Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-08 / 2. szám
0/ Afaaícmiw mnilmiA /níp/mUt/) í!thsnűívL/ AUU%&0 a> AmammúLJl t*LArtvfa trfÍÁs* éfj AXAjo *ffJu<o fU/ Y<^p , OJkA*#J ipfrinji if) iic Uxu. CuM^y jüliJb hiJL aaJ/s ; - 7U* iociv /Ttic* /ÜA44 /fiJL' mMíaUl,? /*JCWA4*AA*JL aLmaVL- X Uid /mtL V* ttC /fiJOMlsdÁs st*S> CL AAL *aU**s*J tÍAAr*MJbL> \CL Íaaajum^LuAj V AiM* M*i+s A m WÄflA#/ Az öreg giljakok így mesélik ezt a történetet a bátor vadászról, Tevrinről, és a medvéről, amelyik beleszeretett. A vadász ott élt a végtelen tajgán, s a többiek csak elvétve látták otthon, a telepen. Úgy beszélték, hogy minden esztendőben elejtett legalább négy medvét, s életében már több mint ötven mézevönek nyúzta le a bundáját. Magányosan járt medvevadászatra, csupán a giljakok ősi fegyverét, a „kah"-nak nevezett lándzsát vitte magával. Ezt a fegyvert a fiatalabb nemzedék ma már nem is ismeri. Tevrinnek volt még egy jó hegyes vadászkése és egy íja, amit a vállán hordott. Minden nyílveszszeje halálos pontossággal találta el a célt, a vadmadarat csakúgy, mint a szarvast. Kitűnő, szerencsés és rettenthetetlen vadász volt a fiatal giljak. Az egyik koratavaszi napon is éppen medvenyomokat kutatott a tajgában; több napon át követte a medvét, és végül elejtette. A nap lassan a tengerbe ereszkedett, közeledett az éjszaka. Tevrin tüzet rakott, elővette a dohányos Q/mv/lM/ i IÁ oj lummcLÁ/ (yJjoJu /yfymtio) szelencéjét és a pipáját. Ült a tűznél, és fújta a füstöt. Az elejtett medve ott hevert mellette. A közelben váratlanul ágropogás, nagy recsegés hallatszott, a tűz föllobogott, és ekkor a lángok fényénél a rettenthetetlen Tevrin alig négy lépésnyire megpillantott egy vicsorgó medvét. Az állat képén végighúzódó sebforradásról a vadász nyomban felismerte azt a ravasz nősténymedvét, amélyet néhány évvel ezelőtt egyszer már nyomon követett. A vadásznak hirtelen az a régi hiedelem villant át az agyán, amely azt tartja: ha a nősténymedve szerelemre lobban a vadász iránt, és maga keresi fel őt, akkor vége a vadásznak, a vad legyőzi, s a halott lelke a nagy hegyek közé kerül, oda, ahol a medvék élnek hegyi emberek képében. Ott, a hegyekben lelke egyesül a nösténymedve leikével, aki felesége lesz. „Nem, én nem akarok meghalni — gondolta Tevrin. — Nem akarom, hogy a rokonaim áldozati ételeket hozzanak számomra, amikor a vadállat szétmarcangolt. Élni akarok, és küzdeni fogok utolsó leheletemig." A vadász fölkapott egy fenyőgyökeret, a tűzre dobta, és vadászkését kezébe kapva, fölpattant. A lángok megvilágították alakját, ahogy mindenre elszántan, harcra készen várta ellenfelét. De a vadállat elfutott a fűztől, és valahol a közelben elrejtőzött a folyóparton. Onnan hallotta a zajt, a pocskolást, Tevrin, olyasféle zajt, mintha valaki teljes erővel végigvágódott volna a latyakos agyagon. S a tűz fényében ismét megjelent a hatalmas vadállat. És milyen furfangos, milyen csavaros eszű is volt ez a nösténymedve! A vízparton alaposan meghempergette magát a híg agyagban, s a vadász'még föl sem ocsúdhatott a meglepetéstől, a medve a tűzbe rontott, végihempergett rajta vizes, sáros bundájával, hogy kioltsa. A tűz kialudt és a medve a nagy sötétségben majdnem leverte lábáról Tevrint, de ő fürgén félreugrott és késével elmetszette a vadállat torkát. A medve elzuhant, de estében súlyosan megsebezte a vadászt. Azért mégiscsak Tevrin győzött. Minden erejét összeszedte, kivágott egy darab húst a halott medvéből, aztán jó marék fonnyadt füvet tépett, leszakított egy darab nyírfakérget, és mindezt a testére téve, átkötözte a sebét. Tevrin ezután még sokáig vadászgatott, még eredményesebben és még nagyobb szerencsével, mint azelőtt. ff**
