Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-08-05 / 32. szám

Válaszol: Emlékszem egy nagy kiterjedésű parkra is. Közepén a tragikus véget ért Rudolf trónörökös vadászkastélya emelkedett. A királyfi akkor már nem élt. csupán men­demonda keringett körötte. Más urak jártak oda medvevadászatra. Egyszer magam is láttam dús lombozatú fák alatt, lobogó fáklyafényben kiterítve két hatal­mas zöld medvét. Zöldek voltak bizony, hiába próbálkoznak azóta is meggyőzni arról, hogy ilyesmi nem létezik, mikor én zöld színűnek láttam azokat! Bárha, meglehet, hogy csupán gyermeki fantázi­ám szivárványszíneiben mártották meg behemót testüket. Arra is emlékszem, hogy vállaltira omló kibontott hosszú hajammal, hajamban világoskék masli­­val, kezemben nagy csokor virággal büsz­kén lépkedtem az első vizsgámra. — .,Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta...” — szavaltam a záróünnepé­lyen. és hittem is, hogy így igaz. Istennek kalapja van. és hazánk óriási virágcsokor. Emlékszem az erdőigazgatóság ápolt fa­1. Erdélyi szülőföldemen, román népvise­letben. hatéves koromban 2. A Lidérc­­fény szlovák nyelvű próbáján a rendezővel. Gregor Martin­nal 3. Az Időzí­tett boldogság próbáján a Ma­tesz színészeivel Szülőföld! Zengése van a szónak. Én gordonkára. tárogatóra hangszerel­ném ... Szülőföld! Föld, amelyből a mag kikel, az élet csírázik, ahonnét lélek­ben soha el nem szakad az ember. Emlé­keimben én három ilyen helyhez is kötő­döm . . . Erdélyben születtem. Görgényszentim­­rén. a görgényi havasok alján. Hétéves koromban kerültem el onnan, de még most is látom a kis patakot, mely az ablakunk alatt csörgedezett, a kiskaput, mely az udvarunk végén — a Rákócziról elnevezett hegy oldalára nyüt. Gyalogös­vény vezetett a tövében fodrosodó sza­móca, szeder, málnabokrok felé ... Hogy a hegyen túl mi volt, azt nem tudom. Odáig soha el nem jutottam. Az idő ködfátyolán keresztül egyre homályoso­­dik, távolodik szülőfalum képe. Szinte magamnak is úgy tűnik már, mint egy mese. Egyszer volt... hol nem volt... Ha születési anyakönyvi kivonat nem tanúskodna róla. el se hinném, hogy volt... Azt hinném, hogy csupán képze­letem varázsolja elém a hosszú falusi utcát, a falu közepén a templomot, azzal szemben az iskolát, a tágas iskolaudvart, bár meglehet, nem is az udvar volt tágas, én voltam parányi. A házunk elől a patak elszaladt a falu végére, onnan ki tudja hova ? Az iskola előtt keskeny palló veze­tett át, két partján ruhát sulykoltak az asszonyok, amikor víz volt benne. Nyá­ron száraz lábbal is át lehetett jutni rajta. (nő 12) 4. Ilyen karcsú vol­tam 1950-ben a Karlo­vy Vary-i gyógykezelé­sen ... 5. ... és immár telt­­karcsúan a fővárosi sé­tatéren Felvételek: A szerző archívumából csemetekertjére, és hallom hároméves öcsém hangját a kolozsvári kórház park­jában, amikor látogatóba mentünk hozzá anyámmal, de csak a bejáratig jutottunk. — Anyukám! ... — hangzott egy nyitott ablakon keresztül a kétségbeesett gyerek­hang. Azt mondták, szőke fürtű öcsém utolsó szava volt. Öcsém halála után apám szülőföldjé­ről anyám szülőföldjére. Ungvárra köl­töztünk. Itt vésődtek kitörülhetetlenül emlékezetembe arcok, események ... Egy világoskék batisztruha tapintása ... Régi slágerek foszlányai: ..Hulló fale­vél ...” — „Bözsi ne síijon ...” — „Ott ahol a Dnyeszter vize zúg ...” Lopott csókok ízét érzem még a számon. A város temetőjében nyugszik az apám. Bár, le­het. hogy nem is nyugszik, hiszen a második világháború az ő hantjának sem kegyelmezett. Ebből a városból vitték

Next

/
Thumbnails
Contents