Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-17 / 47. szám
Leonyid Pityerszkij a Szovjet Rádió csehszlovákiai tudósítója. Arról nevezetes, hogy idestova harminc esztendeje főállásának betöltésén kívül szenvedélyesen és kitartással keresi, kutatja — levéltárakban, városokban, falvakban, családokban — a második világháború veteránjainak nyomát. Feleségével, Tamarával, aki szintén újságíró, nem sajnálják a fáradságot, hogy akár a leghalványabb nyomot is, mint Ariadne fonalát, kövessék mindaddig, amig el nem jutnak valakihez, fel nem tárnak egy katonasorsot. A felkutatott életekről, ismeretlen hősökről Pityerszkij számtalan cikket irt, s eddig már négy könyve jelent meg. Két éve a szovjet újságírót egy újabb téma lelkesíti, s ennek a feldolgozására áldozza minden szabad percét. Azokat a gyermekeket szeretné megtalálni és felkeresni, akik annak idején „az ezred fiai és leányai" voltak, az ö sorsukat szeretné nyomon követni, hogy megírhassa minden bizonnyal izgalmas, érdekes életük történetét. — Kik is voltak „az ezred gyermekei"? — Ezek a gyermekek — magyarázza Leonyid Pityerszkij —, a háborúban elvesztették a szüleiket. A szovjet katonák találták meg őket egy-egy „zemljankában" vagy a még füstölgő romok között kiéhezve, rongyosan, piszkosan, félig megfagyva, magukra hagyottan, és hogy el ne pusztuljanak, a hadtest, vagy az ezred felkarolta, magával vitte őket. Megesett, hogy ezek a gyermekek a katonákkal együtt sok ezernyi kilométert tettek meg, megerőltető, kemény körülmények között. A Szovjetunióban hozzávetőlegesen vagy huszonötezer gyermek került ily módon a katonák közé, a pontos adatokat senki sem tudja. Jelen voltak — és harcoltak — a tengerészeknél, a különböző fegyvernemek dandárjaiban, partizán alakulatokban, csoportokban ... A szovjet újságíró ötletét egy fénykép, a maga módján különleges, sajátos fénykép adta. — Ezt a fényképet a Rokycanyi járásban levő Holoubkov nevű községben kaptam, azzal a kéréssel, hogy ha módomban áll, keressem meg a rajta levő kisfiút. A kisfiú a képen a páncélosok egyenruhájában boldogan mosolyogva egy rollert tart a kezében. A felvétel 1945-ben, egy napsütéses májusi napon készült. A szovjet kisfiú egy cseh faluban ezen a napon kapta élete első játékszerét. Noha harckocsin kis híján kétezer kilométert tett meg, rolleren viszont aznap „hajtott” először. Egész nap ment rajta, szorongatta, ki nem adta a kezéből, az egész várost keresztül-kasul „száguldozta" rajta. Ennyi volt, s nem több, amit akkor erről a kis harckocsizásról megtudtam. Bizony, édeskevés ahhoz, hogy az ember komolyan utánanézhessen. De azért hozzáfogtam keresni, kutatni, érdeklődni — a nyomozás idején háromezer levelet írtunk. A rolleres kisfiú ma mérnök, és az ukrajnai Cserkaszban él. Két év alatt, hasonló nyomozással 237-et találtam meg „az ezred fiaiból". A felének ismerem már az élettörténetét is. — Mondja el a legérdekesebbeket... — Talán meglepő, de „felfedezettjeim" között hat Író is van. Egyesek megmaradtak a hadsereg kötelékében, ma hivatásos katonák, a többiek az élet legkülönbözőbb területein találták meg a helyüket. Például Viktor Sabrovból építész lett, Grigorij Dvojeglazovból újságíró, Leonyid Kuzubev ma költö, Gennagyij Muszihin énekes, Jurij Korotkov annak idején Szibériában kőolajat keresett, Viktor Tatarinov a moszkvai metrót építi, Kuprianov főorvos egy krasznodarszki kórházban. — „És az ezred leányai"? — Ezek között a gyermekek között csak öt leány volt, például Kamila Sagovaja, aki az ápolónőknek segédkezett, és tizenhat évesen érte utol a halál a szlovákiai hegyekben. Újabb nevek hangzanak el, más és más sorsok. Többek között Tolja Jakusevé. Ö a szerencsésebbek közül való. Leonyid Pityerszkij a sok közül kiválaszt egy fényképet, amely meglehetősen bizarr jelenetet ábrázol. A kis Tolja van rajta, egy udvarban áll, éppen egy dühösen támadó kakas ellen védekezik. Ezt a „párbajt" egy Kladno melletti falucskában örökítette meg valaki. — Az árva Tolja Jakusevet Mihail Famicsov, a Szovjetunió kétszeres Hőse, a 63. páncélos