Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1987-11-17 / 47. szám
kiderül, hogy ez nem megy, a gyerek legtöbbször a nagyszülőhöz kerül, ahol aztán legjobb esetben hetente látogatják. De aki messzebb lakik, az még ezt sem teheti. Néha az az érzésem, talán túlságosan is sok kedvezményt kapnak ezek a fiatalok. Ez év szeptemberétől megpróbálunk bevezetni egy új módszert. Kötelezzük a diákokat, hogy a szülés után legalább fél évig maradjanak otthon a gyerekükkel, tehát meg kell szakítaniuk tanulmányaikat. Más karokon már évek óta ez a gyakorlat, de csak abban az esetben, ha a terhes anya egészségügyi okokból nem folytathatja a tanulást. Ilyen a testnevelési vagy a vegyészmérnöki kar. De náluk ez nem okoz problémát, mert minden évben nyitnak új évfolyamot, a diáklány tehát egy év múlva nyugodtan visszatérhet. Nálunk ez nem fog beválni, mivel sok olyan szakunk van, ami csak 2—3, esetleg 5 évenként nyílik. Pedig jó lenne, ha valami rákényszerítené az anyukákat, hogy bizonyos ideig maguk neveljék a gyerekeiket. Hogy jogosak-e az effajta kényszerítő megkötések vagy sem, azt nem áll módomban eldönteni. Egy dékánnak valószínűleg jogában áll saját diákjaira vonatkozóan rendeleteket hozni. Hogy helyesek-e az ilyen rendeletek, az is vita tárgya lehetne. Dr. Jolana Kasickovának, a Szlovák Betegbiztosítási Igazgatóság munkatársának véleménye: — A központi előírásokban efféle kitétel nem szerepel. A kőtelező 6 hét pihenés után minden anyának jogában áll tovább dolgozni. Nem értem, hogy a diákokat miért kellene szigorúbban korlátozni. Szerintem, ha el tudja a gyereket helyezni, jogában áll tovább tanulni. A megkérdezett diákok véleménye is ez utóbbival egyezik. Ők csak saját jogaik megnyirbálását, lehetőségeik behatárolását látják. Persze, ebben is van némi igazság. A problémákat rendeletekkel nem nagyon lehet megoldani. A lényeg, azt hiszem, a szemléletben, a felelősségteljesebb döntésben rejlik. Megértem a bölcsészkar vezetőit is, amikor átgondoltabb döntésre akarják ösztönözni hallgatóikat. Bizonyára nekik sem a házasságkötések ellen van kifogásuk, hisz jó néhány példa bizonyítja, a családalapítás a fiatalokra ösztönzőleg hat, az egymás iránt érzett felelősségtudat legtöbb esetben a tanulmányi eredmények javulásában is megmutatkozik. Ők is elismeréssel és tisztelettel övezik a tanulás mellett még gyermekükről is példásan gondoskodó diákanyákat. De joggal bírálják a saját családi fészkük terheit szüleik vállára áthárító „hétvégi szülök" viselkedését. A malomvölgyi kollégiumi város egyre bővül, szépül. Néhány^ éven belül bizonyára elkészül a bölcsőde, játszótér, lesz jobb út és nyilvános telefon. Akkor majd kevesebb diákanyuka kényszerül rá, hogy gyermekét egy-két évre a nagyszülőknél helyezze él. Kevesebben lesznek, akiknek le kell mondaniuk arról az élményről, amit gyermekük első lépései, a világra rácsodálkozó mosolya jelent. CSÉFALVAY INGRID PRIKLER LÁSZLÓ kollázsa éíBTHBNTŐiC Éppen az ezeregyedik mesterségét űzte, amikor rátaláltunk. Autót szerelt a villanyszerelő. A dicsérő ezermester jelzőt egyébként felesége és anyósa (!) ragasztotta rá. A felkiáltójel, gondolom, érthető, hiszen az anyós elismerése mindenképpen nagyobb értékű. A legbecsesebb tudománya, amelyre saját maga a legbüszkébb, mégis az életmentés. Hogyan lehet valaki félhivatásos életmentő? Például úgy, hogy önkéntes tűzoltónak, önkéntes egészségügyi nővérnek, vagy éppen úszómesternek jelentkezik. A harminchárom éves, izmos, szőke fiatalember. Fűzik Dusán úszómester. — Víz mellett lakónak szégyen is lenne, ha nem tudna úszni. Itt Szencen (Senec) MÉLY VÍZ - SZÁZHAT HEKTÁRON mindenki tud úszni. Én is, gyerekkoromtól... Először a tó tisztasága kapott meg. Le-lemerültem a víz alá és csodáltam a lenti világot. Végül a HESZ sportbúvár klubjában kötöttem ki. