Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-09-02 / 36. szám
F Ö L F E L É N E Borbély Ferenc: Idő kell ahhoz, hogy egyenesbe jöjjön a szövetkezet Most vajon kiket ka páltatna ? vidéket is ismeri, mert korábban a lénártfalai (Lenártovce) szövetkezet üzemgazdásza volt. Azt mondja, elég volt a múltból, mindabból, ami elindította a lejtőn lefelé ezt a gazdaságot. Ö a feladatokat vette számba, a fontossági sorrendet állította fel. Előre néz, arra, amit meg kell csinálnia, aminek mindenáron meg kell lennie, hogy javuljon a szövetkezet helyzete. — Szinte senki sem maradt itt a régi szakemberekből, ötven emberünk hiányzik, ez nagyon nagy kiesés a termelésben, most hát a legfontosabb: embereket szerezni, akikkel tudjuk vinni valamire. Negyvenszázalékos a szakképzettségünk, holott hatvanhetven százalék lenne jó, s az évi tíz-tizenöt emberrel, aki munka mellett szerez képesítést, is eltart tíz-tizenöt évig, míg felemelkedhetünk. Csodákat tenni nem tudunk, idő kell az eredményekhez. Azt persze nem tudom, én megkapom-e a szükséges időt.. . Az idei éves terv 50—60 millió korona körüli termelést irányoz elő, az első félév tükrében ez reális, elérhető, s az elnök szerint meg is lesz, igaz, ahhoz, hogy a járási középszintet elérjék, 70 milliónak kellene lennie az évi termelésnek. Fotó: NAGY LÁSZLÓ Mátyás, az igazságos rezdületlen arccal nézi a szemközti hegyoldalt. Nézi? Ha egyáltalán ellát odáig, hiszen az évszázados fák lombkoronája ráborul a szoborra, melynek fennen kellene hirdetnie, hogy itt valaha a király vöröshagymán kapáltatott. Manapság legfeljebb télen ha meglátja az eget a dombtető felett, akkor meg nem kapálnak. így aztán azt sem tudhatja, kapálnak-e egyáltalán még Sajógömörben (Gemer), s ha igen, kik. Pedig bizonyára jót mutatna ő is a jól végzett munka után, mint idén a summások, akik más tájról érkeztek, hogy megszabadítsák a gyomtól a cukorrépát. Hogy aligha tudná Mátyás, mi az a cukorrépa ? Meg azt sem tudná, mi fán terem a szövetkezet? Kétségtelen. Mégis szívesen megkérdezném tőle, mit tenne azok helyében, akiknek most jutott osztályrészül a nehezebb munka, s hogyan bogozná szét az annyira összekuszálódott szálakat, hogyan tenne igazságot ő. S tudna-e úgy igazságot tenni, hogy abban mindenki megnyugodjék? Szinte a véletlen sodort bennünket ebbe a szövetkezetbe, megnézni hogyan élnek, hogyan dolgoznak itt az asszonyok, lévénhogy egyetlen munkáltató Sajógömörben meg szőkébb környékén. Aztán, hogy felfedeztük: hangyabolyba léptünk, már késő volt, nem lehetett visszakozni, mert megkapó volt az az elszánás, az az akarat és gondolkodásmód, mellyel néhány fiatal és eszes vezető — se helyen mind új — arról beszélt, hogy most már legfőbb ideje elindulni fölfelé. Persze előbb azért az asszonyokat kerestük meg, s megtalálni őket nem is volt olyan egyszerű! Először a szőlőhegynek vágtunk neki, azon az úton, amelyen ők naponta oda meg vissza gyalogolnak a főút menti buszmegállótól. Nem irigylem őket, s nemcsak az emelkedő miatt, mely esős időben csúszós is lehet. Azért sem, mert abban az egyetlen kis házikóban, amelyet a szőlősben láttunk, aligha tárolhatják munkaruhájukat. Átöltözni persze elbújhatnak a magas művelésű szőlőt elborító hatalmas gyomrengetegben, bár az nem a legideálisabb öltöző. Ezúttal