Nő, 1986 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-08 / 2. szám
Borostyánkő. Varázslatosan meleg és simulékony, puhán fénylő, s mégis varázslatos erő rejlik benne: az Időfolyam feltartózhatatlanságának, eltéríthetetlén egyirányúságának, a múlandóság és az örökkévalóság párhuzamosságának ősereje van benne. A földtörténet harmadkorának, a triásznak, üzenetét hordozva rejtőzködött, érlelődött a föld méhében, az óceán mélyén eonokon keresztül. Születésének idején, körülbelül 34—45 millió évvel ezelőtt, az északi féltekén, a mai Skandinávia és a Balti-tenger helyén irdatlan trópusi őserdők terültek el, amelyekben részben már a maihoz hasonló formákban és alakzatokban buzgott az élet. Óriási magnóliák burjánzottak az óriástölgyek és az óriásfenyök társaságában, ősrovarok pompáztak szivárványszínekben, és amikor ebben az ősvilágban a pazar-perzselő napsütést felváltották az elképzelhetetlen villamossággal telített trópusi viharok, akkor a széltépte során elrothadtak, de e fossziliák között a gyantacseppek éppen ellenkezőleg, lassan megkövesedtek zárványaikkal együtt. S mire az ember megjelent a földön, a borostyánkő, az isteni természet e remekmívű, kicsiny sírkamrája is készen állt átadni az ősidők üzenetét. A napos fényű, napszinü kövek szépségét már a legrégibb kultúrák is felfedezték, Homérosz ír le egy drága nyakéket az Odüsszeiában, s a régészek rátaláltak a legrégibb egyiptomi királysírokban. Regék, mondták, legendák szólnak eredetéről. Az emberközpontú, édes és szép görög mitológia szerint a napisten leányainak könnyei... Történt egyszer, hogy a napisten Héliosz fia, Phaéton megkísérelte, hogy a tüzes napszekérrel felhajtson az égboltra, de gyönge kezével nem bírta a szárnyas lovakat fékezni. Azok vad vágtában belerohantak a Skorpió és a Bika csillagképébe, de ott megrettentek a KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELEI fák a földig hajlongva-törve dúsan ontották könnyeiket, életnedveiket: a mézarany színű ősgyantát. Apró tragédiák zajlottak le: a kibuggyanó ösgyanta csillogó rovarra hullott, körülfolyta, magába zárta. A fák későbbi évmilliók megfeszített ijjal leselkedő Kentaurtól, s megbokrosodva száguldottak vissza a földre, felperzselve a kerteket és a mezőket, fölforralva a folyók vizét, mindent sivataggá változtatva, kicsi híján majdnem az egész földdel porrá égetve. De Gaia, a földanya-istennő kétségbeesetten kiáltozott segítségért, mígnem Zeusz, a főisten, villámával halálra sújtotta a vakmerő fiút. Nővérei keservesen siratták, nagy fájdalmukban égerfákká és nyárfákká változtak, és szakadatlanul hulló könnyeikből keletkezett a borostyánkő ... Az északi, balti népek mondája is csupa könny... A litvánok így mesélték: Jurata, a tenger istennője egyszer beleszeretett egy földi halandóba, Katatiszba, a halászba, és hűtlenné vált az istenekhez. Perkunasz, a főisten, ezért bosszút állt, s villámaival lerombolta az istennő tenger alatti csodálatos palotáját. Az árapály, különösen vihar után, e palota romjainak darabkáit dobja ki a partra ... Egy másik északi monda szerint Perun haragjában lesújtott a szerelmesekre, örökre a vizek mélyére száműzte őket, és a szép istennő azóta is ontja könnyeit, ezek a borostyánkövek ... ÍÉ8
