Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-08-05 / 32. szám

haláltáborba egy júniusi hajnalon anyámat, húgomat, rokonaimat, barátaimat. Fájdalmakkal terhelt, könnyekkel öntözött föld. és én mégis vágyódom oda, ébren, álmaimban .. . Úgy rémlik, ott fehérebb és csillogóbb volt a hó. a tavasz illatosabb minden tájak tavaszánál, és a kályha tüze többé soha, sehol nem duruzsolt olyan meghitten, mint ott. A nap sehol sem bukik a látóhatár mögé olyan varázslatos színekben . . . Ungváron szemeztem ifjan kamaszokkal, és majdnem belehaltam egy boldogtalan szerelembe. Boldog szerelmeimbe is bele akartam halni, mert iljúsága idején az ember nagyon komolyan fogadja a szerelmet és nagyon komolytalanul emlegeti a halált.

Látom a várost, az épületet, ahol alapfokú ismereteket diktáltak belénk. A teret. ahol az iskola állt, akkor Kossuth térnek hívták, később Masaryk tér lett a neve, majd Horthy Miklós tér, Sztálin tér... Most az Újraegyesülés (Vosszojegyinyenyija) nevet viseli. Látom az úng folyó felett a háború elpusztította, háromíves Nagyhidat, ahonnét a világ

ta. Áll még partján az iskola, ahonnét 1918-ban, egy októberi napon hazaküldték a tanulókat, magyarázván, hogy ..valami változás következik ...” Látom a hetipiac nyüzsgő forgatagát, ízlelem a friss köpülésü, harmatos írósvajat. a kosarakban pirosán illatozó földi epret, szőke körtét, fekete szedret... Figyelem a káposztára, krumplira, tüzelőfára, görögdinnyére alkudozó asszonyok, férfiak sokaságát. Érzem a lacikonyhák ínycsiklandozó szagát, fülelem az oroszlánbőgést, amely a városunkban vendégeskedő és e téren felállított cirkusz felől áradt... A hajóhinta, körhinta, irányából recsegő hanglemezről Vlasta Bunan hangja zenlegszebb naplementéjében lehetett gyönyörködni. A naplemente ma is ott ragyog. a Nagyhíd helyére azonban kis híd épült. ívek nélkül. Az Újhíd, melynek alapkövét még a „cseh világban” rakták le, ott épült fel, ahol valamikor mocsár, láp és berek volt, ahova később sokemeletes palotákat emeltek. A virágfüzéres folyópart fiatal fáira is emlékszem. Árnyas. lombos fasor fejlődött belőlük azógedezett... — „Ja mám devét kanáru ...” — „Já bych chtél mit tvé foto...” — Fújta, fújta naponta öttől hétig. Vasár- és ünnepnapokon már háromkor elkezdte. Városi park lett a „Vadaskertből". ahol soha senki vadállatot nem látott, de majálisokon, jótékony célra felállított sátrakban, úriasszonyok, úrilányok olykor csókokkal tetézve árusították a tombolajegyeket. ínyemen érzem a

vasárnap délutáni fagylaltszeletek aromáját ... Vanília, kávé, csokoládé, málna ... A csemegéét, amit még akkor sem becéztünk „fagyinak”, ha azt ostyatölcsérben osztogatta a csengettyűs kocsiját tologató, áruját fennhangon kínálgató. bordó fezt viselő, fehér kötényes török fagylaltárus. Gesztenyefasoron kanyargó úton sétáltunk fel a várba. Papnevelde volt ott akkoriban, de azt mesélték, hogy alatta valamikor alagúton átjárt udvarolni Thököly Imre Munkács várába. Zrínyi Ilonának. Borpincék, gyümölcsöskertek között poros út vezetett a vadaskerti nyári vendéglőbe, ahol életem legízletesebb liptói körözöttét fogyasztottam. Magam kevertem a túróba az apróra vágott újhagymát, mustárt, szardellát, vajat, köménymagot. pirospaprikát... Nem is tudom, miért volt akkoriban mindennek olyan feledhetetlen zamata? Nyilván a nosztalgia konzerválja.

Mintha mostanában olyasmit is látnék, amit ifjú koromban észre sem vettem. Mintha mély kútba tekintenék, és ma már nem tudom, hogy ami visszacsillan a víz tükréről, valóság voloé, avagy képzeletem káprázata? Megálmodott képek űznek játékot velem? Közeli események tisztán rajzolódnak elém. ám ha távovaszokét, amikor még nem is sejtettem, hogy életem olyan történelmi időszakba van beágyazva, amelybe egykor majd megreng a világ. Tavaszokét, amikor még hittem, hogy minden probléma megoldódik egyszer, csak várni kell megtanulni, bírni hittel, bizalommal, türelemmel, egyszer majd minden a helyére kerül.

Nem érdekelt a politika. Fogalmam se volt arról, milyen ereje és súlya van. Apám se politizált. Ő a .jóistenre” bízta a dolgok eligazítását. „Ha a jóisten úgy akarja. — Ha a jóisten megsegít. ..” Holott nem is volt hívő. Álmodozó volt... Nekem pedig akkoriban a szerelem tartotta össze a napjaimat, fűzte egybe éjszakáimat. Szerelmes voltam, mint Shakespeare Júliája, csak lovagom éppen nem volt Rómeó, és nem származtunk patrícius családból. Abban a társadalmi rétegben, amelyikbe én tartoztam, nem megyebálokon, előkelő jótékonyegyleti hölgyek védnöksége alatt rendezett estélyeken avatták eladó lánnyá a bakfísoknak nevezett tinédzsereket. Diszkóban sem rángatóztunk önkívületig, ámde a tánc- és illemtaniskola vasárnap délutáni „össztáncain”, a tanfolyamzáró ..próbabálokon” magamsorabeli lánynak sem illett „gardedám” nélkül megjelenni.

\ ÉL,

g m»i.i i §

; m :

6. Olvasótalálkozón

7. Férjem volt barátjával, Buday Imrével

8. Otthonomban

9. A Nemzetiségi díjat 1973-ban Andrej Plávka adta át. (Mellettem Krista Bendová és Emil Boleslav Lukáé.)

labbra kívánok látni, összekuszálódik a kép. eltorzul, elfakul. .. Olykor mintha sokáig és boldogan lettem volna fiatal, máskor, mintha öregen jöttem volna a világra. Idegennek tűnök magamnak a múlt tükörképén, elfelejtett események frissen vetülnek' elém, de idegszálaim még mindig reagálnak jellegzetes tavaszi fuvalomra. fényre, dallamra, muzsikára, felidézve elmúlt tavaszok hangulatát. Ta-Nénik. mamák, ünneplő ruhában tereferéltek a terem falait borító hatalmas tükrök alatt, vagy a körbefutó piros plüssbevonatú ülőalkalmatosságokon ásítozva figyelték ragyogó szemű, kipirult arcú védenceiket, míg azok naftalinszagú partnerük karján charlestont, shimmyt, bostont vagy one steppet táncoltak, esetleg „petrezselymet árulva” pislogtak epekedve a ..majomsziget” felé, ahol izzadó tenyerű diákok, kereskedelmi alkalmazottak. kishivatalnokok törülgették kemény gallérjuk alá csurgó verítéküket.

Városunk körül szőlőhegyek emelkedtek. Télen a borpincék előterében, hoszszú, kecskelábú asztaloknál, nyáron a hegyoldal lépcsőzetesen épített teraszán,