gárda-hadtest parancsnoka, ennek a hadtestnek a tankjai vonultak be elsőként Prágába, fogadta örökbe. Felnevelte, kitanítatta, s ma Tolja, „az ezred fia”, Moszkvában él. mérnök. Kapcsolata az örökbefogadó apával tartós, és gyakran látogat el Prágába is, amelynek díszpolgára. „Az ezred fiai" közül sokan leveleznek, találkoznak egymással. Mi több, a Szovjetunióban van egy ezred is „az ezred gyermekeiből”, és az ezredparancsnok nem más, mint az ismert űrhajós, Vlagyimir Satalov. Ő sokszor látogat el Kurszkba, itt él ugyanis egy csodálatos asszony: „Klára mama” ... — Klára Ftjabova valamennyi gyermeke meghalt, amikor házukat bombatalálat érte. Az anyai szív azonban vágyódott a gyermekek után, s ezért Klára mama elhatározta, hogy hadiárvákat fog gondozni. Országszerte kereste őket, kutatott utánuk, sok-sok levelet irt, s akit elért, meghívta magához látogatóba. így verbuválódott Klára mama családja, s ez a családi kötelék évről évre szorosabb lett, s erősödik ma is. Évente legalább egyszer valamennyi gyermeke bekopogtat hozzá egy csésze teára. S van úgy, hogy háromszáz, másszor négyszáz ember verődik öszsze, de akkor aztán egész Kurszk talpon van. A fiatalok, a pionírok, a munkások, egyáltalán aki csak teheti, fogadja „az ezred fiainak" óriási delegációját, úgy, mintha mindegyikük a saját édes gyermekük lenne. Egyébként Kurszkban található egy fölöttébb érdekes múzeum. Ez „Az ifjú honvédők múzeuma", gazdag fényképanyaggal, dokumentumokkal, könyvekkel, amelyek „az ezred fiairól" szólnak, vagy amelyeket ők Írtak. E könyvek egyikét Nyikolaj Pecsenyenko írta, akinek élettörténete Polevoj „Egy igaz ember" című regénye hősének sorsára emlékeztet. De ne vágjunk az események elébe, s térjünk vissza 1945 májusához. — Emil Pardubsky fényképész megörökített négy szovjet fiút, amint a Vencel téren sétálnak. Kilenc-tiz évesek, a 155. nehéztüzérségi hadtest állományába tartoznak, amelynek parancsnoka Szergej Kuzmin, a Szovjetunió Hőse. Számukra ugyan a háború már Kralupyban véget ért, ám nagyon szerették volna látni a mesés szépségű Prágát. Kívánságuk teljesült. A cseh fotográfus a róluk készült fényképet besorolta archívumába. Jó néhány év elteltével felébredt benne a kíváncsiság: nagyon szerette volna megtudni, mi lett a négy kamasz sorsa. Végül is sikerült mind a négyet megtalálni, és ök húsz év múlva, mint a Pionierske noviny vendégei, viszontláthatták Prágát. Egyikük sportmester, a másik mérnök, a harmadik építőmunkás, a negyediket, Nyikolaj Pecsenyenkót az élet kemény próbatétel elé állította. leányai Mérnökként dolgozott egy nagyüzemben, ám egyszerre csak jelentkezni kezdtek a háborúban átélt nehéz gyermekkor következményei: Nyikolaj mozgásképtelenné vált, megbénult keze, lába, tolókocsihoz van kötve. De minden bajánál erősebb volt vágya, hogy továbbra is tartsa a kapcsolatot a régi bajtársakkal, Klára mamával. A ceruzát a foga között tartva megtanult írni. Hosszú, keserves folyamat volt, amíg az ákombákomokból olvasható betűk lettek. Én is megpróbáltam, borzasztó erőfeszítésbe kerülhetett neki. De ő megtanulta. Gyakorta ír Klára mamának verses képeslapot és írt két könyvet is, egyikben gyermekkori emlékeit eleveníti föl, a másikat Szergej Kuzminnak ajánlotta. Aztán egy idő múlva már nem elégítette ki a levelezés: felkészült, hogy megtegye a hosszú-hosszú utat Kurszkba, s ez a találkozás felejthetetlen volt valamennyiük számára. Még egy fénykép, amelynél pár percre elidőzünk. A dunai flottilla három tengerésze van rajta, akik részt vettek Bratislava felszabadításában. — Ebben a flottillában is volt jónéhány „ezred fia". Hármukkal megismerkedtem, ma is gyakran kapok tőlük levelet. Már vannak közöttük nagyapák, de a leveleikben a legtöbbször gyermekkori emlékeikhez térnek vissza. Emlékeznek emberekre, akik apjuk is, anyjuk is voltak egy személyben, a tájakra, ahol több hétig vagy néhány hónapig éltek, a frontéletre, mert amíg élnek, ezt a gyermekkort nem tudják elfeledni... / MARIANNA SADLONOVÁ A felvételek Leonyid Pityerszkij archívumából valók (nŐ9) Az ezred fiai és