azonban répát kapáltak az asszonyok, beleveszve a tájba egy kis csapat, mert a szövetkezetben állandóan hiány van nödolgozókból. A találkozásra már készültek, hiszen sok minden foglalkoztatja őket a munkán, a kereseten kívül is, s most kapóra jött, hogy Lázár József ökonómus társaságában látogattuk meg őket. Nem, arról szó sincs, hogy a vezetők megközelíthetetlenek, ezt készséggel igazolják az asszonyok, közülük is bejár egyik-másik a gyűlésekre, bármikor szóvá tehetik, ha valami nem tetszik. Ami az asszonyokat foglalkoztatja, s amihez kívülről — tőlünk — várnak segítséget: a fizetett szabadság. Sehogy sem tudnak megbékélni a gondolattal, hogy évi tizenöt nap jár nekik. (A legrégebbi dolgozó közülük tizenharmadik éve van munkaviszonyban.) Keveslik. Mondják, ennyi idő alatt lehetetlen otthon elvégezni mindazt, ami az asszony dolga. Bizonyítanom kéne, hogy ennyi szabadság nem elég, de az ellenkezőjét teszem: ennyi a törvényes. Ők, ha kell otthon maradnak, akkor is, ha nincs szabadság, az otthoni dolog nem várhat. Szankciózni az igazolatlan mulasztásokat nem lehet, mert csak azt érnék el vele, hogy a kevés asszonyból is elmennének néhányan. így inkább sztoikus nyugalommal veszik tudomásul a csoport- és egyéb vezetők, hogy most búcsú lesz, most a gyereknek van szüksége valamire, most ide vagy oda kell utazni bevásárolni... Idővel majd csak megtanulják az emberek, hogy szigorú rend és fegyelem, olykor lemondás is a munkaviszony. Alkalmazkodása munkahely szükségleteihez. S ha ez a vérükké válik, talán annak nyitját is meglelik, hogyan lehet többet keresni. Az egykori legendás kapálás mellett az a másik, az idei eltörpül. A szövetkezet elnökének falujából Nagycétényből (Verky Cetín) jöttek asszonyok. Megszabadították a gaztól azt a cukorrépát, amelyet a szövetkezet tagjai nem voltak hajlandók bekapálni. Pedig ha bekapálják, az ő jövedelmük növekszik, mert ezt is megfizetik, csak eppén a munkát kell munkaidőn kívül elvégezni. Az elnök úgy gondolta, példát mutat, családi segítséggel egy nap alatt végeztek. Dél-Szlovákia nyugati részében ez Így természetes, itt, Gömörben, úgy látszik, mások a hagyományok, hiszen a paraszti munkaerkölcsben évszázadok szokásai rejtőznek. Bogozgatjuk ezt is. Itt valaha tehetős gazdák éltek, a saját földjüket művelték, annyit termeltek, amennyiből megéltek. Nem volt, szükségük arra, mint a zselléreknek, hogy minél többet termeljenek, mert akkor nekik is nagyobb hányad, több termény jut. Meglehet, ez is ott húzódik a másfajta mentalitásban. De a közelebbi múlt változásai is sokat rontottak, ronthattak az emberek munkaerkölcsén. Vagy tíz éve még Munka Érdemrendet kapott a szövetkezet, aztán „nagyüzemesítették", összevonták a környék apróbb, a tagok áltál még szívbéli sajátnak tartott gazdaságait, s mint mindenütt, itt is zajlottak „hatalmi harcok". Ha pedig a vezetőség széthúz, azt a gazdaság sínyli meg elsősorban. Beszélik, hogy földcsere is volt, a safárikovói állami gazdaság kapott a szövetkezet földjeiből az itteni földjei helyett. Mondják, rosszabbat, s azt is, hogy olyanokat, amelyeken terhek vannak mindmáig. De az igazságot nehéz lenne kideríteni. Kezdődtek itt akkor túlméretezett, indokolatlan beruházások, építkezések is, melyeket be kellene fejezni, mert így az