Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-08-05 / 32. szám
Dióhéjban ennyit mondhatunk el egy nagyközség valóban széles skálájú szolgáltatásairól, amelyek színvonalát — amint arról meggyőződhettünk — még jócskán lehet emelni. Talán besegíthetnek továbbra is és még hatékonyabban a tömegszervezetek, vagyis a lakosság, a nőszervezeti tagok „A társadalomnak, a családnak, önmagunknak" társadalmi mozgalommal, mint a múltban. A SZNSZ helyi szervezetének nem kis érdeme van számos olyan szolgáltatás létesítésében, nyitvatartási idejének módosításában, amelyekkel javították a szolgáltatások színvonalát. Kis Jolán, a nőszövetség helyi szervezetének alelnöke, elmondta, hogy szervezetük közbenjárásával sikerült elintézni, hogy a propán-bután gázpalackokat szombaton is be lehet cserélni; hogy a helyi könyvtár is az ő javaslatukra kapott új otthont. A nőszövetség aktív tagjai taggyűléseikre rendszeresen meghívják a falu elöljáróságát, hogy ott közvetlenül értesüljenek a lakosság elvárásairól, igényeiről. A legújabb javaslataik közül hiszik, néhány meg is valósul a jövőben. Ezek közé tartozik például, hogy a falu közepén található kocsma alig kihasznált emeleti részében egy falatozót létesítsenek, hogy kulturáltabbá tegyék az autóbuszmegállók várótermeit, s hogyha befejezik az iskolai étkezde építését, akkor a következő létesítmény egy egészségügyi központ legyen. Persze, akadnak merészebb tervek is az udvardi asszonyok és lányok tarsolyában. Ilyen többek között egy benzinkút meg egy kozmetikai szalon létesítése a községben. Végül is miért ne? Ahol ennyire akarnak, ott előbb-utóbb tett követi a terveket. BARANYAI LAJOS Egy tragédia története Tavalyi 32. számunkban Mi lesz veled, emberke? címmel egy kisfiú sorsáról adtunk hírt. Emlékeztetőül röviden a történet: a kisfiú édesanyja, aki skizofréniában szenved, egy napon otthagyja gyermekét és férjét, és szüleihez költözik. Hónapokkal később gyermekelhelyezési per kezdődik a bíróságon. S bár a gyermeket azóta, amióta az anya elhagyta családját, az apa neveli, gondozza, a nagymama segítségével, a bíróság a gyermeket az anyának ítéli. Az indoklás: a gyermek fiatal kora (csak néhány hónapos ekkor), a pszichiáter véleménye szerint az anya képes arra, hogy gyermekét ellássa, továbbá, az anya lakáskörülményei (a szüleinél lakik) jobbak, mint az apáéi. A tárgyalás után az apa felzaklatva jött ki a tárgyalóteremből. Kétségbeesetten hajtogatta, nem adja oda a gyereket. Mindenféle kósza hírek is lábra kaptak a döntést követően, pénzekről, kapcsolatokról, összefüggésekről suttogtak az emberek. A bírósági döntést nem könnyű elfogadni, ha az ember úgy érzi, az nem igazságos. De vannak helyzetek, amikor bele kell törődnünk a megváltoztathatatlanba, el kell fogadnunk az elfogadhatatlant. Ha nem ezt tesszük, ha indulatainkra hagyatkozunk, tragédiába fulladhat a legjobb szándék is. Mint ahogy ebben az esetben történt. A tárgyalás után hónapokig nem hallottam a kisfiú sorsának alakulásáról. Nem tudtam, az anyánál van-e már, beadott-e az apa törvényességi óvást, lecsitultak-e az indulatok, s nyugodt légkörben nevelkedik-e a kisfiú. Mivel érdekelt a gyermek sorsa, egy napon felvettem a telefont, hogy megtudjam, pontot tettek-e az ügy végére. Mindenre számítottam, csak arra a döbbenetes hitre nem, amit közöltek velem: a gyermek apja megölte apósát, anyósát. Aztán újabb hónapok teltek el anélkül, hogy megtudtam volna valamit a körülményekről. Ügy gondoltam, nem keresem a családdal a kapcsolatot, nem csinálok olcsó szenzációt a tragédiájukból. Míg egy májusi napon megszólalt a telefon. A gyermek apai nagyanyja volt a vonal túlsó végén. Mindenképpen beszélni akart velem. El akarta mondani, mi történt a tavalyi tárgyalás óta, azóta, hogy nem találkoztunk. A beszélgetésen ott volt a kisfiú