Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-08 / 28. szám
KUCKÓ Kedves Barátaim! csodálatos nyelven szóló mesékben gyönyörködhettek a Hetedhét Magyarország harmadik köteteként megjelent ZÖLD VITÉZ ÉS VIRÁG PÉTER című gyűjteményben. A történetek mindegyike Erdélyből származik. Déva. Brassó. Kolozsvár, Nagyvárad. Nagykároly, Bánffyhunyad környékének legjobb mesemondóitól gyűjtötték a néprajzkutatók. A könyv pompás illusztrációit Kacsán György készítette. (Madách Könyvkiadó) (ß) Egyszer egy ember elment vendégségbe egy barátjához, s ott megkínálták cibrelevessel. Rettenetesen jólesett neki, s elhatározta, hogy ezután mindig cibrét főzet a feleségével. Csak attól félt, hogy amíg hazaér, elfelejti, s nem tudja megmondani a finom leves nevét a feleségének. Éppen ezért hazafelé egész úton mondogatta magában: — Cibre, cibre, cibre ... Egyszer egy hídra ért, s benézett a híd alá, hogy lássa, mekkora a víz. Abban a pillanatban elfelejtette a leves nevét. Gondolta, beesett a vízbe, s ott kell megkeresnie, hogy újra eszébe jusson. Amint ott keresgélt a vízben, egyszer csak arra jött egy úr hatlovas hintóval. Megállóit a hídon, és lekiáltott: — Mit keresel ott, hé?! — Ha tudná, az úr is keresné — válaszolta az ember. Az úrnak sem kellett egyéb! Azt gondolta, hogy ki tudja, milyen nagy kincset keres ez az ember? Hamar lefutott, beállott térdig a sárba, s könyökig matatott benne. Ott matattak vagy két órát, de nem találtak semmit. Az úr megunta, s mérges lett. — Én nem keresem többet, még ha a Dárius kincse is! Úgy összetapostuk ezt a sárt, hogy olyan, mint a cibre. — Ez az! Megtalálta! — kiáltotta az ember. Megköszönte, s azzal indult boldogan haza. Az urat pedig kicsi híja, hogy meg nem ütötte a guta. Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény legény. Ez a szegény legény sokáig szolgált egy ősz öregembernél. Azt mondja neki egyszer az ősz öregember: — Ide hallgass, fiam! Meg voltam veted elégedve. Ideje, hogy már a magad gazdája légy, és családot alapíts. Gyere, kiadom a béredet. Adott az öregember a legénynek egy kürtöt, s meghagyta, hogy a fedelét addig ki ne nyissa, amíg meg nem házasodik. A legény el sem tudta képzelni, mi van benne, de azért szépen megköszönte, és elindult hazafelé. Amint ment, rettentően fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a kürtben. Addig s addig feszegette a fedelét, amíg ki nem nyitotta. De meg is bánta rögtön, mert egy nagy csorda marha jött ki belőle. Az egyik erre szaladt be a tilosba, a másik arra. Azt se tudta a legény, merre fusson. Akármennyit futott, mégse tudta összeterelni azt a temérdek marhát. — Jaj, hogy vitt volna el inkább az ördög ahelyett, hogy kinyitottam! — mondta mérgesen. — Már itt is vagyok! — kiáltott az ördög, s a legény mellett termett. — Nana, csak ne siess úgy, mert én is itt vagyok! — mondta a legény, s megfogta a fülét az ördögnek. — Csak ne ugrálj, mert rögtön sóbálvánnyá változtatlak. Úgy állhatsz mereven ítéletnapig, mint egy faszent! — fenyegette az ördög. A fiú megszeppent egy kicsit, s kérlelni kezdte az ördögöt, hogy ha már eljött, segítsen összeterelni a marhákat. — Ingyen egy lépést sem teszek — felelte az ördög. — Mit kérsz a segítségért? — Amikor megházasodsz, nekem adod a feleségedet. „Egye fene — gondolta a legény —, addig sok víz lefolyik a Maroson, s csak kitalálok valamit." — Áll az alku! — mondta az ördögnek. Kezet adtak egymásnak, s azzal az ördög vette a kürtöt, becsukta a fedelét, s a marhák szempillantás alatt visszahúzódtak bele mind egy szálig. — Na, ezt én is kitalálhattam volna — mérgelődött a legény. De nem volt mit tenni, az egyezség már megtörtént. Csakhamar még jobban megbánta7 hogy szóba állott az ördöggel, mert beleszeretett egy szép, ügyes leányba. A lakodalom napján nem volt jókedve, mert egyre az járt az eszében, hogy az ördögnek kell adnia a feleségét, akit mindjobban megszeretett. Amikor a vendégek elmentek, összegyűjtötte a sok kalácsdarabot, kalácsmorzsát, s a küszöbre hintette. — Itt hagylak titeket magam helyett őrségben. Senkit be ne engedjetek — mondta az ember és lefeküdt. Éjfélkor jött az ördög, s kopogtatott. — Nyiss gyorsan ajtót! A vőlegény helyett a kalácsdarabok válaszoltak: — Ide csak az megy be, aki kibírja mindazt, amin mi átmentünk! — Mi legyen az? — kérdezte az ördög. — Hosszú sora van annak — felelték a kalácsdarabok —, de elmondjuk neked. A földbe vetettek bennünket, aztán vasfogú boronával megfésültek. Elrothadtunk s kikeltünk. Égetett a nap, bántott a fagy, vert az eső, megfújt a szél. Kaszával levágtak, két kő között apróra őröltek, majd két húsdarab jól megdögönyözött minket. Aztán tüzes kemencébe vetettek, megsütöttek, majd éles késsel apróra szeleteltek. — Jaj! — kiáltott fel az ördög, s még a háta is borzongott. — Ennyi volt! Végig akarod csinálni? — kérdezték a kalácsok. Az ördög azonban ezt már nem is hallotta, mert rég hűlt helye volt. Úgy elinalt, mintha ott se leit volna. Talán még most is fut. A szolgalegény pedig jól aludt, és most is nyugodtan él, hogyha véletlenül meg nem halt. (nő 16)
