Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-17 / 47. szám

DIÁKOK SZÜLŐSZEREPBEN

Bratislavában a malomvölgyi kollégiumegyüttes az utóbbi években szinte lakóteleppé fejlődött. Több mint hatezer lakója között egyre több a kocsiban vagy az apuka vállán ülő apróság, főleg az utolsó három évben, azóta, hogy a buszmegállótól legmesszebb eső új épületben megnyílt a házastársak kollégiuma. Új szemlélet jele

ez a kollégium, mely „nagykorúsitotta" a főiskolán tanuló fiatalokat, véglegesen elismerve jogukat a családalapításra. Csakhogy az éremnek mindig két oldala van. Lehetőségei és jogai tudatában egyre több diák vállalkozik családalapításra, nem mérve fel előre az ebből adódó terheket.

Ildikó és Róbert a házastársak kollégiumának egyik kis szobájában lakik. Az átlagos diákszoba berendezését tévé, rádió egészíti ki. A másfél éves Tímeát Ildikó szülei nevelik.

— 1985 októberében házasodtunk össze — ismerteti Ildi a család történetét. — Az esküvő után egy hónappal kaptunk itt közös szobát. Tímea 1986. április 19-én született. A májust a kicsivel szüleimnél töltöttük, júniusban aztán újra nekikezdtem a tanulás-, nak. A vizsgákra autóval jártunk, a gyerek mózeskosárban a hátsó ülésen, hogy ha kell. meg tudjam szoptatni. Két vizsgám maradt őszre, azt is sikerült idejében letennem. Nyáron legtöbbet Robi foglalkozott a kicsivel, hogy én tanulhassak. Szeptemberben mindketten beiratkoztunk a 4. évfolyamba, de sajnos az órarendet nem tudtuk úgy egyeztetni, hogy felváltva el tudjuk látni a gyereket, bölcsödébe pedig nem akartuk adni, igy inkább anyunál hagytuk. Nem lakunk messze a fővárostól, minden hétvégén hazajárunk.

— Az nagyon nagy előny, hogy együtt lakhatunk — kapcsolódik be Robi. — Az alapötlettel egyetértek, jó hogy végre rájöttek, hogy a főiskolások is felnőtt emberek, joguk van házasodni. Csak sajnos, úgy látszik, semmi sem tökéletes, sok még a hiba. A környéken építkezés folyik, a gépek egész nap túrnak-fúrnak, nagy a zaj. Én nem is

értem, hogy tudnak napközben aludni a gyerekek. Este csend van, mert itt azért mindenki betartja azt az irattan szabályt, hogy tilos a lármázás, hangos ünneplés, tekintettel vagyunk a gyerekekre. így tanulni is könnyebb, de csak ha nincs itt a gyerek.

Judit és Györgyi évfolyamtársnök, egymás melletti szobákban laknak. Ebben az évben más-más okból, de mindketten egyedül nevelik fiukat. Györgyi férje sorkatona, Judit elvált. Mindketten még az első évfolyamban mentek férjhez.

— Az első évet ismételnem kellett — mondja Judit. — Decemberben született a fiam. Akkor még a szomszédos, félig kész állapotban lévő kollégiumban voltak szobák házaspárok részére, ott laktunk mi is. Ebben a kollégiumban három éve, tehát az átadás-» tói kezdve lakom. A férjem akkor már végzett, ide már a gyerekkel egyedül költöztem. A kicsit Károlyfalura (Karlová Vés) hordtam bölcsődébe. Az esti előadásokról mindig el kellett kémem magam, hogy idejében érte mehessek. Még jó, hogy ebben a kollégiumban velem lakhat. Csak az a baj, hogy kevés ez az egy szoba. Itt kell főzni, etetni, altatni, tanulni. Ha már ilyen sok gyerek lakik itt, igazán építhetnének egy bölcsödét is. hogy ne kelljen a gyerekeket reggelente egy órát buszoztatni.

— Hát az bizony nem túl jó ötlet, hogy gyerekes családokat benyomoritanak egy szobába. Hát hogy lehet itt rendesen tanulni? — kérdi Györgyi. — A lánykollégiumban, ahol elsős koromban laktam, minden emeleten van tanulószoba, itt meg, ahol gyerekek is vannak, erről valahogy megfeledkeztek. Amíg csak ketten voltunk, addig elég is volt, de tavaly, mikor megszületett a fiunk, esténként bizony a folyosón ülve tanultunk. Gábor diplomamunkáját úgy gépeltük, hogy a gyerek itt sirt a kiságyban. A legtöbb bajunk a vízzel és a villannyal van. Gyakran megesik, hogy napokig nincs viz vagy villany. Ha hétvégén romlik el valami, akkor azt leghamarabb csak hétfőn javítják meg. Tavaly gyakran előfordult, hogy a fiúk a szomszédos kollégiumokból hordták a vizet vödrökben. Pedig a lefelé vezető út télen szó szerint életveszélyes. Azon csak sizni lehet, járni nem, és pedig terhes nőknek és kisgyerekes anyáknak is ott kell járniuk naponta.

