Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-22 / 30. szám

— Szó sincs róla. Szeretnélek néven szólítani. Érted, Hibi? — Hagyd abba! — mondta az asszony majdnem kiabálva. — Félek! — Ugyan mitől félsz, Hibi? — Kérlek, hagyd abba! Kérlek! Ká megütközve és zavartan nézett a feleségére, aki összehúzta magát a sötét­ben. Sehogy sem értette a dolgot. Lassan kinyújtotta a csápjait, és lágyan, gyengé­den csitítgatta a remegő asszonyt. Amikor végre megszűnt a nő reszketése. Ká ezt mondta: — Jól van, nem szólítalak a neveden. De mondd, miért ne? — Boldog vagyok veled, de félek. Nem lehet, tilos. — Ki tiltotta meg? Persze mindenki tilt­ja. De ha a kettőnk szerelme elég erős, megváltoztathatjuk a tilalmakat is. — Nem szabad megváltoztatni! — Miért nem? Az istenért, hát miért nem ? A hagyományok miatt ? — Nem, a hagyomány csak formaság. Valami más is van. Nem tudom megmon­dani.- Te ezt nem tudod. De valami oka van. — És te nem félsz a haláltól ? — Nem. Ez a törvény: te szerettél en­gem, te is ölsz meg. — ... Én nem tudlak megölni. Elfordultak egymástól. A zuzmó halvá­ladásban. Már egészen kihűltek a csápok is, hiába emelte fel őket, újra lehajlottak. A földfelszínhez egyre közelebb eső jára­tokban haladt. Errefelé egyre langyosabb volt a talaj és egyre porhanyósabb. innen tudta, hogy közeledik a felszínhez. Hátulról váratlanul megszólította valaki. Megfordult, és Kuikui alakját fedezte fel, a sötétségnél is feketébb árnyékként ku­porgott. — Ká, végre megölted — mondta neki Kuikui mély, nyugodt hangon. Ká nem szólt semmit, nem is mozdult. — Jó. hogy megölted — folytatta Kuikui rekedten. — Nehéz lehetett. Ká. továbbra is szótlanul, hat csápjával tak, mintha nem is az övéi volnának. Hátranézve látta, hogy az asszony testét már teljesen belepte a homok, kedves alakja fölismerhetetlenné torzult. Ká mégis csak ment, ment tovább. Lassan mászott, és közben peregtek a könnyei. Végül egy homokhegy árnyékába fektette a felesége testét. Homoklepte, szánalmas testét. Aztán gödröt ásott a homokban. A homok száraz volt, és minduntalan zizegve beomlott, az ásás kemény munka volt. Kának egyre hullott a könnye. A felesége homoklepte testét a gödörbe fektette, ráhalmozta a gödör környékéről a homokot, semmi sem maradt belőle. Sem­mi. Odahordott a környékről néhány kőda-KITA MORIO ERK0LC5TELENSEQ — Csak — ennyit mondott, és összehúz­ta magát. — Mert nem lehet. — Úgy. — Ká mélyet sóhajtott. — Mert ennek így kell lennie. Értem. — Ká, szeretlek! Törékeny, vékony csápjaikat egymásba fonva mind a ketten hallgattak egy darabig. Végül az asszony szólalt meg: — Neked köszönhetem, hogy boldog voltam. Veled éltem, élveztem a szerelme­det, Ká, és megszültem a gyerekünket. Csak... — Csak? — Ká, én félek. — Az asszony hirtelen erősen Ká köré fonta a csápjait. — Azért, mert te nem akarsz engem megölni. — Miket beszélsz! — mondta Ká. — Hát figyelj rám. Te előbb halsz meg, mint ón, ez ellen nem tehetünk semmit. De itt maradsz a karjaim közt, míg meg nem halsz. Most még élsz, én pedig meg kell hogy ölje­lek... — De ez a törvény, és én belenyugszom a törvénybe. — Én nem nyugszom bele — mondta Ká határozottan. — Mit számítanak a hagyo­mányok vagy bármi más, ha mi szeretjük egymást? Mert ez csak a kettőnk dolga. Igazán szeretsz engem? — Igen — mondta az asszony szomorú­an. — Én meg téged szeretlek. Legalább addig együtt akarok lenni veled, amíg élsz. Azt akarom, hogy maradj a feleségem az életed végéig. — Nem lehet! Mert én már szültem gyereket. — Nem a gyerek, te vagy a fontos. — Ká! — kiáltotta panaszosan az asz­­szony. — Én szeretlek. Anyámnál vagy a sötétségnél is jobban, mindennél jobban. De ha te igazán szeretsz engem, akkor hallgasd meg a kérésemet! — Azt akarod, hogy öljelek meg? — Nem tudlak megölni. — Ká már szinte nyöszörgött. — Ilyen szörnyű volna neked, hogy ezután is velem kell lenned ? nyan fénylett, hátulról halk vizcsepegés hallatszott. Ká nem értette. Bosszankodott. Mégis igaz, hogy a nők egészen mások, mint a férfiak. Miért, miért ellenkezik így? Ha Ku­ikui vagy bárki más, ha ők ellenkeznének így vele, azt föl se venné. De azt a tudatot, hogy éppen ő, Hibi különbözzön így tőle, elviselhetetlennek érezte. Jeges szomorúság telepedett Kára, nyö­szörögve átölelte a feleségét. Amikor a feje végre kitisztult, megmar­kolta a nő torkát. A hagyományok szerint, három csápját elrendezve, megszorította. Az asszony egy ideig még vonaglott, kínló­dott, aztán mozdulatlanul elnyúlt. Ká réve­­tegen nézte a felesége mozdulatlan testét. Gyengéden megérintve a bőrét megpró­bálta