Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-08 / 2. szám
A klinikára már lassan ballagtunk vissza. Kézen fogva vezettem, és a kisfiú engedelmesen lépkedett mellettem zsebében a harmonikával. — Tudod-e már, hová mész most? — kérdeztem. — Tudom — válaszolta. — Hazamegyek a nagyapához. — Dehogy, Vítek — magyaráztam neki. — Előbb egy másik kórházba mész. Ott ugyanolyan gyerekek lesznek, mint te vagy. S ha majd teljesen egészséges leszel, a nagyapa hazavisz. Vítek ott aprózta mellettem. Nagy kerek szemét szüntelenül rajtam tartotta. Egy kis ideig nem szólt semmit. Aztán ugrott egyet, s közben mosolygott valamin a bajsza alatt. Végül már nem bírta tovább. Éneklő hangon rákezdte: — Nem megyek a kórházba, nem és nem! Otthon maradok a nagyapánál, ha tudni akarod! Megálltam. — No ne mondd! — A meglepetést nem is kellett nagyon színlelnem. — Akkor se megyek — jelentette ki újra. — De megígértem nagyapának, hogy nem mondom meg neked! Még mielőtt beléptünk volna a klinikára, megráncigáita a köpenyem ujját. — Ugye, nem mondod meg neki? No lám, helyben volnánk. Az erdész úr, úgy látszik, valóban egyenesen haza akarja vinni a fiút. Hiszen mi úgysem ellenőrizzük, hova vitte! A gyógyszereket megkapják tőlünk, úgyhogy a nagyapa szerint semmiféle mulasztás nem történik. A gyermekosztályra pedig egyszerűen nem mennek el. Hogy erre nem gondoltunk már korábban. Az öreg Uzel elég akaratos egyéniség ahhoz, hogy a maga feje után menjen. Meghagytam, hogy jelentkezzenek nálam, mihelyt a gyerek felöltözik. Vítek olyan volt rövidnadrágban és trikóban, mint egy kis pók. — Nos, nem akarja egy kissé keresztülhúzni a terveinket? — kérdeztem. — A gyerek egyelőre még nem mehet haza, higgye el nekem! Az öreg elvörösödött. — Hát kikotyogta a csirkefogó — fenyegette meg a kicsit. — Egy kicsit fel akartam öt hizlalni. Hiszen nézze csak meg, professzor úr, csont és bőr! Jó tejet adnék neki, meg buktát sütnék. Olyan helyre legényke volt azelőtt. Most meg?! Megráztam a fejem. — Egyelőre valóban szó sem lehet róla. Az ördögbe is, az a műtét nem volt kis dolog! És ha ismét rohamokat kap? Ott állt előttem ez a magas, széles vállú férfi, de a tekintete olyan volt, akár egy védtelen kisgyermeké. — Miért kapna ismét rohamokat? Hiszen a professzor úr azt mondta, hogy már rendben van a gyerek! És az öreg ugyanúgy, mint mikor először behozta a gyereket, elkezdett izgatottan föl-alá járkálni a helyiségben. Valahányszor dolgozószobám közepére ért, lehajtotta a fejét, majd ívben felvetette. — De hiszen már nem kaphat rohamokat, professzor úr... — szorongással teli hangon várta szavai igazolását. Sajnáltam őt. Nem akartam fölöslegesen nyugtalanítani, de meg kellett értetnem vele, hogy a gyerek még nem épült fel teljesen. A sebnek tökéletesen be kell gyógyulnia. — Azt hiszem, rohamot már nem kap — mondtam —, de teljes győzelemről még nem beszélhetünk. Egy vakbélműtét után is egy ideig kímélnie kell magát az embernek, ez pedig sokkal súlyosabb eset. Felügyelet alatt kell maradnia feltétlenül, egyébként néhány vizsgálatot még meg kell ismételnünk... Uzel hátratett kézzel odaállt elém. — Én behoznám akár minden héten, hogy megvizsgálhassa, profeszszor úr. — Nemcsak arról van szó. A gyermekosztályon pszichológus is van. Naponta foglalkozik majd a gyerekkel. Tudnunk kell, rendben van-e minden a fejében. — Úgy érti... az elméje ... hogy esetleg lehetnek következményei? — rémült meg az öreg. Vítek kuncogott a markába. — Nem — nyugtattam meg. — Hiszen nem mondtam, hogy ilyesvalami fenyegeti. De ha az erdőben faiskolát telepítenek, maga is kijár megnézni, minden rendben van-e , nem érte-e a fákat valami baj. Nem bíz mindent a véletlenre. — Hát, ami azt illeti, igaza van — ismerte el. — No látja, és mi is jó munkát akarunk végezni. Majd ha a gyermekosztályról is hazaengedik a fiút, akkor már kezeskedhetünk érte. Sokáig beszéltem még a lelkére, míg végre mindenbe beletörődött. Végül nagyot sóhajtott. — Látod, Vítek! Pedig már úgy örültem, hogy végre együtt leszünk otthon — mondta sajnálkozva. A gyerek megértette, hogy nagyapja feladta a harcot, és dühösen rugdalni kezdte a dohányzóasztalt. — Hát akkor úgy teszünk, ahogy a professzor úr kívánja — ígérte meg az öreg. — Valahogy már csak kibírjuk. Mielőtt elbúcsúztunk volna, nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle, miféle