Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-22 / 30. szám

Ott is fénylett valami. A mohán átszürödö halvány fény.

Végül is Kuikui szólalt meg. Olyan mély volt a hangja, mint a föld alatti vízér bugyborékolása.

— Szóval, azt mondod, hogy semmiképpen sem tudod-megölrii. i...

. — Nem éként---, mormolta IKá.— Én nem értem az egészet.

Az öreg Kuikui szemközt ült a félhomályban, Ká mégis jól látta, hogy ingerülten mocorog. Mögötte áthatolhatatlan, sűrű sötétség. A sziklafal sem látszott, mindent elnyelt a vakfekete sötét.

— Te beteg vagy — hallatszott a feketeségen át Kuikui mély hangja.

— ... Meglehet — mormolta Ká.

— Magad sem tudod, hogy mit teszel.

— Igaz — mormolta Ká, de aztán felágaskodott benne valami: — De miért nem lehet?

— Nem lehet — mondta Kuikui rendkívül halk, de ellentmondást nem tűrő hangon. — Ez már igy van.

— Így van ... — mormolta Ká, és a fejét csóválta. — Én ezt nem értem. Igazán nem értem.

— Már régóta igy van. Senki sem másíthatja meg.

— És ha én megtenném?

— Nem lehet. Ha olyasmi volna, amit te megmásíthatsz, már rég megtette volna más. De eddig még senki sém változtatta meg.

— Én ezt gyűlölöm.

— Gyűlölheted — szólt a mély, hűvös hang. — Ha olyasmi volna, ami megingatható. már magától is megingott volna.

— Én a hagyományokat nem akarom megváltoztatni. Csak szeretnék még együtt élni vele.

— Miért?

— Ha ö nincs velem, fabatkát sem érek.

— Bolond! — mondta kimérten a monoton hang. — Csak úgy érzed. Üres képzelgés!

— Értem — eresztette lejjebb a hangját Ká, aztán mintha magának mondaná, hozzátette: — De én mégsem ölöm meg.

Egy darabig csend volt. Szemközt vibrált a sötétség, érezni lehetett, hogy az öreg csápjai remegnek.

— Ha nem teszed meg — mondta végül komor hangon —, meg fognak vetni érte. És ezzel még nincs vége. Szerencsétlenséget hozol mindenkire.

— Miért? Mért kell tekintettel lennem mindenkire?

— Mert amit te csinálsz, az becstelenség. Senki sem tett még ilyet. Zűrzavart okozol, és züllést hozol ránk.

— Én ezt nem értem.

— Pedig nem nehéz megérteni — mondta Kuikui feddőleg, de enyhébb hangon. — Na jó. Te férfi vagy. Haladsz. Otthagyod a föld alatti sziklákat, a sötétséget. A nők mások. Ők hamar meghalnak. Rögtön visszatérnek a nagy földbe, a sötétségbe. A férfi nem arra termett, hogy örökké egyazon nővel éljen házasságban. Aki csak gondol ilyesmire, az is erkölcstelenséget követ el. Ha te igazán szeretnéd azt a nőt, már régen megölted volna, ahogyan mindenki régtől fogva teszi.

— Ha te igazán szeretnéd azt a nőt... — ismételte értetlenül a társa szavait

Ká. — Hát valóban ez a szerelem?

— Nem kell gondolkozni rajta. A férfi dolga, hogy a nőnek gyereke szülessen, hogy hárman legyenek. Ezzel véget ér a szerelem. Ha örökre ugyanaz a nő volna a feleségünk, lassanként elpusztulnánk.

; ..—.Én szeretnék elpusztulni.

' :**—-Te megbolondultál! >-• A méltatlankodó’hang bántotta Ká fülét. — Ö is erre vágyik? Ő nem szeretne a hagyományok szerint meghalni? Neked kötelességed van. Sok-sok nőt kell a feleségeddé tenned, hogy mindegyiknek gyereke szülessen tőled. Talán ki akarsz bújni a kötelességed alól, és ráadásul még az ő reményeit is halomra döntenéd?

— Én ezt nem értem — mondta Ká lehajtott fejjel, és a csápjait az oldalához dörzsölte.

— Nincs mit nem érteni rajta. Most odamész hozzá, és rögtön megölöd. Gondolkodás nélkül végzel vele. Ha gondolkodás nélkül megteszed, visszatalálsz a helyes útra. Na, eredj!

Ká nem mozdult. Összetörtén eresztette le a csápjait, kimerültén ült a sötét sziklán. Az üreg egyik zugából halk vizcsepegés hallatszott.

