Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-08-05 / 32. szám
futórózsával bevont, színes lampionok világította lugasokban, töltötték poharunkba a mustot, a karcost, az aromás ó-borokat. Fatányéron hozták a vékonyra potyolt, frissen kisütött hagymás hússzeleteket. Sajátos módon, akkoriban minden rostélyos lecsüngött a tányér széléről .. . Amikor egy-egy vendég — pincében. kertben — megjelent, bandája élén a prímás rögtön rázendített a nótájára. Ismerte minden törzsvendég kedvenc dalát Futóvendégekére ráhibázott. Magyar, cseh, szlovák, ukrán ... hangzott máris a vonója alól: .,Janii, Janői, Janii, Janii... Co si robil nasej Anii?”, „Siroko. gyaleko. ungvárskoje pole ...” Amikor társaságomtól kísérve engem meglátott. felcsendült máris, hogy „Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől.. .” Reneszánsz szobraira ... Történelem búvik meg körülöttem minden falban, minden kockakőben. Ablakomról hajításnyira évszázados hársfa csodálkozott a tövét körülölelő virágágyásokra. Három zöldre festett pad támaszkodott viharvert törzsének, és egy hatalmas szürke vasoszlop alkonyattól virradatig, ezüst-zöld fénnyel sugározta be. Pitoreszk látványt nyújtott, amíg fát, oszlopot, virágágyásokat, padokat el nem sodort helyéről a fejlődés. Mostanában, télen márványlapokon siklik ki a járókelők lába alól a talaj, míg a tér szegletében ásatás közben előkerült ősrégi kút emlékeztet az idő múlására. Mennyi minden lett a technika és a fejlődés áldozata, míg én gyökeret eresztettem, barátokat szereztem, és most már innen gyűjtöm az emlékeket. Csak néha-Férjem, Brauer Géza, mentorom és első kritikusom Tisztelettel és szeretettel köszöntjük az írónőt 80. születésnapján! Ördög a tudója, hogy ifjúságom legboldogabb szakában, miért leltem örömöm ilyen borongós muzsikában? Talán sejtelem volt, előérzet, hogy közeledik az idő, amikor búcsút veszek szeretett városomtól, elhagyom meghitt családi környezetemet. és nem térek többé oda vissza Soha, más vidéken rakok magamnak fészket... Immáron ötven éve (magánügyeimből eredően) élek Bratislavában. ötven év! Több mint fél emberöltő, az emberi lét útjának mindenképpen a nagyobbik fele. Részemről most már annyi, mintha itt újra születtem volna. Szülőföld! Ismerem a város minden régi utcáját, tereit. -Számontartok minden szobrot, sétatéri padot. Laktam már a város ütőerén. Ablakom alatt száguldott a világ keletről nyugatra, nyugatról keletre. Laktam a város szívében és a város peremén. Némely lakásom ablakából láttam a vár romos, majd újjáépült négy tornyát. Mutatóujjként emelkedett előttem ég felé a Dóm tornya. Tíz évig eregettem a konyhagőzt Josef Nepomuk Hummel zongoravirtuóz és zeneszerző barokk stílusban épült, kétszáz évnél is idősebb szülőházára. Most szemközt élek a színházzal, ahol 28 évvel ezelőtt színpadi szerzővé avattak. Sokat váltottam lakhelyet ebben a városban, és nem is mindig a saját elhatározásomból. Volt lakásom, melynek ablakai gyárkéményekre, máshol évszázadokra nyíltak. Az ódon városháza remekművé kovácsolt vaskapujára. A Prímáspalota tetején patinásodó vaskalapra. nap távozom, akkor sem hosszú időre. Egyszer tengerentúlra is eljutottam. Gyönyörű és felfoghatatlan volt részemre a nagy víz. megható, mikor régi ismerősökkel, iskolatársakkal pálmafák árnyékában sétálhattam, kérdezősködésükre válaszolhattam. Él-e még ez? Mit csinál az? Áll-e még a vár és befagy-e télen a Duna? És én akkor, ott, a pálmaligetek árnyékában olyasmit éreztem, hogy Bratislava a legszebb város a világon. Ráeszméltem, hogy ötven esztendő elszakíthatatlan kapocs. Hogy soha nem tudnék már más vidéket megszokni. Amikor visszaérkeztem, igyekeztem számbavenni az utcaköveket, a régi falakat. Felfedeztem. hogy a város távozásom idején változtatta arculatát. (Nem is mindig kedvemrevalón.) Megsirattam lebontott házakat, terekké tágult sikátorokat, órákig bámultam a Dunát, megcsodáltam az újjáéledt ligetet, és tudatosítottam, hogy a szülőföld nem elhagyott szülőfalum határa, nem ifjúságom városa, nem apám sírja a temetőben, nem egy kihűlt csók íze még a számon. Több ennél! Minden együtt. A táj, melyből álmaim fogannak, a nyelv, amit megértenek és megértek, a levegő, mely felszárította könnyeimet, az eredmények, melyek felszívták munkásságomból kicsordult verítékemet, a hely, ahol nem csupán sikereim voltak, de értek kudarcok is ... Ahol képtelen vagyok felejteni, de tudok megbocsátani, ahova mindig mindenhonnan