Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-17 / 47. szám

A ttP

Q

lti

A

természetünket lakó madárvilágban kétségtelenül a legszínesebb madarak közé tartoznak a szalakótaalkatúak. A természet e tarka kincseit, éppen feltűnő színezetük miatt, igen sok ellenség üldözi. Számuk csökken, egyre ritkábban találkozhatunk velük.

E csoportban a legkisebb a jégmadár. Folyók, patakok partján fészkel. Tollazata sok színben játszik, de leginkább a kék és a türkiz dominál.

Találkozásom a jégmadárral igazán nem volt mindennapi. A Duna-ágakba járok horgászni, leggyakrabban bárkában ülve. A meredek, homokos part ugyanis alaposan megnehezítené a zsákmány megszerzését. Bedobtam a horgot és mozdulatlanul figyeltem az úszókat. Egyszerre csak közvetlenül a víztükör fölött repülve, gyorsan és zajosan közeledett egy jégmadár, és legnagyobb meglepetésemre lecsüccsent a horgászbot végére. Még a lélegzetemet is víszszatartottam, nehogy elriasszam. Bizalmatlanul méregetett egy kis ideig, s tüstént el is repült. Felszedtem a horgászbotokat, s hozzáfogtam, hogy alaposan átvizsgáljam a meredek partot. Tudtam, hogy itt nem lehet vadászterülete, a víz túlságosan mély volt, s a közelben olyan megfelelő fát sem láttam, amely zsákmánylesre alkalmas lehetne. Pár perc múlva azonban megtaláltam a fészeknyilást. Bévül kicsiny üreg, a bejárat szélein surranások nyoma, tehát a fészek lakott volt. Bevilágítottam az elemlámpámmal. Egy körülbelül nyolcvan centiméter hosszú folyosó torkollott a kamrácskába, amelyben a tojó ült a tojásokon. Lámpám fénye egyáltalán nem zavarta. Meglepett, hogy a folyosó bejárata mindössze harminc centiméternyire volt a víz színétől. Ugyanis abban az évben igen sok víz volt a Dunában, s ilyenkor nem ritka, hogy a vízszint egy éjszaka alatt akár ötven vagy még ennél is több centimétert emelkedik. S ekkor elpusztulna a fészek.

Másnap nem messze a jégmadarak otthonától lécekből, deszkákból kis leshelyet eszkábáltam össze magamnak. Készenlétbe helyeztem a fényképezőgépemet a teleobjektíwel, s nem is kellett soká várnom. Vagy tizenöt perc múlva éles füttyögést hallottam. Crrr, err. S már itt is volt a jégmadár, a part homokjából kiálló vékony ágacskára telepedett, és jobbra-balra forgatva a fejecskéjét, éberen vizsgálta a környéket. Nemsokára kiröppent a fészekből a tojó, s most a hím siklott be. hogy a tojásokra üljön. A pár körülbelül háromóránként váltotta egymást. Mikor egy hét múlva visszatértem, láttam, hogy a jégmadarak apró halakkal a csőrükben repülnek be a fészekbe, s ez azt jelentette, hogy az utódok szerencsésen kikeltek a tojásból. S ahogy növekedtek, úgy rövidült az idő a táplálékszállítmányok között.

Amitől tartottam, be is következett. Estére, hirtelen emelkedni kezdett a víz, s félő volt, hogy kiönti a fiókákat. Gyorsan kellett cselekednem. Hihetetlenül rövid idő alatt egy oldalsó aknát vájtam. Nagyon óvatosan rétegről rétegre haladva távolítottam el a földet, mígnem a fészek üregéhez jutottam. Öt rémült, de sértetlen fióka üldögélt a megemészthetetlen, s ezért kiöklendezett, fehérre száradt halszálkákon. Csak azért menekültek meg a vízbefúlástól, mert a bejárati folyosó kissé meredeken felfelé visz a fészek üregéhez. A jégmadarak azért

építik keleti irányba lejtőn a folyosót, mert a fiókák reflexszerüen a fényforráshoz, tehát az üreg bejáratához fordulva ürítenek, s a szürke folyékony ürülék is könnyen lefolyik. A fiókák ki voltak éhezve, s élénk csiviteléssel tátogatták csőrüket az elemlámpa fénynyalábja felé. A víz, amilyen gyorsan emelkedik, éppen olyan hirtelen le is apadhat, elhatároztam hát, hogy megetetem őket. Összefogdostam egy maréknyi apró halat, s egyenkint becsúsztattam kitátott csőrükbe. Tudtam, hogy ezzel megmentem őket. A víz másnap tetőzött, majd elkezdett apadni. A kiásott aknát újból betemettem, csak egy kis kerek lyukat hagytam, amit beüvegeztem, hogy megfigyelhessem, vajon a szülők visszatérnek-e, s folytatják-e majd a fiókák táplálását. Az üreg biztonságos félhomályában a fiókák elcsendesedtek. Körülbelül három óra múlva meghallottam a jellegzetes tappogást, s a fiókák viselkedése egyszeriben megváltozott. Ismét élénk csivitelésbe kezdtek, s buzgón nyitogatták a csőrüket. Nagyon megörültem, hogy a jégmadárpár nem hagyta el a fészket. Néhány perc múlva már meg is jelent egyikük hallal a csőrében. Mély, bőgő hangot hallatott, s a finom falatot becsúsztatta a legközelebb tátogó fióka csőrébe. Rövidesen megfordult, s kiröppent a nyiladékból. A fiókák megnyugodtak, s lassacskán elkezdtek körbe topogni az óramutató irányába. A jóllakott fióka hátra tipegett, s a következő, még éhes, odaállt a fészek nyílásához. Hosszú-hosszú ideig gyönyörködtem ebben az elragadó színjátékban. Az öt fióka közül egynek sem „jutott eszébe", hogy becsapja a testvéreit, a jóllakottak mindig átadták a helyüket a soron következőnek. A természet ezzel az ötletes megoldással gondoskodik arról, hogy a gyöngébb, később kikelt fiókák is táplálékhoz jussanak. Ugyanis nem egyszerre kelnek ki a tojásból, hanem olyan sorrendben, ahogy a tojó a tojásokat lerakta. Két hét múlva ismét meglátogattam a kis családot. Az öt fióka közül már csak kettő volt benn a fészekben. A szülők már nem vitték a táplálékot egészen a fészekig, megálltak a hallal a folyosó bejáratánál, hogy kicsalogassák az üregből a kicsinyeket. Azoknak nem nagyon akaródzott kibújni a fészekalja kellemes melegéből, biztonságos félhomályából, de az éhség és a szülők hívogatása mindennél erősebb volt. Bizonytalan szárnycsapásokkal, a napfényben vaksin pislogva kezdték meg önálló, felnőtt életüket...

A felnőtt jégmadár naponta 10—15 apró halat fogyaszt el, a zsákmányt gyors zuhanórepüléssel kapja el, olykor félméternyire is lebukik a víz színe alá. Szigorúan ragaszkodik vadászterületéhez, amelyről könyörtelenül elűzi a betolakodó idegen jégmadarakat. Kemény teleken, ha befagynak a folyók, táplálék híján sok jégmadár pusztul el. Szépséges tollazatuk miatt sokszor találkozhatunk velük a titkos preparátorok műhelyeiben is, bár a jégmadár szigorúan védett madaraink közé tartozik.

írta és fényképezte: Dr. PETER ÁC