Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-08 / 28. szám
nem hasonlítottak az asszony tapasztalataihoz. Figyelmesen végighallgatta érzelemdús vallomását, s amikor a végén azt ajánlotta neki az asszony, hogy hívja fel valamikor, mindössze két napig bírta türtőztetni magát, majd sietve, türelmetlenül kitárcsázta a számát. Így kezdődött egyszerű, szinte tucattörténetük, melyről mindketten azt hitték, hogy isten tudja, mennyire kivételes eset, hogy ilyesmire csak különlegesen kedvező körülmények között kerülhet sor. — Attól tartok, hogy egy kicsit megégettem — mentegetőzik, amikor ismét megjelenik tányérral a kezében. A nyitott ajtónál a konyhából téglalap alakú fénypászma vetődik a lábához. — Nem érdemiek meg ennyi dicséretet azért, amit tődok. — Tudom, mit beszélek — jelentette ki a férfi határozott hangon. — És tudom, hogy miért mondom ezt. Ä B u h w n a ifo n étvággyal evett. Csak a választékosán elkészített étel és a kellemes bevezető hangulat gerjesztette ilyen étvágyra, mellyel a közös vacsorához hozzáláttak. A nő ellenben habozva, étvágytalanul, immel-ámmal evett, hogy a férfi semmit se szólhasson, apró falatokat tűzdelve a villájára, kelletlenül emelgette azt a szájához, lassacskán, szinte kérödzve rágott meg minden falatot, mielőtt lenyelte volna, mintha csak erőszakolná az egész evést. — Ragyogó szakácsnő vagy — mondta a férfi elismerőleg, miután befejezte az evést. — Különben is rengeteg előnyöd van velem szemben — tette hozzá, s elmosolyodott: — Az utóbbi időben gyakran gondolok rád. — Én terád folyton — válaszolta gondolataiba mélyedve a nő. Ö maga csak félig fogyasztotta el az ételt, átvitte a tányérokat a kicsi konyhába, egy ideig ott maradt, s készítette a további fogást a közös lakomájukhoz. A férfi magára maradt a szoba nyomasztó csendjében, a reá nehezedő szürkületben minden mozdulatlan volt, csupán a gyertyák lángja vetett barátságos árnyékokat a saját fénykörében. Ami azt illeti, a férfi nagyon emlékezetes és szép estéket töltött el a növel, talán ezek voltak életének legszebb estéi, olyanok, amelyekről az ember gyakran csak álmodik, amelyek valószerűtleneknek, kitaláltaknak tűnnek, mintha valamilyen rossz regényben olvasta volna mindezt. Barátnőjénél mindent megtalált, ami otthon hiányzott neki, amit ezidáig hiába keresett az életben. A nő voltaképpen a feleségének volt a barátnője, időnként találkoztak együtt, néhány szót is váltottak egymással, ám minden alkalommal úgy érezte, hogy a felesége barátnőjének a tekintete oly erősen tapadt rá, hogy búcsúzáskor szinte nem tudnak elszakadni egymástól. Ezután egyszer véletlenül találkoztak a villamoson, a nő szórakozottan rámosolygott, tavaszi este volt, így természetesen hazakísérte, sokáig sétálgattak körbe-körbe a ritkás parkocskában, ahol a fákon már éppen kipattantak az első rügyek; az asszony önmagáról beszélt neki, a sikertelen házasságáról, mely csakis válással végződhetett. Úgy rémlett neki, hogy az asszonynak kétségei voltak saját maga felöl, afelől, hogy egyáltalán képes lesz-e valakivel és valakiért élni. Neki nem volt ehhez semmi hozzáfűznivalója, az ő tapasztalatai egyáltalán A nő csipegetve és szórakozottan evett. Kis idő múlva a férfira szegezte tekintetét, mintha valamiféle különleges szavakat várna tőle, olyanokat, amelyek kissé öntudatra ébresztenék, és balzsamként hullanának a bensőjében felsebzett helyekre. Túlontúl sovány vigasz volt számára, hogy a férfi