átlaguk romlik. A vezetők meg egymást váltották évek során, még meg sem melegedtek, máris mentek tovább. Borbély Ferenc, a szövetkezet elnöke is alig egy esztendeje kapta meg a bizalmat — és a feladatot. Némi tapasztalata van már, a — Az intenzifikációs program szerint mindenképpen növelnünk kell a mezőgazdasági termelés volumenét, nem építhetünk csak az ipari jellegű melléktevékenységre. Búzából, kukoricából elérjük a jó járási középszintet, de a cukorrépa meg a dohány kevés termést adott, ezen változtatni kell. A termés tíz százalékát is elviheti, hogy az idén is elkéstünk a kapálással, pedig ha kell, kiharcolom, hogy megfizethessük az emberek munkáját. Ha azt mondom, ezért vagy azért a munkáért megkapják a száz koronát, meg is adom nekik. Azután arról esik szó, amit az asszonyok közt — a répát kapáló dohányoscsoportnál — hallottunk, tapasztaltunk. Hogy itt, a safárikovói ruhagyár közelében, nem is lehet vonzó a mezőgazdaság, főleg a tizenkét—tizenöt ezer koronás évi keresetek mellett... Borbély Ferenc az érem másik oldalát mutatja. — Dolgozhatnának teljesítménybérért is, akkor többet kereshetnének, s ez az évi jövedelem csak a ledolgozott napok számával arányítva reális. Hiszem, hogy ehhez is eljutunk. Már megtettük az első lépést. Zártunk egy olyan évet, hogy a termelés volumene nem csökkent, hanem növekedett. Szakembereket is kapunk lassanként, öt mérnökünk már van, ősztől helyettesnek is jön egy, a tervünk pedig az, hogy néhány éven belül tíz-tizenöt mérnök álljon a szövetkezet élén. Szaktudás, korszerű ismeretek nélkül ma már semmire sem mehetünk. Persze, gond is van elég. Itthon, a környéken nincs sok mezőgazdasági szakember, erre inkább az ipari munka honos, annak meg, aki messziről jön, lakás kell. Lakásépítésre meg nem nagyon futja most a szövetkezet pénzéből. És aki messziről jön, azt nem ismeri az ember, azt itt kell megismernie, így aztán sokan cserélődnek nálunk ... Az elvem az, hogy inkább a fiatallal kell próbálkozni, mégha sokat is kell vele foglalkozni, mert most került ki az iskolából, vagy alig-alig van tapasztalata. Ők azok, akik gyorsan adaptálódnak, környezethez, munkakörülményekhez, bátrabban vágnak neki a feladatok megoldásának. Vannak egészen jó ötleteik és nem félnek semmi újtól. Bizonyítani akarnak, s az ambíció mindig javára válik a munkavégzésnek. Persze türelem, szabadidő feláldozása is, míg jó vezető lesz belőlük, de ez a befektetés megtérül. A szövetkezet az ösztöndíjakat sem tartja kidobott pénznek, így is képeztet szakembereket magának, szükségleteinek megfelően. De más is megfordult a vezetők fejében, s ha minden jól megy, nemsokára valóra válik ez a tervük is. — Elsősorban az asszonyokra gondoltunk, hogy nekik munkalehetőséget teremtve magunkon is segítsünk kissé. Harmincszemélyes varrodát nyitunk azoknak, akik nem dolgoznak, nem dolgozhatnak a ruhagyárban. mert nem tudnak műszakokra járni; Minden évben sok lány kap szakmunkás-bizonyítványt a ruhagyár iskolájában, de azok, akik férjhez mennek, gyermeket szülnek, már nem tudják vállalni a többműszakos munkát. Aki nem jut be az egymüszakosba, az inkább otthon marad. Ha a mi varrodánkban fog dolgozni, nem vész el a szakképesítése, ugyanakkor a ruhagyárnak fog félkészárut varrni, nekünk pedig úgy tud segíteni, hogy a