is a nagynéniével, vagyis a nagymama egyik lányával. Míg beszélgettünk, a gyerek jött-ment a helyiségben, nagynénje és nagyanyja féltő gonddal vigyázták szinte minden lépését. Neked mindent szabad, mondogatta a nagymama, amikor a kisfiú a kézitáskájában kezdett turkálni. S közben kikerekedett a szomorú történet is. A nagymama elmondta, hogy a tavalyi bírósági döntést követően sem adta ki fia a gyermeket az anyának. Napközben általában ő — a nagymama — volt a kisfiúval. S mivel a jogerős ítéletet végre kell hajtani, egyre többször jelentek meg náluk a rendőrök, hogy a kisfiút elvigyék anyjához. Ök azonban nem gondolkodtak, nem törődtek azzal, mi lesz később, csupán azt tudták, úgy érezték, náluk kell maradnia a gyereknek, mert ott biztonságban van, anyjánál viszont veszélybe kerülhetne, mert az nem képes vele megfelelően törődni. így aztán. valahányszor megjelentek a rendőrök, a nagymama unokájával együtt menekült. Hol a szomszédoknál, hol egy ólban, hol az erdőben bújtak meg, ideig-óráig megakadályozva az ítélet végrehajtását. Mígnem elkövetkezett az a bizonyos nap, amelyet nem fognak — nem tudnak — elfelejteni sosem. A rendőrségnek nyilván le kellett zárnia már az ügyet... Aznap a nagymama a másik lányával tartózkodott a lakásban, ketten vigyáztak a gyerekre, bújtatták volna akárhová, csak velük maradjon. A rendőrök azonban magukkal vitték a gyermeket az anyához. Nemsokára hazaérkezett a kisfiú apja. A nagymama elbeszélése szerint, mikor a fia meghallotta, hogy a gyermekét elvitték, azonnal autóba ült, mondván, megy a gyermekvédelemre. Később, valamenynyi idő elteltével, újra megjelent, de már karján a gyerekkel, aki csupa vér volt. A gyereket azonnal orvoshoz vitték — aki megállapította, hogy nem sérült meg, csupán beszennyeződött a teste —, az apa pedig jelentkezett a rendőrségen. A nagymama napjai az után a bizonyos nap után rettegésben teltek. A gyerek ugyanis súlyos bélfertőzéssel kórházba került, hetekig aggódott érte. A gyógyulása óta szeretettel gondozza, neveli a lányai segítségével. A férje — a nagypapa — nyugdíjasán ismét állást vállalt, kell a pénz. A nagymama unokájának az apjáról mesél, és megmutatja a börtönből írt leveleit, amelyek végén rajz van, és az csak neki szól. A kisfiú édesanyja hónapok óta elmegyógyintézetben van. A beszélgetésünket követően nem sokkal később a bíróságon találkoztunk ismét. A tárgyaláson sem az apa, sem az anya nem volt jelen, csupán a nagymama. A bíróság felbontotta a gyermek apjának és anyjának házasságát, s a gyermeket apai nagyanyjánál helyezte el. Az apát négyszáz korona tartásdíjra kötelezte, amit a rabkeresetéből vonnak le majd. Ennyi a történet, egy tragédia története. Bár egyáltalán nem tekinthető még befejezettnek, az élet írja tovább. Az anya jelenlegi kezelőorvosai szerint nem képes és a közeljövőben sem lesz képes ellátni anyai teendőit, bár ő — kihallgatásakor — kérte, adják neki gyermekét. Az apa két ember életét oltotta ki, s most. börtönben bűnhődik. Hogy végül is hány évet tölt majd rács mögött, arról a bíróság dönt, mert ügye nincs még végérvényesen lezárva. S a gyermek? Hogyan alakul az ő sorsa? Most úgy tűnik — egy tragédia árán —, egyenesbe jutott az élete. De egészséges lesz-e lelkileg? Fel fogja-e tudni dolgozni magában mindazokat az eseményeket, összefüggéseket, amelyek csak évek múltán, felnőttként válnak számára világossá? Hogyan ítéli meg majd anyja helyzetét és apja tettét? Milyen érzelmekkel fog viseltetni irántuk? S egyáltalán az akaraton, a szándékon kívül meglesznek-e azok az objektív körülmények, amelyek személyisége egészséges fejlődéséhez, kiegyensúlyozott felnőtté válásához szükségesek? Jó lenne hinni, hogy a kisfiú — akinek eddigi rövid élete során sok mindent meg kellett érnie — nem válik maga is áldozattá. BERTHA ÉVA (nős)
