Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-07-08 / 28. szám
CSALÁDI KÖR Akárcsak a mesében, három próbát kellett a férjemnek kiállni, míg egymáshoz kerültünk. A próbaidőt tulajdonképpen hétéves udvarlása jelentette. Már az első találkozás után. én akkor töltöttem be a tizenhatot, ő tizenkilenc volt, megéreztük. hogy egymáshoz tartozunk. Lánykoromban nagy divat volt faluhelyen a bál, ahol a szülők árgus szemmel figyelték az első szemvillanásokat. tartózkodó enyelgéseket. Számunkra is ezek a bálok jelentették az első találkát. Férjem katonaidejét töltötte, én továbbtanultam, közben azért itt-ott leveleztünk. de komoly udvarlásról szó sem volt. Apró, pici dolgok is boldoggá tettek bennünket, egy-egy futó mosoly, kézszorítás, integetés a robogó vonat után. Hamar árvaságra jutottam, édesanyám kemény, becsületes életre nevelt. Szigorú erkölcsi elvek uralkodtak a családunkban. melyek engemet is acélossá \/VTA JO a/tta A/\TA .\j\TA .VVTA .V\TA A/VT A há sag VVT^ a/vt a-V\TA A/VT A AJ VT A .V\TA-^'pl neveltek. Férjem mint géplakatos dolgozott a katonaság után. engemet a tanulás a fővároshoz kötött. Alig vártuk a hét végét, hogy találkozhassunk. Azonban semmi sem ment gördülékenyen. Az értékrend szerint, mely nálunk dívott, nem illettünk egymáshoz. Féljem csak egyszerű munkás, míg én végzett tanítókisasszony leszek. A férjemnek bizonyítania kellett — két keze szorgalmas munkájával. Lassan meg is kedvelték őt. de az érintkezést befolyásolta. hogy más nemzetiségű volt. Kitartó szorgalommal megtanulta nyelvünket, a család azonban nehezen engedett. Nagymamám fífikája segített végül rajtunk. Sétálgatás közben behívott magához, kedvesen kínálgatott. magunkra hagyott bennünket, rokonszenvét ilyképpen igyekezett kimutatni. Néha még a fővárosba is eljött utánam, hozta-vitte a híreket, egygombos papucsa majd leperdült a lábáról, mikor felszálltunk a villamosra. Sikeresen befejeztem a tanulmányaimat, tanítónő lettem. S ekkor sietett ő nagyon fifikusan a segítségünkre. Elterjesztette a családunkban. hogy a tanítónők általában vénkisasszonyok maradnak. Azzá leszek én is, ha nem engednek a szerelmünknek. Lényegében házasságközvetítő volt. olyannyira megszerették őt a legények, hogy a bálok utáni szerenádot mindig ő kapta élsőként. Annak idején, akinek nem volt ingatlan vagyona, szegénynek számított. Jövendőbelimet is ebbe a „kasztba” sorolták. hiszen hároméves kora óta árván nevelkedett. Kaptok tőlünk szőlőt, földet, meglesz a vagyonotok — ígérte. Ügy is lett. Meglett az esküvő, kezdődött a házasság. Két évre rá vállaltuk az első gyereket, hiszen előtte még meg kellett teremteni a családi fészket. Nyolc esztendő után született a második fiúgyermek. Elmondhatjuk, s a gyerekek is ezen vannak, hogy tartalmas, szép családi életet éltünk. Esténként sokat beszélgettünk. vitatkoztunk, a konfliktusokat mindig a gyerekek előtt oldottuk, bogoztuk ki, sőt az ő véleményüket is kikértük. Sokszor visszajár a gondolatunk egy-egy nehezebb útszakaszra (építkezés, betegség). Szép szóval, jó szándékkal minden akadály legyűrhető — tartjuk. Úgy érezzük, sikerült olyan otthont kialakítanunk, ahol nem az anyagi értékek a mérvadók, hanem inkább a szeretet, emberség. „Köszönöm a sorsnak ...” Mindent leírni nem tehet, hiszen a tizenkilenc évi házasság hosszú idő, s mindkettőnk erőfeszítésére szükség volt, hogy