különös szokás az, hogy fel-alá járkál a helyiségben, s közben olyan fura mozdulatot csinál a fejével. Elnevette magát. — Hát az úgy van, hogy ma is abban a házban lakunk, ahol felnőttem. A szoba mennyezete meglehetősen alacsony, s ráadásul közepén van a gerenda. Mindig félre kell hajtanom a fejemet, különben beleütném. Apám ugyanígy járt, s ő magasabb volt nálam. Ha elmegyek valahová, mindig megfeledkezem róla, hogy nem otthon vagyok, s aztán így lehajtom a fejem. Éz a faluban a kocsmában is megesik velem, nevetnek is rajtam eleget a férfiak... Mielőtt elmentek, az öreg úr hoszszan kezet rázott velem, és még egyszer köszönetét fejezte ki. A gyerek dacosan felvetett fejjel, sértődötten vonult el mellettem, áruló voltam a szemében. Titkárnőm sürgős telefonhívást kapcsol át hozzám. Olyan valaki érdekében kérik közbenjárásomat, aki még nincs a klinikán. Majd a tanszéki értekezletről írt jegyzőkönyvet teszi elém láttamozásra. Aztán még letesz elém három levelet a válaszlevelek fogalmazványával együtt. Mind a hármat olyan emberek írták, akik olvasták egyik újságban megjelent ismeretterjesztő cikkemet. Gyorsan átfutom. Várjunk csak, ez a tünet talán mégiscsak utal valamire. Az egyik levélben egy asszony írja, hogy a testének az egyik oldalán végig zsibbadást érez. Ez mindenképpen figyelmet érdemlő tünet. Egyszer csupán egy levél útján ismertük fel az agyburokdaganatot, amelyet aztán szépen el tudtunk távolítani. Az illető ma teljesen egészséges. — Még néhány látogató, professzor úr! Szerda az egyetlen nap, amikor nem operálunk, tehát a napi programba mindennek bele kell férnie, még a betegekről adandó tájékoztatásnak is. Ez a nyitott ajtó napja, ahogy Rüzková asszony szokta mondani, és hozzáteszi: de a menekülés lehetősége nélkül. A hozzátartozók látogatásait nem szeretem. Mert mit mondjon az ember a hálálkodásukra és elismerésük kifejezésére, amit valójában mindig 3. eltúloznak. És mit válaszoljon a szemrehányásokra olyan esetekben, amikor nem lehetett segíteni? Hiszen azt is eltúlozzák. Vagy köszönetüket fejezik ki, s én valósággal úgy állok ott, mint a pellengéren, mert tudom, hogy éppen annál a betegnél közvetlenül a műtét befejezése előtt kiszabadult az érfogóból egy vérző ér, s ezáltal a beavatkozás veszélyesen hosszúra nyúlt. S örülhetek, ha a megújított narkózisnak nem lesz semmiféle következménye. Máskor meg a szememre vetik, hogy hozzátartozójuk nem élte túl a műtétet. Ha nem operálom meg, bizonyára elélt volna még néhány hónapig. Lehetséges, hogy igazuk van, de hogyan mondhattunk le róla ha legalább némi remény mutatkozott a megmentésére? Bármit mondanék azonban nekik, csak még jobban elkeserednének. De hát nem tehetek semmit, szerda fogadónap. Titkárnőm beengedi dolgozószobámba a páciensek hozzátartozóit. Két, három, öt embert egyszerre. Tudom már, Cardának, a cigánynak a családja. Cardát nyaki gerincvelő-daganattal hozták be ide. Megműtöttük, de sajnos, ez már áttétel volt. Nagyon súlyos az állapota. Erős fájdalmai vannak, és már nem tudjuk mivel enyhíteni. A nagy cigánycsalád mindennap itt van. Bemennek a szobába, leülnek a beteg ágyára, és nem akarnak hazamenni. A nővérek már panaszkodnak rájuk. Kénytelenek leszünk Cardát áthelyezni a járási kórházba. Rúiková asszony feje megjelenik az ajtóban. — Nincs több látogató. Lediktálja, professzor úr, azt a beszámolót? — Hogyne, nagyon szívesen, feltéve, ha egy óra alatt megleszünk vele. Délután van a Purkyné Társaság ülése. S előtte még meg kell beszélnem Krtekkel a jövő évi kutatási tervet. — Professzor úr, zavarhatnám két percre? — jelentkezik a házi vonalon a fönővér. — Nem várhatna a dolpg holnapig ? — Nagyon sürgős! Véruska, akit mi Elvirának szólítunk, roppant erélyes teremtés. Figyelmeztet, hogy holnap műtünk, s ezért úgysem tudnék időt szakítani számára. Az osztályon pedig olyan vészes a helyzet, hogy legszívesebben felmondana. — Hát Rumi nem tudna tanácsot adni? Minek .van helyettesem? — Már adott. Azt mondta, vegyek be egy Meprobamatot. — Akkor hát jöjjön! Kisvártatva a főnővér beront a szobámba. Arca kipirult az izgatottságtól. — Úgy döntöttem, hogy felmondok — kezdi lihegve. — Rumi főorvos úr egyáltalán nem veszi komolyan a nővérek helyzetét. Legkésőbb holnap le kell adnom a szabadságok tervét. (folytatjuk)