— Na, ne gondolkozz, menj! — sürgette a sötétben megbúvó társa. — Én megvárlak. Addig senkivel se beszélj.

— Már megyek — mormolta Ká, és lekászálódott a szikláról. De amikor leért, hirtelen rátörtek az érzelmek, és reszketve fordult vissza.

— Megyek a feleségemhez. De nem fogom megölni! Soha nem leszek képes rá* — kiabálta.

Ká borzongva mászott. A föld alatti járatban sötétség uralkodott. A zuzmón itt-ott halvány, foszforeszkáló fény szűrődött át, és megvilágította az ott összegyülekezett hajadonokat. Meglapultak vagy mászkáltak, nyüzsögtek a kövek mélyedésében. „Megint mennyi nő!" Ká mér a látványuktól is émelygett. Egyetlen férfival sem találkozott. Ha férfit akarna látni, sokáig kellene bolyongania a sötét, föld alatti járatokban.

„Milyen is a sors — gondolta Ká. — Talán azért kell tűrnöm ezt a szenvedést, mert kevés a férfi, nö meg ilyen sok van. Igaz, hogy a nők hamar meghalnak. Gyerek meg csak egy születik. De többnyire az is lány. Ha mi, férfiak, felborítanánk a hagyományokat. biztosan elsorvadna a fajtánk. De akkor is, hogy tudnám én megölni öt, a feleségemet? Vajon tudok-e tovább élni. ha őt elvesztem?" — Ká hirtelen újra megborzongott. Megmagyarázhatatlan fájdalom járta át a testét, nagyot sóhajtott a sötétségben. Még azt a nőt is csak Ö-nek vagy a feleségem-nek hívta. A nőknek ugyanis nincs nevük. Ha megölik. Öt is kidobják a föld felszínére. Aztán kiszárad, összezsugorodik, és végül talán homokká válik. Elnyeli az örökkévalóság. Nem marad semmi, egyáltalán semmi sem marad belőle.

És ha nevet adna neki ? Ha néven nevezné. az megkülönböztetné a többi sok-sok nőtől, valakivé válna. Ha meghal, akkor is néven lehet nevezni. Ha neve volna, változatlan alakban jelenhetne meg az emlékezetében. „Ez az, nevet adok neki."

Mikor ez a szertelen ötlet felmerült benne, némileg visszatért az életereje, és egyszersmind újabb nyugtalanság fogta el. „Mindenesetre jó, hogy nem szóltam róla Kuikuinak. Legyen az én titkom és az Övé. Én a nevén nevezem, és addig lesz e feleségem, mig természetes halállal meg nem hal. (Jgyen hogy1 ölhetném meg, még ha szült is gyereket 7'

Ká észre sem vette, hogy már megérkezett a maga üregéhez. Kizárólag férfiaknak engedélyezett magánlakás. Csak az a nő élhetett benne, aki az üreg tulajdonosának a felesége.

A zuzmón itt is átderengett néhol a halvány fény.

zsergette a bőrét, és megdobbant a szive. Csodálatos békesség elegyedett most Ká lelkében az előbbi gyötrelemmel.

Csendesen végigsimította a testét annak. aki megosztotta vele rövid életét. Ez a jóleső, meleg, dédelgető érzés természetesen eltűnik, mint a harmatcsepp. de vajon lehetséges-e, hogy a'saját kezével lökje őt az enyészet sötétjébe?

A két test összeölelkezett a sötétségben, gyengéden cirógatták egymást.

— Szeretlek! — szakadt ki az asszonyból a sóhajtáshoz hasonló suttogás.

— Én is téged — felelte Ká. — Én is, Hibi.

— Azt mondtad, hibi?

— Te vagy az? —- hallatszott egy vékony hang. A várakozástól kimerült, nőies hang volt.

— Én — mondta Ká.

— Te vagy az — ismételte meg a nö.

Ká az asszony mellé mászott, és tüzetesen végignézte a félhomályban fekvő, jól ismert alakot.

Az asszony csápjai gyengéden előrenyúttak és hozzáértek az övéhez. Ez a rövid érintés, bár egészen gyenge volt, megbi— Ez a te neved, Hibi. Szeretlek téged.

Ká érezte, hogy az asszony hirtelen félrehúzódik.

— Az én nevem? Nevem, énnekem? — kérdezte a nő remegő hangon. — Ki engedte meg? Ki mondta, hogy nevet adhatsz nekem? Ezt nem szabad!

— Ehhez senkinek semmi köze. Hibi és te egy és ugyanazon személy. Ezután mindig Hibinek szeretnélek hívni.

— De hiszen ez tilos!