kitapogatni a csápjait. Az asszony bőre hűvös volt. a csápjai élettelenül ko­­nyuitak le. Úgy van, meghalt. Ő ölte meg. Ká sokáig kuporgott a holttest mellett, meg sem moccant. Aztán csendesen sírva fakadt. De mire megy most már a nyöször­géssel vagy a sírással. Hátulról megint vizcsepegés hallatszott. Ká felállt. Ki kell dobnia a feleségét. Átkarolta a nő testét, és a hátára vette. A test meglepően könnyű volt, Ká a bőrén érezte, hogy még meleg. Ahogy kimászott vele. a nö hosszú csápjai himbálództak a levegőben. Az üreg nyílását elhagyva, Ká a sötét föld alatti járatban mászott. A szerte nyüzsgő nők itt is, ott is visszahúzódtak az üregek­be, és onnan nézték a feleségét cipelő Kát. Néhol tökéletes sötétség honolt, és Ká a csápjait kinyújtva, tapogatódzva mászott előre. Ahol világító moha nőtt, hirtelen felragyogott a félhomály, és fény esett a nedves sziklafalra, megvilágítva az üregek­ben rejtőző sok-sok nö alakját. Ká helyre­igazította a hátán a felesége könnyű testét, és nem nézve se jobbra, se balra, ment tovább. Felesége mozdulatlan testének csápjai lekonyultak, és akadályozták a ha­szorosan átfogta a felesége könnyű holt­testét. — Pedig nagyon felbosszantottál, Ká. Meglátod, egykettőre elfelejted.- Ezután sokkal könnyebben tudsz majd ölni. — Elég — mondta Ká —, hagyd abba! — Menj csak — válaszolta Kuikui. — Fönt éppen este van. Dobd ki a felesége­det. Jó, hogy megölted, Ká. Ha nem tetted volna, nekem kellett volna megölnöm té­ged. Kuikui lassan elfordult. A feketeség megmozdult, és a távolodó öreg férfi alak­ját elnyelte a sötét. Ká megigazította a hátán a felesége testét. Aztán ment tovább a felszínre veze­tő, hosszú, kanyargós föld alatti úton. Fá­sultságából valamennyire felrázta, hogy pár szót beszélt Kuikuival, és amint lassan mászott tovább, kicsordultak a könnyei. A felszínen este volt, ahogyan Kuikui mondta. De a föld alatti sötétséghez szo­kott szemét még Így is vakították az égen ragyogó csillagok. Ha most nem este vol­na, ha olyankor ért volna a felszínre, amikor az a tüzes csillag izzik odafönn, ki sem tudná nyitni a szemét. Messze, a sűrű sötétségben egy mere­dek, sziklás hegy emelkedett, a föld alatti járat környékén sivatag húzódott. Száraz homokbuckák terültek el a csillagok fényé­ben, moha sem akadt sehol. Ká a homokra fektette a felesége testét. Azután a csápjainál fogva elvonszolta. Mi­előtt otthagyta volna, be kellett temetnie homokkal. Néha kerek homokhalmokba botlott, női tetemek feküdtek alattuk. Itt is, ott is eltemetett hajdani feleségek, kiszáradva, homokkal fedve. Végül a homokviharok fújták el őket valahová. Oldalt egy sötét árny mozgott. Úgy tűnt, mintha egy férfi volna, aki egy másik járat­ból érkezett, hogy kidobja a feleségét. Kivonszolta a holttestet, egyszerűen ledob­ta, aztán gyorsan eltűnt a föld alatt. Ká azonban hosszú ideig cipelte a fele­sége holttestét, csápjai már hidegek vol­rabot, és körberakta a homokdomb tetejét. Ilyesmit senki nem csinált. Jobb is, hogy nem látja senki. De mi marad belőle, még így is? Elég egy homokvihar, és nyoma vész. Ká sokáig kuporgott a körberakott kövek mellett. — Hibi. én Hibim — ismételgette hal­kan. Akárhányszor szólongathatta itt, nem volt senki, aki a szemére vesse. „Hibi a homokban fekszik. De amikor hívom, akkor az én hangomban van" — gondolta. Aztán kifáradt a hívogatásban. és lefe­küdt a homokra. Mi lesz vele, ha itt bele­merül a bánatba? Talán már vissza kellett volna térnie a föld alá, hogy új nőt vegyen feleségül. De Ká nem akart visszamenni. A szemében a széles, laza homoksivatag tükröződött, és a csillagokkal teleszórt, fenséges éjjeli égbolt. A csillagok hunyo­rogtak, úgy vibráltak, mintha mesélnének. Az egyik hold halványan fénylett, a másik már lebukott a horizont mögé. Ká egy darabig figyelte a csillagok állását, fényük erejét. „Azt tartja a hagyomány, hogy a halott nők arra a csillagra mennek." Egy ragyogó, fehér csillagon állt meg a tekinte­te. Ká ismerte azt a csillagot. Biztosan a tüzes csillag harmadik gyereke, és ott, ahogyan a vénemberek magyarázták. Ká­hoz és Kuikuihoz hasonló lények élnek. Olyan lények, akik szabadon kicserélik a gondolataikat, és bonyolult dolgokon gon­dolkodnak. „Vajon annak a csillagnak az élőlényei sem egyetlen nőt szeretnek egy életen át? — villant fel Ká agyában. — Ez talán mindenütt tilos?" Aztán visszanézett a földre. A száraz homokon nem volt semmi más, csak a kis kövek sorakoztak körben egymás mellett. VARRÓK ILONA fordítása Fodor Katalin illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents