Nő, 1987 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-03 / 45. szám

^ *b'

— Ez valóban így vanl — nevette el magát Goga, amikor Nágya mindezt gyorsan kitálalta neki telefonon. — Olyan okos vagy, amilyen még sohasem. Csak szerinted honnan tudom, hogy a bal melleden van egy kis anyajegy. A strandon láttam meg? Mondjuk. De honnan tudom, hogy hunyorítasz a legforróbb pillanatokban, és kapkodsz, és közben milyen szavakat suttogsz?

— Te aljas! — kiáltotta az asszony a telefonkagylót a villájára dobva.

És erőtlenül keserves sírásra fakadt. Ezen már sehogyan se tudna nevetni, és nem mondhatná, hogy „Hazudik, Szergej!" — mert valóban igen különösen hunyorgott, kapkodott, és turkált a saját hajában, és mindig ugyanazokat a szavakat suttogta, amelyek annyira tetszettek Szergej Alekszejevicsnek. A telefon pedig csengett, szünet nélkül csengett, ö tudta, hogy Goga hívja, nem vette fel a kagylót, és nekikeseredve zokogott. Aztán valahogy megnyugodott, és felvette a kagylót.

— Ha még egyszer ledobod a kagylót, felhívom a férjedet. Megértetted?

Az asszony hallgatott, vigyázott, nehogy Goga meghallja, hogy szipog és a könnyeit törölgeti.

— Ne bőgj! — mondta váratlanul lágyan a férfi. — Egyáltalán nem akarok kellemetlenséget okozni neked, hidd el. Csak arra van szükségem, hogy a férjed elrendelje a kísérleti sorozat legyártását. Ez minden. És örökre eltűnök.

— De hogyan tudom rábeszélni, hogyan? — kiáltotta szinte nyögve az •asszony.

— Jaj, Nagyezsda, ne játszd meg a szerény férjes asszonyt! A legmagasabb női műveltséggel rendelkezel, és elbájolóbb vagy, mint háromszázharminc szokványos nő. Vesd be minden tudományod, gerjeszd az öreget a megfelelő hőfokra, és akkor jutalomként kérd a gyártás elrendelését.

— De hisz ez lehetetlen, Goga, ez lehetetlen! Honnan tudhatok a dolgaitokról, miért kérném hirtelen a gyártás elrendelését ? Nem, ez lehetetlen.

— Egy éjszakát adok rá, hogy meggondold — mondta a férfi rövid hallgatás után szárazon. — Holnap tizenkettőkor várlak a szállodában.

— Ez elképzelhetetlen. Engem itt ismernek ...

— Pontosan tizenkettőkor bekopogtatsz a szobámba. Kidolgozzuk a tervet, egy éjszaka alatt eléred az eredményt, holnapután pedig szedem a sátorfámat. Viszlát!

Nagya egész éjjel nem hunyta le a szemét; először gondolt rá megkönynyebbüften, hogy a férje pedantériája ez alkalommal jó szolgálatot tesz: Szergej Alekszejevics szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy harmadnaponként látogat el a felesége hálószobájába. Nágya mégis félt villanyt gyújtani vagy hangosan sóhajtani, nehogy véletlenül magára vonja a szomszéd szobában horkoló férje figyelmét. A sötét plafont bámulta, a könnyeit törölgette csendesen, hangtalanul lélegzett, és állandóan arra gondolt, hogy mi történt tulajdonképpen, és miért éppen neki kell mindenki helyett megfizetni.

