Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-22 / 30. szám

KUCKÓ

*

A Kajla Fülöp kalandjai című mesekönyv a Madách Könkiadó gondozásában jelent meg pár hónapja. írta Keszeli Ferenc.

Nem, dehogy, nem egyedül írtam én ezt a könyvet! A szerzőtársamat Keszeli Balázsnak hívják, aki a kisfiam, s most kilencéves. Ha Balázs este az ágyba bújik s én mellé ülök, hogy meséljek — sosem tudom, miről szól majd a mese, de aztán valahogy mindig elkezdem, mert hiszen a figurák adottak: Kajla Fülöpöt, Etüskét meg a többieket együtt találtuk ki, amikor Balázs még óvodás volt.

Leülök tehát az ágy szélére ... Balázs szeme ragyog az örömtől, a várakozástól. Belenézek a szemébe s már kész is a mese, már mondom is, mert e két nagy fekete szemben ragyogó tisztaság, áz őszinte várakozás láttán olyanok jutnak az eszembe, ami egyébként soha. Balázs időnként belejavít a történetbe, kimondja ő is. ami az eszébe jut. E meséskönyv legjobb fordulatai pedig épp ezek, tehát a kisfiam ötletei.

Kajláékkal egyébként igen közvetlen és személyes a kapcsolatunk. Pontosan tudjuk: hol laknak, hogyan élnek. Mi még ugyan sosem jártunk náluk, Kajla se nálunk, hiszen a mezei nyulak nem nagyon merészkednek a házikertekbe. Ellenben Etüske, a sündisznó gyakran vendég nálunk — hozza, viszi az üzeneteket. Furcsán viselkedett, gubbasztott a kerítés tövében, míg aztán rájöttünk: Etüske szülni készül. És valóban.

Hogy megszült-e azóta? Bizonyára. De ha mégsem, az új mesealakok akkor is megszülettek — Balázs képzeletében már élnek, ott sündörögnek az anyjuk körül, akit ugye Etüskének hívnak.

Könyvemből ajánlom nektek e mesét.

— Még sokat kell menni, Etüske? — kérdezte Kajla Fülöp.

— Még sokat. De megéri ám, mert olyat látsz, amit eddig még sosem láttál. Ahogy ígértem: dinnyenézőbe viszlek. De vigyázni kell ám, mert a dinnyét egy harcsabajszú, nagy kalapos, öreg csősz őrzi, akinek kétcsövű puska lóg a vállán. Nna, nemsokára oda is érünk.

Odaértek, és nagy óvatosan belopództak a dinnyeföldre. Látva a sok dinnyét, Fülöp csak tátotta a száját, remegtette a bajszát, és szólni se tudott többet, csak hogy: olyan, mint a káposzta.

Etüske leintette.

— Ugyan, ugyan! Ha majd megkóstolod, meglátod, egészen más, mint a káposzta, és sokkal jobb annál.

Aztán megvárta, amíg Fülöp elmajszolja az első falatokat, s foga eléri a dinnye édes pirosát. Etüske boldog volt, mert Fülöpnek módfelett ízlett a görögdinnye, nem győzte dicsérni. De mert Etüske nem szerette a dinnyét, úgy döntött, hogy amíg Fülöp csemegézik, addig ö körülnéz a környéken, keres magának is valami harapnivalót. El is ment, Fülöp meg csak rágta, majszolta

(nőié)

tovább a mézédes dinnyét. Evett, evett, teljesen belefeledkezett, annyira ízlett neki. Nagy volt a dinnye, Fülöp meg hallatlanul mohó — így aztán közben lassan be is esteledett. De nem ám a nap tért nyugovóra az égen, hanem az történt, hogy Kajla Fülöp olyan mélyen belerágta magát a dinnye belsejébe, hogy már csak a lekonyult füle látszott ki belőle. És minél mélyebbre rágta magát, annál ízletesebbek voltak a falatok. Mire a dinnye belsejét teljesen kirágta, jól is lakott. Csakhogy addigra már a füle is elbukott a dinnyehéjban, s egyszer csak rémülten vette észre, hogy nincs többé visszaút: a dinnyehéj rászorult a fejére. Nem látott mást, csak sötétséget. Visítozni, kiabálni kezdett, de kétségbeesett segélykérését bizony nem hallotta meg senki sem.

Szegény Kajla Fülöp belfáradt a sok kiáltozásba. Elhallgatott hát, hogy végiggondolja a helyzetét. Belátta, nincs más választása, meg kell várnia Etüskét. Ő majd biztosan kitalál valamit, s mint oly sokszor, most is kihúzza őt ebből a kajlamajkából, akarom mondani kalamajkából.

Csakhogy Etüske késett. Szegényes

volt a vadászata, hosszú időbe telt, amíg végre jóllakott. Addigra éppen be is esteledett a mező fölött. Szólongatta, hívogatta Etüs a barátját, s hosszas keresés után végül is ráakadt. Látva, hogy mi történt szegény mohó Kajla Fülöppel, bizony képtelen volt visszatartani a nevetését...

— Kedves Fülöpkém, félek, hogy a szabadulásodnak csak egyetlen módja van.

— Hát akkor gyerünk, gyerünk, tégy már valamit — sürgette Fülöp.

Kajla Fülöp kalandjai

KESZFJJ FEUM

— Jó, jó, de félek, nem fogsz örülni...

— Dehogynem, Etüském, dehogynem, csak kiszabadulnék már ebből a vacakból.

— Hát jó — mondta Etüske. — De tudd meg, itt csakis egy furkósbot segíthet.

— Jaj, jaj!

Jaj, jaj ide, jaj, jaj oda, keresett hát Etüske egy furkósbotot, aztán megcélozta vele a Fülöp fejére rászorult dinynyét. De bizony legalább egy tucatnyi csapást kellett rámérnie a vastag héjra, míg végre az megrepedt.

Fülöp sírva, jajgatva szédelgett, botladozott a dinnyék között.

— Ne sírj, Fülöpkém, leszel te még katona. Örvendezz inkább, hogy megszabadultál a rohamsisakodtól.

— Dehogy szabadultam,' dehogy szabadultam! Hát nem látod, Etüs, hogy a sötétség ugyanolyan fekete körülöttem, mint eddig volt? S ebben a sötétben most már csillagokat is látok.

Etüske ismét kacarászni kezdett, majd így szólt:

— Kedves Fülöp! Ez a sötétség már egy más sötétség. Időközben ugyanis beesteledett, valójában igazi, vaksötét este van. Csillagok pedig nem látszanak, merthogy borús az ég. Amiket te látsz, azok a fájdalmas káprázat csillagai. A fejedre mért ütéseké.

Alig ért magyarázata végére Etüske, megeredt az eső. Hazafutniuk már aligha lett volna okos dolog, ezért Etüske gyorsan bemászott a félbe törött, .kirágott dinnyehéj alá. Biztatta Fülöpöt, keressen oltalmat a másik fél dinnyehéj alatt, ám Fülöp hallani sem akart a dologról. Csak ült, gubbasztott az esőben, ázott, elázott, de a dinnye cukros, ragacsos nedvét legalább kimosta szőréből az eső. Legszívesebben hazafutott volna, de nem volt szíve otthagyni Etüskét. Másnap hajnalban, amikor hazavetődtek, Etüske riadtan tapasztalta, hogy Fülöp feje igencsak nagyra dagadt a sok botütéstől.

— Ezt bizony borogatni kell.

Bekötözte hát a fejet, amelynek tulajdonosa felett napokig csúfondárosan csárálták a verebek:

—- Török nyúl, török nyúl, turbános török nyúl...