Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-14 / 3. szám
A Főidőn élő négymilliárdnyi emberből vajon mennyi a fiatal? Biztosan . létezik olyan statisztika, mely kimutatja a számukat, legalábbis megközelítőleg. S azt vajon számon tartják-e valahol, hogy a Föld különböző részein mi foglalkoztatja leginkább a tizen-, huszonéveseket? Hogy az -eltérő körülmények között élőknek mik a legnagyobb gondjaik, amelyekkel meg kell küzdeniük? Nemrégiben alkalmam nyílt Prágában két külföldi fiatallal beszélgetni. Egymástól sok ezer kilométer távolságban élnek, más-más körülmények között. Egy dologban azonban nagyon hasonlítanak egymásra. Az életnek nem csupán szemlélői. Mindketten küzdenek valamiért, amiben hisznek. Békeharc, jog, igazság elkoptatott szavak, legyintünk, ha valahol emlegetni halljuk őket. Tőlük hallva nem üres frázisként hangzanak. Szavuknak hitele van. Guesmula Nyugat-Szahara (vagy Spanyol-Szahara) Afrika északi részén, az Atlanti-óceán partvidékén terül el. Marokkóval, Algériával és Mauritániával határos. Lakosainak a száma 80 ezer körül van, akiknek 75 %-a arab és berber. A lakosság nagy része írástudatlan. Mikor Guesmula Ebbi Mohamedet, a Nyugat-szaharai Nők Szövetségének főtitkárát arra kértem, beszéljen életéről, azzal a megjegyzéssel kezdte a beszélgetést, hogy bár önmagáról fog szólni, sorsa nem tekinthető egyedinek. — A fővárosban. Aiunban születtem. Egyike voltam azon kevés lányoknak, akik spanyol iskolába jártak. így a spanyolt anyanyelvi szinten beszélem. Országunk Spanyolország tengerentúli tartománya volt. Népem a Poliszárió vezetésével harcot kezdett a gyarmati lét ellen. Tizenhárom éves koromban én is közéjük álltam, s akkortól vagyok tagja a nők szervezetének is. Sztrájkokat, tüntetéseket szerveztünk, sokszor mi lelkesítettük a férfiakat is. Úgy éreztem, ott a helyem közöttük. Amikor 1975-ben városainkat elfoglalta a marokkói hadsereg, s mindenütt kitűzték zászlóikat. sok más fiatallal együtt otthagytuk családunkat, és a Poliszárió területeire húzódtunk. Azóta fegyverrel harcolunk népünk függetlenségéért. Tíz éve nem láttam a családomat. — Hogyan élnek a Poliszárió fennhatósága alatt lévő területeken a gyerekek, a fiatalok? — Nagyon nehéz körülmények között, a sivatagban, sátrakban élünk. Én először egy városban dolgoztam ápolónőként. A bombázások sebesültjeit — köztük sok gyereket — ápoltam. Kampányt szerveztünk, a nőket ími-olvasni tanítottuk. Óvodákat, iskolákat hoztunk létre, és megszerveztük az oktatók szakmai, politikai képzését is. Az iskolai oktatás kötelező és egységes, nincsenek külön iskolák a magasabb funkciót betöltő szülők gyermekei számára. Koedukált osztályok vannak, ami nálunk újdonság, s azt bizonyítja, hogy bizonyos téren már valóban egyenjogúak a nők a férfiakkal. A gyerekeink politikai oktatásban is részesülnek, s nemcsak a mi helyzetünket ismertetjük meg velük, hanem tanulnak az eltérő társadalmi rendszerű államokról is. A Nyugat-szaharai Fiatalok Szövetségébe tömörülő gyerekek sokféle tevékenységgel foglalkoznak. Öröm látni, hogy a nyári szünetben a 12—14 éves gyerekek ími-olvasni tanítják nagymamájukat, rokonaikat. A szövetség a minisztériummal közösen egészségügyi tanfolyamokat is szervez számukra, ha kell, ápolóként dolgoznak a fiatalok. A szervezetben munkára nevelés is folyik, a lányok kerámiát készítenek, kézimunkázni tanulnak, a fiúk mezőgazdasági munkát végeznek, és elméleti oktatásban is részesülnek. Nálunk a fiatalok eddig csak a háborús körülményeket ismerték. Fel kell őket készítenünk arra, hogyan kell békében élni és dolgozni A megszállott területeken rossz a helyzet. Sok fiatal rabja az alkoholnak, a kábítószernek, s terjed a prostitúció. Sokszor gondolunk anyánkra, rokonainkra, akiket otthagytunk. — Hogyan képzeli el népének jövőjét ? — 1976-ban kikiáltottuk a köztársaságot, amelyet 63 ország ismert el. Államunk tagja az