Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1986-07-15 / 29. szám

— Ne izgassa magát emiatt, professzor úr — vigasztal fiatal barátom, aki megérezte rosszkedvemet. — Az emberek már leszoktak arról, hogy haptákban álljanak. Nagyon jól tudják, hogy önök az ö szolgálatukra vannak itt, nem pedig fordítva.

No tessék! Minek a tekintélytisztelet! Megint csak igyekszem palástolni a mosolyomat. Hogy fog nevetni Jitka, ha elmesélem neki, hogyan oktatott ki Fend.

Az öreg Stoklasová mindjárt a szomszéd kórteremben fekszik. Már ő is megtette az első lépéseket. Mindkét oldalon olyan betegek fekszenek, akik csigolyaműtét után vannak.

— Hány éves is, Stoklasová néni? — tréfálkozom. — Hatvan?

Belemegy a szokásos játékba. — Ugyan professzor úr, két hónapja múltam hetvenöt.

Hitetlenkedve csóválom a fejem. Mellettem feszít a fehér köpenyben Fend, és nagyszerűen utánoz. Stoklasová megragadja a kezem.

— Nem hittem önnek, professzor úr, azt hittem, végem. Nem éreztem a lábam, olyan volt, mint egy tuskó. Ma már reménykedem. Azt mondtam magamban: rákkal nem műtötték volna meg.

Érdeklődöm, mi újság. Két. ágyszomszédja buzgón válaszol Stoklasová helyett, akinek könnyes a szeme. Jó az étvágya, egyedül elment a mosdóig.

A beteg szeretettel néz rám, és én ettől a hálás tekintettől egyszeriben elszégyellem magam. Miféle érdem ez? Csupán megszokott munkánkat végeztük.

— Látom, már frizurát is csináltatott — dicsérem meg már megszokásból jól fésült ősz haját, amely Ízléses fürtökbe rendezve keretezi kipirult arcát. Hát ezt jól megcsináltam! Kezébe temeti arcát, és keservesen felzokog.

— Mi történt, Stoklasová néni?

Nem felel, szivtépően zokog tovább. Kérdőn nézek szobatársnőire. Mintha csak e jelre vártak volna, hogy elmondhassák ezt az átkozott történetet.

Az öregasszonynak van egy lánya. Ami azt illeti, megéri a pénzét. A szomszédaszszonyoknak kellett gondoskodniuk róla. A műtét után Stoklasová üzent neki, hogy eljöhetne legalább megfésülni. A lánya ugyanis fodrásznö.

Tegnap este végre megjelent. Az anyja úgy örült neki! Rögtön eldicsekedte, hogy újra egyedül, segítség nélkül fog járni, már nem élettelen a lába.

— Akkor szerencséd van — jelentette ki a fiatalasszony —, mert különben mehettél volna intézetbe.

Csak úgy foghegyröl beszélt az anyjával.

30.

Egyfolytában azt hajtogatta, kicsi a lakásuk, elképzelhetetlen, hogy anyja hozzájuk költözzön. A frizuráját megcsinálta. Hajszárítót és csavarokat is hozott magával. Végül elkért érte tizennégy koronát. Tizenkettőt a fésülésért és kettőt a villamosjegyért.

Hallgattam. Egy Balzac-regénybe beillő történet.

A kis Fend nem bírta tovább. Leült az ágy szélére, és átkarolta az öregasszony vállát.

— Ne sírjon, kérem — mondta meghatódva. — Hiszen magának nincs szüksége a lányára! Itt rendbe hozzák, és hamarosan úgy fog futkározni, mint annak előtte. És én is meglátogatom majd. Akarja ? No, mosolyogjon már, igazán meglátogatom, adja meg a címét!

A néni abbahagyja a sírást, hálásan néz

rá.

— Ugyan doktor úr, már csak az hiányzik, hogy még egy öregasszonnyal is törődjön ...

Fend meghökkent. Tudatára ébredt, hogy fehér köpenye csupán alkalmi jelmez. Szégyenkezve fölállt, de én ezért a közvetlenségéért egyszeriben megszerettem.

— Ha egyszer a doktor úr azt mondta, hogy meglátogatja, akkor egész biztosan megteszi — segítettem ki zavarából. — Maga pedig semmitől ne féljen! Képes lesz gondoskodni magáról.

