezekkel az ügyekkel foglalkozna! Mindent megtettünk eddig, úgy érzem, ami a hatáskörünkben állt. De csak azt, ami a módunkban állt, és amit a rendeletek és szabályzók lehetővé tettek. Csakhogy ez nem elég! Az igazságnak egyszer napvilágra kell kerülni. Ülésezünk, tanácskozunk és a gondokat rendszeresen jelezzük az illetékeseknek, mégsem történik semmi. A visszajelzések csak általánosságokban fogalmaznak. Pedig nekünk konkrét rendeletekre volna szükségünk, a megoldási lehetőségek konkrét lebontására. — Azt hiszem, a kérdésnek fonákja is van. Ahogy jártunk-keltünk a faluban, nagyon sok olyan családot találtunk, amelyben él a sorsjobbítás szándéka; ahol elkeseredett küszködés tapasztalható, hogy helyzetükön változtassanak, de lakás- és anyagi körülményeik, lehetőségeiket erősen behatárolják. — Nézze, ezzel mi is tisztában vagyunk. Harmincnyolc családot kellene momentán sürgősen elhelyeznünk. Tizenkét lakásegység felépítésére kaptunk lehetőséget ebben a ötéves tervben. A házak egy része, ahol a cigányok laknak, lebontásra vár. Csakhogy a szabad ég alá nem rakhatjuk ki őket! Az ember, ha belégondol és elnézegeti ezeket a kötetlenül izgő-mozgó cigánykákat, pontosan sejtheti az iskola helyét az életükben. Az iskolával — az épületekkel — amúgy is gondok vannak, a két iskola — a magyar és a szlovák — öt különálló épületben van elhelyezve. Benn széntüzelésű kályhák. Ez is megérne egy misét. Ádám Barna, a magyar tannyelvű iskola igazgatója: — Ezek a gyerekek otthon korlátlan szabadságot élveznek, semmiféle szabály nem köti őket, nincsenek fegyelemhez szoktatva. Rengeteg közöttük a halmozottan hátrányos helyzetű. Az első lépcsőfok a beilleszkedéshez az óvoda lenne. Mivel az anyák nem dolgoznak, csak tizenhárom kis cigány óvodásunk van. A hátrányok lefaragásában ez pedig sokat segíthetne, az óvoda ugyanis egyfajta felügyeletet, ellenőrzést jelenthetne. Ötödik életévben már kötelező a beiskolázás, de a szülők jó része lusta korán reggel fölkelteni, mosdatni, tetütleníteni a gyerekét; inkább nem küldik el az óvodába. Aztán jön az iskola. Jelenleg hatvanöt cigánygyerekünk van Feledről. Sajnos, nagyon kevés, amit mi adhatunk nekik. Mivel a faluban nincsen kisegítő iskola, és Szombatban (Rimavská Sobota) sincsen hely, a gyönge képességűek is nálunk tanulnak. Az új követelményrendszert természetesen nem győzik, nagyon nehéz velük dolgozni, nincs idő rendesen átvenni a tananyagot. A követelményeket, a munkatempót igyekszünk a képességeikhez igazítani, de így is gyorsan túlkorosakká válnak. A legnagyobb gondunk, hogy tizenkét éves gyerekek járnak tizenhat évesekkel, akik nagyon rossz hatással vannak rájuk. Mikor aztán kikerülnek, elhelyezkedni nem tudnak, esetleg ide-oda alkalmilag; csellengenek, a szülő nyakán élnek. Szinte már csak az van rájuk hatással, amit otthonról kapnak. így lassan-lassan a szülők sorsának elkötelezettjeivé válnak. — Egy ideig azzal biztosítottuk az iskolalátogatást, hogy ingyenkosztot adtunk nekik. De ahol már több a jövedelem, ott nem alkalmazhatjuk ezt a gyakorlatot. Ádám Barna veszi a kalapját, elköszön, de előtte még mond valamit. Ha a sárba követ dobunk, elnyeli a sár. Igaz, ott marad a kő, de a sár beszippantja. A helyi nemzeti bizottság elnökének, Vyvasták Stefan mérnöknek az irodája. Ez egy teljesen más világ: puha székek, protokollbútor, leheletnyi elegancia. — Hogyan birkózik a nemzeti bizottság ezekkel a gondokkal ? Milyen módon tudja segíteni a cigányság életminőségének a javítását? — kérdezem. — Községünknek kétezer-százkilencven lakosa van, közülük ötszáznegyvenhat cigány, kilencvennégy család. Ami a szocializációs gondokat illeti, szinte elviselhetetlen a helyzet. Vannak családok, amelyeknek az életformájában a negyven eltelt esztendő szinte semmiféle javulást nem hozott. A beilleszkedés legelemibb szándékát sem mutatják. Élesen külön kellene választani azokat, akikben megvan a szándék a felemelkedésre, és azokat, akik nem dolgoznak, a gyerekeiket nem gondozzák, össze-vissza csavarognak. Van egy réteg, amelyik állandóan a kocsmában ül, nem dolgozik; bármit adunk nekik, elherdálják; a pénzt eliszszák; ha ennivalót veszünk, azt eladják. Volt olyan eset. hogy még a Sunart is, amit a kicsinek vettünk, kicserélték pálinkára. Próbálkoztunk már mindenféleképpen, egyezkedtünk az üzlettel, a segélyből fizettük az élelmüket; vettünk kabátot a gyerekeknek, ruhákat, hogy ne költhessék el italra a pénzt. Egy nap múlva már árulták a kabátot. Vannak családok, ahol a gyerekek szó szerint éheznek, a szülők nem dolgoznak, a szemétben guberálnak, s abból élnek. — A nemzeti bizottság nem azért van, Rimaszombatban, a járás cigányügyek