Afrikai Egységszervezetnek, és ügyünkkel az ENSZ-ben is foglalkoznak. Most kellene elkezdődniük a tárgyalásoknak arról, hogy a marokkói hadsereg hagyja el országunkat. Mi ezt békés úton szeretnénk elérni, hiszen tudjuk, a marokkói nők és gyerekek is szenvednek. Minden népnek békét akarunk, de úgy. hogy szabadok legyünk. Olyan demokratikus, szocialista államban szeretnénk élni, amelyben a hatalom a népé. s a nőknek és a gyerekeknek olyan jogaik vannak, amilyenek a szocialista államokban élőknek. Nekünk a béke a legfontosabb. A beszélgetés végén Guesmula mosolyogva íra föl a címét mondván szívesen látnak bármilyen újságírót, hiszen más az, ha itt mesél az életükről, s más, ha ott a helyszínen tapasztaljuk mindazt amit elmondott. Mert csak akkor tudnánk igazán átérezni a sorsukat Susanne Ausztria fejlett közép-európai kapitalista állam. Lakosainak száma kb. 8 millió. Az apró termetű Susanne Sohn egész fiatalon. 1973-ban kapcsolódott be az Osztrák Demokratikus Nők Szövetségének munkájába. Ma a Titkárság tagja, „civilben" pedig egy havilap szerkesztője. — Hogyan jutott eszébe annak idején, hogy belépjen a szövetségbe? Mások ilyen korban inkább a szórakozást választják a nyomasztó gondok helyett. — Mindig figyelemmel kísértem hogy mi történik körülöttem. A hetvenes évek elején nagy viták folytak a nők önrendelkezési jogáról, többek között a 44. paragrafussal kapcsolatban is. Ez a törvény tartalmazta ugyanis a terhesség művi megszakításának feltételeit, amelyekkel sokan nem értettünk egyet. Ez ellen kezdtem harcolni én is, s így kerültem a szövetségbe. A fellépésünk végül is sikeres volt, bár a törvénnyel kapcsolatos néhány kisebb kérdésben még mindig vita folyik. — Mely kérdések foglalkoztatják ma a szövetséget? — Ma egészen más gondjaink vannak. Az egyik legfontosabban munkához való jog kivívása. Társadálmunkon egy hullám söpört végig. az ..új anyaiság" hulláma. A tétel hirdetői azt kívánják, hogy a nők csak gyermekneveléssel foglalkozzanak, s a családjuknak éljenek. Ugyanakkor terjed a pornográfia is, a nők testének üzleti célokra való kihasználása és a prostitúció. Ez a női nem méltóságának megbecstelenítése. Nálunk a legtöbb nő a kereskedelemben, a közigazgatásban és a hivatalokban dolgozik. De az ő munkahelyük is veszélyben van, mivel a munkaadók mindenütt számítógépek és más technikai berendezések bevezetésével racionalizálják a munkát. Rugalmassá akarják tenni a nők munkaidejét, vagyis arra törekednek, hogy csak akkor dolgozzanak, mikor nagy a szükséglet, egyébként maradjanak otthon. Nekünk az a célunk, hogy mindenkinek joga legyen a munkához, s élhessen is e jogával. — Milyen az osztrák fiatalok helyzete, nekik mik a kilátásaik arra. hogy megfelelő munkát találjanak? — Nem lehet általánosítani. A fiatalok különböző körülmények között élnek, attól függően. milyen rétegből kerülnek ki. A munkásszármazásúak között sok a munkanélküli, bár számuk nem olyan nagy, mint más kapitalista államokban. Ők kénytelenek otthon maradni, s az államtól kapott segélyből élnek. A tanonclányok egyébként nem sok szakma közül választhatnak, 60 %-uk az eladó, a fodrász vagy a hivatalnok szakmát tanulja. Kevés a munkahely, a fiatalok nehezen találnak állást, kiutat keresnek helyzetükből, tízért lépnek be szövetségünkbe is egyre többen azzal a reménnyel, hogy együtt sikerül valamit elérnünk. Nekünk kb. ezer tagunk van. de ők tényleg tesznek is valamit nem formális tagok. Jó a kapcsolatunk a kommunista és a szocialista fiatalokkal is. vannak közös rendezvényeink, így például a március nyolcadiki ünnepséget mindig együtt szervezzük meg. — Hogyan jut ideje mindarra a munkára, amit a szövetségben végez, és mit szól mindehhez. a családja? — Fétjnél vagyok, de gyermekem nincs. Ezért több időm jut a politikai munkára, mint azoknak, akiknek gyermekeik is vannak — Köszönöm a beszélgetést. BERTHA ÉVA Könözsi István felvételei