Kimentünk a folyosóra. Láttam Fenclen, hogy a látottak és hallottak ugyancsak felzaklatták.

— Nos, továbbmegyünk? — kérdeztem.

Bólintott. Bevallotta, hogy most kezd

valamit sejteni arról, milyen munkát is végzünk itt a klinikán. Az írásának azt a címet adná: Látogatás a lábadozóosztályon. Mit szólnék hozzá?

Értésére adom, hogy nem nagyon tetszik. Talán jobb ötlete támad még, hiszen még nem végeztünk. Lenyomtam a következő kórterem kilincsét. — Itt találkozhat Veldával, akinek Hanka nővérrel volt nézeteltérése.

Mindjárt az ajtó mellett fekszik azonban Duda, az öreg művezető, aki megmunkálógépen dolgozik. A nyakán hosszú forradás, nehezen tudtunk hozzáférközni a csigolyán levő kinövéshez. Megnézem sovány karját. A beteg hallgat. Szorongva hallgatja, mit mondok az újságírónak. Utána bátortalanul megkérdi:

— Meggyógyulok, professzor úr?

— Ptersze hogy meggyógyul — nyugtatom meg. — Jó. hogy hagyta magát megmüteni, különben elsorvadt volna a karja.

— Mindenre vállalkozom, ha segít. Mihez kezdenék a két kezem nélkül — elérzékenyülve elhallgat. — A feleségem meghalt, a gyerekek rég elkerültek a háztól. A munkában vannak barátaim. Rajzoltam valamit, afféle kis újítást... a gyárban megígérték, hogy segítenek megcsinálni. Mihez kezdenék otthon egyedül?

Az alacsony termetű, széles vállú férfi úgy állt előttem, mint a szilárdan földbe gyökerezett fa. A lehető legegyszerűbben fogalmazta meg élete krédóját: mihez kezdenék, ha nem dolgozhatom. A szivemből beszélt.

A leendő újságírónak van min elgondolkodnia. Folytatjuk a vizitet. Porckorongsérv: egyik, másik, harmadik. Az első betegnek még vannak fájdalmai. A második arról panaszkodik, hogy különösen éjszaka érzi a gerincét. Azt tanácsolom neki, gyakrabban forduljon az oldalára. Ez az! Hiszen napközben is ez segít.

A harmadik Velda. Felkészülök a támadásra. Egy köpcös férfi fekszik előttünk, pizsamája olyan tarka, hogy belekáprázik a szemünk. Kerek, véreres az arca, mint hajdan az iskolában a tisztelendő úré. Még a kezét is úgy kulcsolja össze a takarón, mintha imádkozna. Furcsa, de úgy látszik, nem fog panaszt tenni.

— A professzor úr csodákat művel — mondja szelíden. — Kész nyomorék voltam, a feleségem tanúsíthatja. Az ismerőseim mind azt mondták: Ne menj semmiféle műtétre, az nemcsak úgy van, hogy fölvágatod a gerincedet, majd még megbénul a lábad! De én erre azt válaszoltam: A professzor úrban vakon megbízom, ö mestere a szakmájának! Ha ő nem segít rajtam, akkor senki. Halálomig hálával gondolok önre! Az újságban is 'köszönetét mondok a doktor uraknak meg a nővéreknek. A sorstársaim közül én állok a legjobban, egyenes vagyok, mint a gyertyaszál. Ma először keltem föl.

Kászálódik le az ágyról, pontosabban az ágy szélére hemperedik, mert még nem szabad fölülnie. Háttal fordult felém, hogy megnézhessem a heget. A betegek savanyú képet vágnak. Valószínűleg torkig vannak vele.

Nem tudom mire vélni pálfordulását. Lehetséges, hogy attól fél, panaszkodni fognak rá a nővérek. Megyünk tovább. Még sohasem volt ilyen fárasztó vizitem, sohasem éreztem ilyen kicsinyeseknek a betegek panaszait, köszönetüket ilyen hamisnak. Fend minden bizonnyal nem érezte így. Azt hitte, hogy a nagyszerű, életadó munka forrásánál van.