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel is. A szenei Napfényes-tavak (az elnevezés többes száma onnan ered, hogy nemrégen még tórendszerből állt a ma már hatalmas, százhat hektáros tó) valóban egyike a legtisztább tavaknak. Nemcsak hazai, de külföldi búvárok is előszeretettel keresik fel. A viszonylag régi tóban ugyanis csodálatos a növény- és állatvilág, a tó feneke pedig egyenetlen, „barlangos". A tó tiszta vizében tavasszal és ősszel kitűnőek a látási viszonyok, 8—10 méterre is lelátni. Amíg Dusán a búvárkodás szépségeiről beszél, szeme szinte kigyúl, maga elé képzeli a csodásán nyugodt zöld életet. — A tavat egyre többen keresik fel és sajnos, egyre többen válnak a víz áldozatává. Meg kellett szervezni a mentést. Tíz évvel ezelőtt én is jelentkeztem az életmentő tanfolyamra és azóta csinálom. A búvárkodásra, bármennyire sajnálom is, azóta nem jut időm. — A tanfolyamokon megtanultam mesterséges lélegzést adni, a szívmasszázst, az újraélesztést, elszállítani, csónakba vagy partra húzni a fuldoklót. Ott a vízben pedig a fuldoklóval való partraúszást tanultuk. Az idén harminc úszómester vigyázott Szencen az üdülőkre. Én három éve a vízi mentőszolgálat vezetője vagyok. Ez azt jelenti, hogy évente két-két és fél hónapig reggel héttől este hétig a tavon vagyok. Beosztom a szolgálatot; általában két-két mentő van együtt, mivel a fuldokló mentése egy ember számára rendkívül veszélyes. Az élet-haláltusában akár egy kisgyerek is veszélyeztetheti a mentésére siető kiváló úszót. A fulladozóhoz a legjobb hátulról közelíteni, ne lássa, hogy valaki a mentésére készül, mert akkor kétségbeesetten belekapaszkodik, lefogja öt, és mindketten a vizbe vesznek. Legfontosabb, hogy leszorítsuk a fulladozó kezét, hogy ne tudjon kapálódzni, és ha lehetséges, akkor próbáljuk megnyugtatni. Tapasztalatból tudom, hogy a legkétségbeesett ebben az harcol az életéért, aki még csak fulladozni kezd; az ilyen pánikba esik, és nehéz vele boldogulni. Akinek már nincs ereje, vagy eszméletlen, azzal könnyebb a mentők dolga. Persze, a kívülállónak valami iszonyúan félelmetes elképzelni, hogy a temérdek víz közepén valaki kétségbeesett haláltusáját vívja és egy másik ember az életét kockáztatva igyekszik őt a partra vonszolni Valami szörnyű egymásrautaltság és elhagyatottság ez. Az életmentő természetesen nem gondol ilyesmikre. Ő abban a pillanatban csak a kiszolgáltatott embert látja és a feladatot. — Az utóbbi három évben egyetlen fulladásos haláleset volt a tavon. Mindezt annak is köszönhetjük, hogy kiválóan fel vagyunk készülve a mentésre, naponta két motorcsónakunk és három búvárunk tart ügyeletet, ha valakit esetleg a víz alatt kellene keresni. A mentők járőrszolgálata teljes felszereléssel, mentőövvel, rövidhullámú adóvevővel járják a tavat. Az az egy említett haláleset az idén történt, de annak sem kellett volna megtörténnie. A harminchat éves férfi szép csendesen a hullámok alá merült. Egy idősebb asszony szólt az egyik úszómesternek, hogy két részegen imbolygó férfit látott bemenni a vízbe, és az egyik már jó ideje nem jött vissza. Rögtön riasztottuk a búvárokat, akik meg is találták a férfit, s bár amikor a mentők kijöttek, már annyira felélesztettük, hogy lélegzett, a kórházban öt nap múlva mégis meghalt, mert telve volt iszappal a tüdeje. Az idén különben négy esetben kellett mentenünk. Bár rádió-összeköttetésben állunk az orvosokkal, az említett eseten kívül egyszer sem kellett őket hívni, mert csak „könnyebb" fuldoklásokról volt szó. Ilyenkor a legfontosabb a gyors beavatkozás. Persze, ha valaki csak egyszerűen elmerül a vízben, azt nehéz megmenteni, hiszen nem tudunk róla. Hiába vagyunk ugyanis harmincán, ha szép az idő, szombaton vagy vasárnap 20—25 000 ember is van a viz mellett. És ez már szinte áttekinthetetlen tömeg. Sokan irigylik a „jó dolgunkat", hisz csak azt látják, hogy nyár végén is csokoládébarnák vagyunk, hogy naphosszat csak fehér nadrágban sétálgatunk a parton, meg hogy az egész nyarat a víz mellett töltjük. Éppen nekik ajánlanám, hogy próbálják ki egyszer. De úgy igazából csinálni, nem csak sétálgatni! Az ugyanis, hogy egyre kevesebb a fulladásos halál a tavon, a mi érdemünk is, hiszen nem csak menteni vagyunk hivatottak, de megelőzni a bajt, nevelni is az embereket. Egész nap (nős)