visszavágyódnék ... Az én szülőföldem szép határa ilyen széles. (nő 14) DÁVID TERÉZ Kamilla kiteregette maga elé az ágyra a vásárolt holmit, és úgy örvendezett neki, mint egy kisgyerek. Szép égszínkék fehérnemű, hártyavékonyságú és hamvas, mint a lepkeszámy. Szinte attól lehetett tartani, hogy széjjelfoszlik, ha megérinti. Lágyan végigsimított rajtuk, nehogy keze nyomán felborzolódjék selymes szépségük. A kombinét apró berakások díszítették, a hálóingbe leheletfinom csipkedísz simult. Ha magára ölti, mintha semmi sem lenne rajta. — Jó ... igen jó, hogy ilyesmit viselnek manapság a nők — gondolta Kamilla. és a vastag sárguló vászoning jutott eszébe, amit nagyanyján látott kislány korában. Meg az a gyürődő, színehagyott rózsaszínű batiszt, amit az anyja viselt. Nem! Olyasmiben nem lehet egy mai férfi szerelmét megtarta-1 ni. Megunja az asszonyt, és szalad . .. szalad másfelé .. . igyekszik a tilosba, mint az ő apja ... És mint ő is . . . mint Kálmán! Arcához szorította az égszínkék holmit, mintha a vágyakozását akarta volna belelehelni. Közben Kálmánra gondolt... és akkor már eszébe sem jutott, hogy összegyűri, vagy hogy széjjelfoszlanak. Ilyen holminak az a sora. gondolta, és lehunyta a szemét. Ekkor nyitott be „Babicska”. A háziasszonyát nevezte így, aki szlovák aszszony volt. de a vegyes ajkú faluban ráragadt a magyar szó, csak a kiejtésén lehetett érezni, hogy szlovák anya szoptatta. Megállt az ajtóban, és így szólt: — Ná lelkecském. hallottad, mégmergezte mágát a Julis ... Kamilla hirtelen feléje fordult, és némán nézte, nézte őt, mintha most látná először. — Juüs? Melyik Julis? — kérdezte végül halkan. Az öregasszony rosszallóan csóválta a fejét, neheztelve ekkora képmutatás láttán, de mert a lány szemében valami zavarosat vett észre, hát inkább kimondta. — Áz! Á Juliskái A Kálmáné .. . A lány az égszínkék csipkés holmit — ami nem sokkal előbb oly nagy örömöt szerzett neki — leejtette a földre. — Szóval megtette! Mégis megtette. Az ember azt hitte, hogy csak fenyegetőzik ... Az öregasszony széles mozdulatokkal, vontatottan mesélni kezdett, igen élvezte kivételes helyzetét, hogy ilyen nagy szenzációt elsőként hozhatott hírül. — Azt mondják, egész éjjel felöltözve ült. és virrasztott. Tudod, várta őt... Á Kálmánt. Hájnálfelé áztán áz áblákhoz állt. és leste, mikor megy munkábá. — Tőled! Áztán mikor láttá. hogy odá se néz, hát ákkor á Julis felébresztette á gyerekeket, á kettő nagyobbikát elküldte áz oskolába, óvodába. Kit hová. A legkisebbet pedig, ámelyik még szopik, mágá mellé tette áz ágybá. szájába tette a mejjét, ő pedig kiitta a mérget, amit odákészített. Még nem tudják, hogy mit ivott, májd a kórházbán megállapítják ... De hogy olyán szép volt áz á Julis, amikor Bodnárné rányitott! Azért ment odá, hogy egy kis ecetei kéijen kölcsön. . . Olyán szép volt áz á Julis ázzál a gyerekkel a mejjén. mint soha áddig. Fehér volt, mint a madonná. és olyán megbékélt. Száládták rögtön az üzembe Kálmánért, áztán jöttek a mentők, és elvitték őket. Julist, á gyereket... meg Kálmánt is, mert közben házáérkezett... Kamilla felemelte a földről a hártyavékonyságú fehérneműt, és lassú mozdulatokkal visszacsomagolta a papirosba. Ekkor már egyáltalán nem vigyázott arra. hogy ne gyürődjön össze. Szorosra, nagyon szorosra csavarta a csomagot, s leereszkedett az ágy szélére. — Hát akkor ma este nem jön — volt az első gondolat. — Nem jön Kálmán ma este. Vagy mégis? Hiszen most már szabad. Keserű lett a szája íze. Cigarettára gyújtott. — A fene egye meg — morogta, amíg az öngyújtót kattintgatta — a fene egye meg, hogy nekem mennyi bajom van mindig... Kálmánt őszintén kedvelte. Derék, izmos, gavallér ember volt. Ha átkarolta, ropogott tőle a dereka. Az emlékezéstől átfutott testén a villamos áramlat.. . Kedvére való ember volt Kálmán, határozottan a kedvére való. De mégis... Három gyerek! Kamilla nem hitte volna, hogy Julis megteszi, hogy lesz hozzá ereje, bátorsága. Ki hitte volna róla? Savószínű, nyamvadt teremtés volt, vérét kiszívta a három gyerek, sírástól fakult szemével cseppet sem szívderítő látvány. Semmi esetre sem Kálmánhoz való. Kamilla nagyon szerette az életet, és nagyon félt a haláltól. Képzeletében Julis alakja egyszerre csak nőni kezdett, és csak nőtt. nőtt. Már majdnem akkora volt, mint a szentkép a templom ablakán. és szállni kezdett, szállt az ég felé ... Az öregasszony zökkentette vissza a valóságba. — írást is hágyott — mondta — áz