mohón evett, időnként felvonta a szemöldökét, s ilyenkor összetalálkozott a tekintetük, vagy rebegett néhány udvarias szót, amit ilyen alkalmakkor szokás. — Nem tudom, miért — mondta a férfi, miután befejezte az evést —, de az utóbbi időben egyre inkább vágyakozom a vidék után. Szeretnék egyszer újra egy erdő felé vivő úton sétálni, szinte magam előtt látom a széles mezőket, hallom a szél fütyörészését, miközben végigsimit az arcomon, melyet nagy gyönyörűséggel tartok oda neki... — Ez nekem is nagyon tetszene — szólalt meg csendesen a nő, miközben eltűnt a tányérokkal a kivilágított konyhaajtóban. — Én is nagyon szeretnék kimenni valahová, ahol csönd van, nyugalom. Ahol több ideje van az embernek önmagára. — Majd elmegyünk együtt — mondta a férfi felerősített hangon, hogy hallja a nő, minthogy épp akkor csörömpölt legjobban a tányérokkal, rakosgatva azokat a mosogatóba. — Semmi értelme sem volna halogatni a dolgot. Biztosan jót tenne mindkettőnknek ... A nő ekkor már az ajtóban állt, hogy semmit se szalasszon el abból, amit a férfi váratlan javaslatával kapcsolatosan mond. — És komolyan gondolod ? — kérdezte a nő. — Miért ne ... — mondta a férfi egy árnyalattal halkabban. — Minden elintézhető ... — És mikor? — tudakolódzott a nő. — Minél előbb — válaszolta a férfi határozatlanul. A nő visszatért a konyhába, hozzálátott a kávéfözéshez. Még előzőleg bekapcsolta a lemezjátszót, alighanem előre előkészítve a .hanglemezt; a csöndet fokozatosan töltötte meg a zene, melyről a férfi mindjárt felismerte, hogy Mozart, sőt biztosra vette, hogy a Kis éji zene, mely békességes hangulattal árasztotta el a szobát. A férfi most felállt, kiment a nőhöz, mindkét karjával átölelte, s megpróbálta gyengéden magához vonni. A kannában felforrt a víz. A nő ezért óvatosan kibontakozott a férfi karjai közül, hátat fordított neki, és megtöltötte vízzel a kávéscsészéket. — Néha az a benyomásom, hogy nem hiszel nekem — mondta a férfi. A nő hallgatott. Tálcára tette a csészéket, és elindult velük a félhomályt adó gyertyafény és a csábítóan hangzó zene felé, mely gyengéd sürgetésével félbeszakította beszélgetésüket. Szürcsölgették a kávét, s közben Mozartot hallgatták. Mintha erre a pillanatra háttérbe szorult volna a kettejük között támadt meg nem értés, mintha elvesztette volna a jelentőségét, s nem érdekelné tovább őket. Mindent elnyomott Mozart beszédes zenéje, olyannyira lekötötte a figyelmüket, hogy gondolataikban nem találtak helyet a korábbi dac számára. Amikor az utolsó taktusok is elhangzottak, a férfi tárgyilagosan kijelentette: — Mennem kell. Várnak. Az asztalon pislákolva égtek a gyertyák, és elhagyatottan gözölgött a félig ivott kávé. A nő kikísérte a férfit az előszobába, ahol türelmesen várt, míg felöltözik, és elköszön. A nő ábrándosán mosolygott. Azután könnyedén ő maga csókolta szájon a férfit. — Mikor látjuk egymást? — kérdezte a férfi távozás előtt. — Nem tudom. — Mikor hívhatlak fel? — Nem tudom. — Vagy jöjjek el inkább? — Inkább ne. Ennyi. A férfi azzal a szilárd elhatározással lépett ki az éjszakába, hogy már sohasem hívja fel a nőt, sohasem jön el hozzá. Másnap gondosan becsomagolta barátnője lakáskulcsát, s a küldeményhez egy szelet papírra irt néhány sort: „Mivelhogy Önnek az volt az óhaja, hogy ne járjak oda többé, mellékelten visszaküldők mindent, amit öntől kaptam". Reggel a kis csomagot ajánlott levélként feladta a postán. Kövesdi János fordítása