— Az is nagyon fontos lenne, hogy legyen nyilvános telefon — folytatja a panaszok sorolását Jutka. — Tavaly, amikor a kisfiam megbetegedett, a szomszédos kollégiumban fél órát kellett könyörögni a portásnak, hogy engedjen telefonálni.

M

elinda szintén ebben a kollégiumban lakik, az első évfolyam befejezése

után ment férjhez, sorsa mégis merőben más, mint az előző diákanyukáké.

— 1986 augusztusában házasodtunk össze. Veszélyeztetett terhes voltam, októberben hat és fél hónapra született a kislányom, nem volt még két kiló sem. Ő a kórházban maradt, én a szülés után tíz nappal már az előadóteremben ültem, nem akartam évet veszíteni. Decemberben végre hazaadták a kórházból, de mivel olyan kicsike volt, bölcsödébe nem adhattam, ezért otthagytam az egyetemet. Szüleimnél laktunk egészen szeptemberig. Férjem minden hétvégére hazajött. Szeptemberben kaptuk ezt a szobát, nagyon örülök neki, mert igy végre együtt lehetünk valamennyien. Otthon nem volt annyi időm a kicsire, rám szakadt az egész háztartás. Itt nincs annyi dolgom, sokat foglalkozhatok vele. Hetente háromszor hordom mozgásfejlesztő tornára, ebből a szempontból is jobb, hogy itt vagyunk, otthon 30 kilométert kellett a kórházba utaznunk. Az egyetemet nem tudom folytatni, a kicsit még nem veszik fel bölcsödébe. A férjem most negyedéves, megvárom, míg végez, aztán majd szeretnék elvégezni valamilyen szakosító iskolát. Nagyon kicsi ez a szoba, kevés a hely, de azért ha lehet, még jövőre is itt leszünk a férjemmel, hogy együtt legyen a család.

Ahány diákanyuka, annyi vélemény, panasz, gond. Mert bármilyen kedvezményt. anyagi segítséget is nyújt a társadalom, mindig adódnak problémák, ha valaki kétfajta életstílust, két kötelezettséget próbál meg összeegyeztetni. Pedig kedvezményt és segítséget ad a társadalom bőven. Hogy pontosan mit is, azzal Mária Masná mérnök, a Komensky Egyetem Bölcsészkarának szociális ügyekkel foglalkozó előadója ismertet meg.

— Ebben az évben a házaspárok kollégiumára beadott minden kérvénynek eleget tettünk. Ha a házaspárnak csak az egyike a mi hallgatónk, akkor kapcsolatba lépünk a másikuk iskolájával is, hogy megbeszéljük, melyikünk utalja ki a szobát. Eddig 95 diáklányunk anya, de év végéig ez a szám még biztosan növekedni fog. Az utóbbi időben egyre több a diákanya, ami nem is csoda, hiszen annyi segítséget, támogatást kapnak, hogy létfenntartási okokból egyáltalán nincsenek rákényszerítve, hogy jobban meggondolják, mikor szüljenek. Az egyszeri 2 000 koronás szülési segélyen kívül egy diákanyuka kaphat szociális helyzetétől függően maximum 800 Kcs szociális ösztöndíjat, ha egyéni tanterv szerint tanul, és a gyerekét nem hordja bölcsödébe, 600 Kcs gyermekgondozási juttatást. Ha a férj is diák, ö is jogosult havi 450 Kcs szociális ösztöndíjra. Ezen kívül még tanulmányi előmenetelétől függően minden diák kaphat havi 500 Kcs tanulmányi ösztöndíjat is. Ha az anya a szülés után megszakítja tanulmányait, napi 30 Kés anyasági segélyre jogosult. Ha elvált, vagy más okból egyedül neveli gyermekét, kaphat még havi 450 Kcs külön segélyt. Én egyetértek azzal, hogy a főiskolások felnőtt emberek, joguk van családot alapítani. Csak sajnos, az a tapasztalatom, hogy sokszor ezt nagyon meggondolatlanul teszik. Nem tudják előre fölmérni, képesek lesznek-e majd összeegyeztetni a két feladatot, a gyereknevelést és a tanulást. Mikor