Pedig milyen felhőtlenül kezdődött az élet! A távoli határmenti őrsön eltöltött gyermekkor, ahol ö — Nágya, Nágyenyka, Nagyusenyka — volt az egyetlen gyerek, akit — az anyjától kezdve a katonai szakácsig — mindenki kényeztetett. A bátyjai már kollégisták voltak, őt pedig zenére, szavalni és táncolni tanították a gyermekek után vágyakozó tisztfeleségek; az utóbbiak gyerekei is kollégisták voltak, mivelhogy az őrsön nem működött iskola. Nágya kicsi korától kezdve félt az elkerülhetetlen áttelepüléstöl, de ebben is szerencséje volt: az apját váratlanul egy kisvárosba helyezték, ahol normális iskola működött. Ott is járta végig Nágya az iskolát, mindenki szerette, dédelgette, kényeztette, és példakép volt, mert napszámra tudott énekelni, táncolni, úgy mozogni, hogy a földet sem éri a lába. és közben egész lényével mosolyogni. „Ez a mi Nágyenykánk biztosan színésznő lesz" — állította egyöntetűen a tiszti ház együttérző közönsége, amelynek termében minden előadáson és esten szerepelt, énekelt és táncolt, Scsipacsovot és Jeszenyint szavalt, és minden főszerepet ő játszott. Kilencedikes korában már valósággal rajzottak körülötte az ifjú hadnagyok, de Nágya miközben lelkesen kokettált velük, világosan tudta, hogy a tiszti feleség szerepe nem neki való, hogy reá a színház, a közönség elragadtatása vár, és egész Moszkva a lábainál fog heverni. S amikor kitüntetéssel elvégezte a középiskolát, hanyatt-homlok rohant, és felült a moszkvai vonatra.

Talán természeti adottsága volt, talán mert egy zárt világban nőtt fel, ahol az érzéseknek túlzott jelentőséget tulajdonítottak, s ahol nyilvánvalóan több volt a férfi, Nágya nagyon érzékenyen reagált a tekintetekre, és pontosan meg tudta fejteni az értelmüket. Pontosan ebben rejlett a tehetsége, ebben emelkedett ki magasan kortársnői közül, és amikor a felvételin a harmadik, a döntő vizsgasorozaton megbukott, nem kezdett el bőgni, hanem észrevette egy idősebb mester tekintetét. „Rosszul áll

az ügyed, kislány — mondta akkor az illető, amikor Nágya megvárta a bejáratnál —, talán megbeszélhetnénk a lehetőségeket vacsora közben?" — „Természetesen!" — mosolygott Nágya, amennyire csak tudott.

Az idegen ágyban töltött éjszakák alaposan megismertették vele az undort, de vizsgázhatott, letette a vizsgát, és főiskolás lett. „Mindenért fizetni kell" — ez volt az első posztulátum, amit megtanult, és ö fizetett. De az álma valóra vált, a távoli katonavárosban őszintén örültek a hozzátartozói és ismerősei, és minden a legjobban alakult. Csak az volt a baj, hogy az órákon a mester egyre hátrább és hátrább helyezte Nágyát. Először másodlagos szerepeket adott neki, aztán epizódszerepeket, aztán pedig egyszer s mindenkorra „az ebéd tálalva van" szerepkört osztotta rá. De mielőtt ez megtörtént volna, Nágya rájött, hogy egyáltalán nem színésznőnek való, hogy természetes élénksége, sőt még rendkívüli női bája is oly messze van az igazi tehetségtől, amilyen messze esik egymástól a katonaváros egyszerű világa a Trifonovszkaján lévő diákotthontól, ahol más számítás érvényes.

„Ezek szerint többet kell fizetni" — döntötte el immár különösebb izgalom nélkül.

De semmiféle fizetség sem biztosíthatott neki helyet valamelyik fővárosi színházban. Vidékre nem akart elmenni, szabadúszó lett, a rádiónál és televíziónál végzett alkalmi munkákból tengődött, és éppen ebben a nehéz és sérelmes időben integetett oda vakító mosolyával Nyikolaj Mironovics Kudrjasovnak.

— Kislány! — mondta a férfi, amikor Nágya először lépte át legénylakásának küszöbét. — Mielőtt bármi történne, nagyon szeretném, ha két axiómát jól megjegyeznél. Az első: én téged soha feleségül nem veszlek, mert az ilyeneket nem szokás elvenni. És a második: ha velem szemben egyszer is előnyben részesítesz bárki mást, azonnal elválunk.

— Nem szokás elvenni? — Nágya elmosolyodott. „Az ilyeneket T — de engem el fogsz venni. Elveszel, a színházba is beviszel, és mindent megteszel, amit akarok.

Hogy ezt a programot megvalósítsa, az kellett, hogy Kudrjasov beleszeressen, és a férfi bele is szeretett, Nágya Istennő lett, de a virágoknál, vacsoráknál, ajándékoknál és hódolatnál tovább