Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-24 / 48. szám

Nincs érthetőbb írás az emberi szemnél!

Gömör belseje. Feled (Jesenské), késő ősz. Az ablakok mögött meg-megcsöndül a szél fuvolája. Micsoda zsongító helyi színek! Micsoda couleur locale! Akár egy egzotikus képeslap! Hármasszög: szemben a rendőrség, nem messze oldalt a nemzeti bizottság, itt meg a cigányok. A háttérben időről időre átzakatol egy vonat, bodor füstcsikot húzva maga után.

A tér közepén tíz kicsi cigányka ingerli a kutyát. Feketék, szépek, csillogó szeműek. Aztán más arcok, sápadtak, férgesek, rongyosak, meztelen mellük kitárva. Ezek bezzeg nem fáznak meg! — mondja az

két hete mosógépet vettek! A gyerekek kuncorognak.

Minden olyan, akár a filmekben! Az asszony a „fúrikkal", benne a vágóhídi pacal! A kis fickók, a fekete leánykák körülötte!

Megyünk tovább, át a baloldalra. Az

udvaron nyakig érő gyom. A hátsó házban halt meg az öreg Cibula; mikor megtalálták, már kikezdték a patkányok. Négy kisgyerek szédeleg odakinn, térdük kilátszik a foszló rongyokból; éhesek. Jön a F>esti kifésülködve, kimosakodva, kezében az Új Szó. — Mondhatom én a véle-Ezeket úgysem bírják átnevelni. Csak ha elveszik a gyerekeiket. Munkatábort csináljanak! Ezeken más semmi se fog!

A sétát folytatjuk tovább. Kacsák hápognak, tyúkok kotkodálnak. A hátrányos helyzetnek mindenféle válfaját láthatjuk itt! Vasúti váró mint lakóház; pálinkafözde mint társasház; konyhácskák, szobácskák, ólacskák, lyukacskák. A házat között minden stílust megtalálsz! Némelyek fölfelé török, karcsúak. mások nehézkesek, két nagy Okál-ház is van közöttük. (A kezdetekkor állítólag elég tisztességesen néztek ki.) Bennük a cigányság mint szociális réteg; a cigányság mint etnikai csoport; a cigányság mint összetartó nemzetség. Lehet választani! Attól függ, hova megyünk! A fecskefészkekként egymásra tapasztott házak közös udvarát hat-nyolc család is ellakja. Sokan vannak! Melegen vannak! (Mellesleg, a legújabb építé-A Petrés pusztán

Kibuggyant hasú öreg áll az ablakkeret előtt

egyik helybéli. Igen, a természet gyerekei. Igen! Csak éppen egyre több közöttük a valóban idegbeteg, a valóban epilepsziás, a valóban rokkantnyugdíjas. Kibuggyant hasú öreg cigány álldogál az ablakkeret előtt. Trágyabüz és isten tudja még milyen bűz árad a konyhából. A kis cigánykák olajos szemekkel bámulnak kifelé. Mondják, hogy ezek a legrosszabbak, a „kocsony cigányok". (Ami valójában gyönyörűen artikulált tehetetlenség.)

Közben megérkezik a szomszéd ház aszszonya, telepakolt „fúrikot" húz maga után. Húscafatok halomban, belek, pacal. Itt a vacsora, egyenest a vágóhídról. Indulok utána be a házba.

Itt minden olyan simogatóan ismerős! A kikeri-vad színek; a zsúfoltság; az alacsony mennyezet; a salétromos fal; a repedések; az őrjítő csecsebecsék! Itt már van konyhabútor; van egy tűzhely, amiben begyújthatnak; van egy padló, amit fölmoshatnak, egy tapintható valóság;