az akadályokat leküzdjük. Nyolc évig voltam menyecske, s ez alatt a menyecskeség alatt azt értem, hogy közös konyhában, közös sparhelton főztem az anyósommal. Sok mai fiatal ezt képtelenségnek, hihetetlennek tartja, pedig így vólt. Voltak viták köztünk is, de szerencsére a férjem mindig mellettem állt. Míg az anyósoméknál laktunk, nem nagyon iparkodott a házi munkában, nem is volt rászoktatva Tizenegy éve mentünk külön, azóta mindenben segít. Két szép gyerekünk született. Három éve súlyosan megbetegedtem, műtét után még egy kis időre kezelésre szorultam. Szüléink már idősek, minden munka a férjemre maradt. Nyolc hétig voltam el hazulról, minden héten háromszor beutazott utánam, s mikor hazament, akkor főzött. Rájött, minden jó, amit az ember tud. A munka neheze még ma is az övé meg a gyerekeké, én rokkantnyugdíjas vagyok, főzést, kisebb mosást még elvégzek. de többre nem futja az erőmből. Ha kicsordul a könnyem a betegségem miatt, mellém ül. vigasztal, szinte úgy érzem, ma még jobban szeret, mint akkor régen. Tudom, gyógyulásomban nagy része van. lelkierőt. hitet adott. Nem tudom mire vélni azt a házasságot, ahol a férj elhagyja a párját, mert „beteg, mit kezdjen vele”. A szerelmet Lelkierőt, hitet ad . . . is meg lehet hosszabbítani.Jitalakítani. szeretetté, megbecsüléssé, ha mindkettőnk akarata rajta van. Jelige: Lila orgonák Visszatekintve így a lánykori éveimre egy biztos: az én életemben a szerelem mindig is döntő, meghatározó volt. s ezért mai fejjel nem is értem, miért mentem férjhez, hiszen nem éreztem ezt a lángoló, mindent felégető érzést. Talán jó volt tervezgetni a saját, külön életünket, élveztük az új dolgok ízét. a megváltozott helyzetünket. Az évek szálltak, szinte észre sem vettük a suhanásukat. A féljem boldog volt, én pedig az újdonsült anyuka szerepében tetszelegtem. Szinte csak a gyerekeimnek éltem. Égbekiáltó gond. probléma soha nem merült fel kettőnk kapcsolatában, építettük. csinosítgattuk az otthonunkat. Érzésem szerint jó anya és jó feleség vagyok. Éjjelente azonban, mikor már mindenki aludt, csak álltam az ablaknál. potyogtak a könnyeim. És iszonyúan szenvedtem. Szerettem a férjemet és mégsem voltam boldog. Nem kívántam őt az ágyban, s nem éreztem semmit, mikor hozzám ért. Mi okozta ezt, ma sem tudom. Talán az egyhangú napok, a négy fal közé szorult életem, az egyformaság. Ki tudja? Huszonkilenc éves voltam, mikor egy napon berohant ő. a közel ötven évével. Nem akart semmit, csak egy kis kalandot, s én mégis úgy kívántam, mint még soha senkit. Élveztem az együttlét minden pillanatát. Biztonságot és védelmet éreztem a karjai között. Találkozásaink ritkák voltak, mivel sok száz kilométerre lakunk egymástól, s családunkat nem akaijuk elveszíteni. Sem ő, sem én. Ezekből a szűkre szabott órákból merítek erőt ahhoz, hogy továbbra is ugyanaz a gondos anya és feleség maradjak, ugyanolyannak maradjak meg a gyerekeimnek és a férjemnek, mint azelőtt. így vagyok boldog. Szerelmes vagyok, csodálatos érzés, hogy van ő. s jó tudni, hogy az otthonomban minden rendben van. Azt hiszem, érthető, hegyez a kapcsolat sosem derülhet ki. Egyszerűen nem tudhatják meg. Bennem nem csalódhatnak, hiszen én vagyok az anya, a feleség, a család nyugodt életének az alapköve. Hát ez az én „jó házasságom” története. „Egy harmincéves asszony” KÖNÖZSI ISTVÁN felvétele (noio)