Jitka már a dolgozószobában ült, amikor visszatértünk. Tudott a fiatal szerkesztőről, és bizonyára nem akart addig elmenni, amíg az nem fejezte be velem a riportot. Bemutattam őket egymásnak. Jitka kerek perec megmondta neki, hogy programunk van, s ezért jó volna, ha igyekezne. A fiú bizalmatlanul végigmérte, majd nyilván elhatározta, hogy nem vesz róla tudomást. Leült velem szembe, és kinyitotta jegyzetfüzetét.

— Hol is hagytuk abba? — kérdezte elgondolkozva. — Valamit feljegyeztem a fiatalságáról, a családjáról. Arról a kisfiúról, akit megoperált. Most össze kellene foglalni. A fönt látott esetek is érdekesek. Csak magasabb színvonalon kellene megfogalmaznunk. Magasabb színvonalon.

Kezével mutatta, milyen magason. Fölállt, végigment a szobán, s már újra ceruzája végét rágta. Aztán felém fordult.

— Érti, professzor úr, mire gondolok?

Nem tudom, hogy voltam képes komoly

képet vágni.

— Értem — nyugtattam meg, mint egy szófogadó kisdiák. — Magasabb színvonalon kell megfogalmaznunk.

Jitka kirohant a titkámömhöz. Mit adnék érte, ha láthatnám, ahogy levágja magát a fotelba, és pukkadozik.

Fend fölöttem állt, s úgy nézett rám, mint egy megszállott. Ebben a pillanatban bizonyára Egon Erwin Kischnek képzelte magát.

— Mondja el tömören, miért volt az a műtét egyedülálló. A világon szüntelenül operálnak, egy csomó szokványos műtétet hajtanak végre. De ön valamit talán elsőként végzett el. Sajátos módszert alkalmazott. Valamiben úttörő.

— De hiszen mindezt már elmondtam — szóltam mogorván. — Annak a fiúnak olyan daganata volt, amelynek megműtésére senki sem vállalkozott a klinikán!

— És másutt? Más klinikán, vagy más országban megpróbálkoztak volna vele?

Sóhajtottam.

— Mit tudom én? Majd egy nemzetközi kongresszuson beszélek róla a kollégákkal. Hogyan hasonlíthatnám össze bármivel is. Minden eset más!

— Tudom — mondta türelmetlenül. — És minden helyzet megismételhetetlen, ez ismert igazság. Akkor mért volt olyan egyedülálló? Ezt mondja meg. kérem! De érthetően. Ne feledje, hogy az olvasók laikusok.

— Nem, nem feledkezem meg róla. — Legszívesebben megfojtottam volna. Lopva az órámra pillantottam, és megrémültem.

Jitka teljesen megváltozva jött be. Nem látszott rajta, hogy ez ideig úgy nevetett valahol, mint egy bolond. Leült hozzánk.

— Megkértem a titkárnőt, hogy főzzön feketét, talán jobban megy majd a munka. Különben hadd lám, meddig jutottak? Ha akarja, segítek. A professzor urat hagyjuk egy kicsit pihenni!

Először meglepődve meredt rá. aztán mégis odatartotta elé a jegyzetfüzetét. Mintha Jitka határozottsága megbűvölte volna.

Nos, ez maradhat. A családi krónikából inkább töröljön egy kicsit, áz úgysem érdekel senkit. Be akarja tenni a közös családi képet ? Végül is miért ne, lehet, hogy jobb, mint afféle se füle, se farka szöveg.

Kegyesen átfutotta a kőkorszakban végzett sebészi beavatkozásokról szóló részt. Lediktált néhány mondatot idegsebészetünk történetéből. Utána elolvasta, amit a fiatalember Uzlikról irt, és kedvetlenül félretolta a noteszt.

— Ezt így nem lehet — bökte ki. — Miféle kamra? Azt írta. hogy a kamra tele volt daganattal.

— De ... hiszen ... a professzor úr mondta így — dadogta zavartan.

— Ez sokkal bonyolultabb! Az agyban kamrarendszer van. A harmadik kamra, a negyedik kamra, és az oldalkamrák. Nem írhatja le egyszerűen azt, hogy kamra. Vagy ez! Hogy néhány percre megállt a szívverése! Ki mondta, hogy néhány percre! A professzor úr ezt biztosan nem mondhatta! Tudja, mit jelentene ez?